Népújság, 1983. február (34. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-05 / 30. szám
IRODALOMÉS MŰVÉSZET népújság, i»83. feb,uó, s„ «ombat Száz esztendeje, 1883. február 5-én született Nagy Lajos író, a Képtelen természetrajz, a Budapest nagykávéház, a Kiskunhalom, a Vadember, a Pincenapló s oly sok más remek elbeszélés, írás szerzője. Emlékének tisztelgünk összeállításunkkal. 0 kávés „Én vagyok a kávéházi ember. Életem felét, az álváson kívüli résznek háromnegyedét, kávéházban töltöttem el. És nem bántam meg. Nincs szebb a pesti kávéháznál, itt a boldogság, ülni az ablakban és nézni ki, mintegy védett helyről szemlélni az életet, szemmel érinteni a lányokat, meglegyinteni a képüket, megtapintani a popsijukat, de csak üvegen át, mondom, szemmel... Ostoba szokás volt itt folyton a kávéházat szidni. Nem igaz, hogy a kávéház korrumpál, végezze el ki-ki a dolgát, olvasson is, egyebet is csináljon, még kávéházra is jut az idejéből. A kávéház kellett mindig, mert élvezet is, narkotikum is, mert életkedvre serkent, mert ismerkedés helye, mert két út közt várakozó stáció, mert enni és inni is célszerű az eleven embernek, mert társas találkozásra, barát- kozásra alkalmas, mert el lehet olvasni a kávéházban az újságokat, mert levelet írhatni benne, mert itt lehet találkozni a kedves nővel, vagy a nőnek a kedves férfival. Mindig hálát éreztem a kávéház iránt... (1919) Somlai Lajos: Külszíni fejtés Szabolcska Éva: Tavasz Nagy Lajos: Hadisebészet Egy tudománynak használt a háború. A sebészetnek. A hadisebészet csodákat művelt. Hátha még Amerika is megkezdi a harcot! Micsoda nagyszerű dolgokat fog akkor Carrel csinálni ! Máris berendeztek neki egy hadikórházat. Tudja ön, ki az a Carrel? — Hogyne, hogyne, az a tenorista. — Ördögöt tenorista. Akit ön gondol, az Saljapin, és az különben is basszista. Carrel ellenben világhírű amerikai sebész. Egy külön intézetet létesített a számára Rockefeller... tudja ön, ki az a Rockefeller? — Hogyne, hogyne, az elnök. — Fenét elnök. Akit ön gondol, az Washington, és az különben is már régén nem elnök, mert meghalt szegény. Rockefeller többszörös milliárdos ... Szóval, ez a Rockefeller egy intézetet állított föl Carrel használatára, ahol a csodálatos sebész szabadon kísérletezhet. Operál, vág, fűrészel, varr, nyúz, anyaga van bőven, minden eszköz rendelkezésére áll. Olyan műtéteket hajt végre embereken és állatokon, hogy az ember haja az égnek áll. Folytonossági hiányokat az emberi test felületén állatbőrrel pótol. Megnyitja a mellkast, tüdő-, sőt szívműtéteket végez. Levágott végtag helyébe odaforrasztja a másét. Egész gyomrokat vesz ki, és beültet a helyükbe, teszem, ökörgyomrot. — Óriási szenzáció! — Eh, ménkűt! Amit ön gondol, az a száznegyven kilós lány a ligetben, az az óriási szenzáció ... Hát mondom, ez a Carrel már eddig is ilyen bravúrstikliket követett el a sebészet terén. Mi lesz még ezután? Nincs fantázia, amely azt ma elképzelné. A sebészet lesz a világ legfejlettebb tudománya. Művészet lesz, maga lesz a csoda, az emberi mindenhatóság. Én azt hiszem, rövidesen mindenre képes lesz a sebészet, legalábbis Carrel, a világ első sebésze. Ha akarja, talán még a békét is meg tudja csinálni. Operatíve. — Hogyan tetszik mondani? — Operatíve! Mert nézze, ez a sok komisz, konok, tehetetlen diplomata csak a száját jártatja. Nem tudnak semmit tenni. Sem Kerensz- ki, sem Painlevé, sem Lloyd George, sem a többi. Ezek csak akadályai a békének. Miattuk nincs béke. Űj ember Jcell. Egy mindenható, egy überdiplomata. És ezt az überdiplomatát csak Carrel tudja előállítani sebészi úton. — Nagyszerű. Tudniillik... — Fenét illik tudni. Amit maga gondol, az az, hogy ha valaki a másik tyúkszemére lép, annak pardont kell mondania. Ezt illik tudni. Ellenben, ha Carrel például leoperálná Kerenszki fejét és Lloyd George-ét odavarrná a helyébe. Kivenné a szívét, és beiktatná a helyébe Poincaréét. Levágná a két lábát, s oda- hegesztené a helyükbe Son- ninóét. Szépen kifűrészelné a hátgerincét, és beillesztené helyébe a Wilsonét... így készen lenne az új, még soha nem létezett ember, államférfi, az überdiplomata és azután ... — És azután? Hát azt hiszi ön, hogy az új ember, ez az überdiplomata ezek után még élne? — Nem. Régen hulla lenne. — Hát akkor? — Nos, és ön talán azt hiszi, hogy ezek után a régi diplomaták, Kerenszki, Lloyd George, Poincaré, Sonnino, Wilson még élnének? — Nem. Régen hullák lennének. — Na látja! Mi más kellene még a békéhez? A farkasok az erdőszélen csörtettek. Szomjúság gyötörte őket, káromkodtak, valamiféle zsivány népséget szidtak, amikor az egyik megpillantotta a fürge patakot. Odarohantak a patakhoz, fölébe hajoltak és elkezdtek mohón inni. Ki bádogedénnyel, ki meg csak a tenyerével méregette a tiszta vizet. Egyszer csak felüti fejét az egyik farkas, a szeme kidülled, az orr- cimpája karikásra tágul, mint amikor a farkas bárányszagot érez, mert észrevette, hogy nem messzire tőlük valami jámbor birka iszik a patakból. Az észlelő figyelmeztette közeli társait, s nyomban jelentést tett Farkasnak is. Mindnyájan fölegyenesedtek, a birka felé irányították tekintetüket, az arcuk fölragyogott. Az egyik farkas elkiáltotta magát: — Héj! Mint a nyíl süvítése, zúgott el a hangja a birka füle mellett. A nyavalyás birka megremegett. Értette a szót, de nem mozdult, úgy tett, mintha nem hallotta volna, vagy mintha nem venné magára. Nem is volt nehéz mozdulatlanul maradnia, mert a hirtelen ijedségtől egy percre megdermedt. — Héj! — süvített újra az éles hang. — Héj, te jómadár. A birka most gépies engedélmességgel, ahogy életében megszokta, fölegyenesedett, és a farkasok felé nézett. — Hozd csak közelebb az irhád! — Zu mir! A birka nemigen akart mozdulni. Bizony, jobb lenne szépen belefordulnia a patak vizébe, és többé föl sem buknia. A szíve nagyon nehéz volt. Most Farkas szólt feléje megint, finoman, szinte barátsággal: — No, jöjjön csak ide! A birka most már elindult. Valami enyhe remény ömlött el mellében, hiszen csaknem jóindulatú volt a hívó szó. Elindult és lassan ment a farkasok felé. A farkasok szeme szikrázott, és nyelték a nyálukat. Farkas, ahogy a birka elébe érkezett, és illedelmesen, kalaplevéve megállt, mosolyogva kérdezte: — Miért zavarja ön a vizet, amikor mi iszunk? A birka bajról feledkezve, csaknem bátran felelt: — Én zavartam a vizet? Nem is zavarhattam, hisz önök állnak fölül, én pedig alul. — Ah, igen! Superior Stabat lupus. Nagyon helyes. É s Farkas elnevette magát. Nevetését rekedt, röhögő kórus kísérte. — No de ön tavaly rágalmazott bennünket! A birka szaporán védekezett: — Ó, dehogy... isten ments! Hogy is rágalmaztam volna önöket, hisz önök tavaly még nem is léteztek. Farkas újra nevetett, csengő,, irgalmatlan nevetéssel: — Helyes. Tavaly még csakugyan valahol a fenében voltunk. De hát... üsse kő, ha nem tavaly rágalmaztál, akkor az idén! Az idé-é-n! Ha pedig te nem, akkor az apád. Vagy az anyád, vagy a testvéred, vagy akármelyik pereputtyod. Te vagy ti, a cinkostársaid, mindegy! Farkas arca már sápadt volt, szeme villogott, csengő, szabályos hangja már eltorzult. A birka, aki sok történetet hallott a farkasokról, szeretett volna most fölsikol- tani, és térdre rogyva, zokogva és jajveszé- kelve könyörögni. De tehetetlen volt. Csak állt, és hallgatott. A farkasok közelebb húzódtak hozzá, egészen körülvették, némelyik felhördült vágyainak ostorcsapásai alatt, izmaik meg-megrándultak, egyik a fogait csattogtatta, valamennyinek száján és orrán zöld fényű, kéngőzös lehelet lobbant ki.
