Népújság, 1983. február (34. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-05 / 30. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. február 5., szombat ... egyik dombról a másikra. Legelteti nyáját, fújja furulyáját, bú nélkül éli világát... Sok kedves csend és végtelen nyugalom. Makacs dolog a fogalomalkotás: ha jelzőt keresünk a csendhez, az többnyire csak „süket” lehet, s „vad” a robogás. A kovács keményen kalapál, a vadász hosszú, méla lesben ül... A juhász pedig ... Nos, igen: ez bennünk úgy idegződött, hogy „jól megy dolga”. És persze, egyik domb, meg a másik. Le, fel és újra, megint, le, fel. — Nincs rá panaszunk, de azért ennyire talán mégsem szép a kép — tereli valós síkra a témát — mint juhász a nyáját — Godó Lajos, a tiszanánai Petőfi Termelőszövetkezet elnöke. — A helyzet az, hogy a juhászat a nyereséges ágazataink egyike, és szívesen csináljuk, jóllehet, a jelen körülmények között nem problémamentes. Nem problémamentes, de nem azért, mert Tiszanána már tipikusan alföldi vidék, így a juhász nem lágy ívű hegyek lankáin, hanem végtelenbe nyúló síkságon terelgeti, tereli a nyáját... Suba sincs már, csak szinte mutatóba, ritka a furulyaszó, de akad még pásztorbot, s néhány jó puli, terelésre. — Betyár! Bojtár ... ! A juhász hangja a tiszta hidegben szinte sivít, s a fekete szőrmók pulik nekiiramodnak, a nyáj pedig, élő reklámjaként a „tiszta, élő” gyapjúnak, körkörösen összetömörül, s eleve mindent feladó nagy nyugalommal lassú, lomha körbe kezd. És mintha rendelésre lenne: szép gyapjas bárányfelhők úsznak a jegesen tűző nap alatt. ★ ősi foglalkozás Tiszanánán a juhászat. Kezdetben kisebb falkák jellemezték, de ez a múlté már, régen a múlté. Ma — mint megannyi más ügyben — a téeszé a szó, meg a nyáj. P rázmádi László, az állattenyésztési ágazat fiatal vezetője mondja: — Harmincöt évvel ezelőtt alakult meg ez a termelő- szövetkezet, és azóta olyan itt még nem volt, hogy ne lett volna birka. Kezdetben ezer körüli lehetett az állomány, jelenleg 2070 anyajuhunk van, kosokkal, bárányokkal együtt pedig 3300. (Zárójelben, de korántsem elhanyagolható tényezőként hadd említsük meg most itt, hogy a korábbi birkakonjunktúra az elmúlt években visszaesett. Beszűkült a nyugati és az arab piac, súlyossá lettek az értékesítési gondok. A következmény: országos szinten csökkent a juhállomány, jelentős szaporodásról nemigen tudunk. Ilyen szempontból kedvezőnek tekinthető a szinten maradás, még inkább pedig a növekedés, ha mégoly enyhe is.) — Komolyan nekünk sohasem fordult meg a fejünkben, hogy felszámoljuk ezt az ágazatot — mondja Práz- mádi László. — Annál többet fikáztunk azon, hogyan lehetne úgy alakítani, hogy számunkra — legalábbis — kifizetődjön. Minden lehetséges tényezőt figyelembe vettünk. Gondoltunk a gyapjúra és a tejre — ez utóbbi sok helyen megint előtérbe került. Ehhez azonban egyelőre nálunk nincsenek meg a feltételek. Ügy döntöttünk tehát, hogy maradunk inkább a húsnál, a hús típusú merinó fajtánál. Ennek biztosításához az NSZK-ból és az NDK-ból importáltunk kosokat. A sűrített elletés módszerét alkalmazzuk, ami azt jelenti, hogy anyajuhaink három- évenként két alkalommal ellenek. A szaporulatra nem lehet panaszunk, ez több év átlagában 135 százalék. Az Prázmádi László agrármérnök, az ágazat vezetője (Fotó: Perl Márton) állomány egészséges és — bátran elmondhatjuk — szép is. Ez egyben azt is jelenti, hogy juhászaink — Gulyás Ferenc vezetésével — jól és nagy hozzáértéssel végzik munkájukat. A jó eredmények újabban felkeltették az érdeklődést a fiatalokban a juhászat iránt. Nem is olyan régen már- már attól kellett tartani, hogy ez a munka is a kihaló foglalkozások listájára kerül. Ezzel szemben most egyszerre több fiatallal is lehet találkozni a tiszanánai juhászat központjában — köztük Dósa Lajossal, aki rendületlenül biztatja kis fekete pulijait, Betyárt és Bojtárt. Hasonló a helyzet „nomád” munkatársaikkal, Erdélyi Jánossal, Gerendái Lajossal és Kovács Jánossal, meg az öreg juhászmesterrel, Szűcs Imrével. — A juhásznak tehát valóban jól megy dolga? — Én szeretem, így hát nem panaszkodom rá — mondja Dósa Lajos. Igaz, a pénz több is lehetne, de mi, mostaniak már sokkal jobb körülmények közt dolgozunk, mint a régiek. — Nos, igen, Lajos meglehetősen jól látja a dolgot hogy egy-egy jó birkagulyás vagy báránypecsenye bizony ínycsiklandozóan finom tud lenni... — Különösebb gondunk általában ennek ellenére sincs az értékesítéssel — mondja erről a fiatal ágazatvezető. — Igyekszünk ugyanis a piaci igényekhez alkalmazkodni, mindig ezek alapján döntjük el, hogy hízóbárány vagy tejesbárány legyen-e például a „végtermék”. Utóbbiból időnként — húsvétkor és karácsony előtt — igen magas átvételi árak voltak, még a száz forintot is elérték kilogrammonként, jelenleg pedig 89 forint a legmagasabb ára a tejesbáránynak. (Ei a 10—14 kilogrammos kategória, ez a legfinomabb, de a 14—18 kilogrammosokra sem lehet panasz, ez utóbbiak ára most 84 forintnál tart.) A két kategóriából nemrég hatszázat vittünk olasz exportra, ami nem nagyon sok, mert az ottani piacon most inkább a pecsenyebárány iránt érdeklődnek. Hiába, nem mindig sikerül a legjobb hulláf mot meglovagolni... ★ Magasból nézve szép, romantikájában hortobágyi hangulatot idéz a tiszanánai juhászat központjának képe. Gémeskutak, itatóvályúk, szénakazlak, nádtetős, jellegzetesen hosszúra nyúlt, sok akol... — Azért olyan nagyon nem sok — mondja erről, mintegy összegzésként Godó Lajos. — Éppen ezért nemrég építettünk is egy újat, tűzi víztárolóval együtt kétmillió forintba került, de megéri, mert hatszáz anyajuhot helyezhetünk el benne, nyári időszakban pedig pecsenyebárány-hizlalásra használhatjuk. Ezzel az új juhhodályépítéssel egyébként jelentős lépést tettünk célunk megvalósítása, a juhászat koncentrálása és szakosítása felé. Ahhoz, hogy továbbra is nyereséges legyen az ágazat, ez elengedhetetlen, arról nem is beszélve, hogy a megyében megszerzett jó pozíciónkat sem szeretnénk elveszíteni. ★ Míg mindezt megbeszéljük, feljegyezzük, a tiszanánai juhászok megállás nélkül végzik kívülről szép, romantikus képet mutató munkájukat, amely azonban ma is nehéz, nagy szakértelmet igényel. És mivel ebben náluk nincs hiány, az eredmény szép, folyvást bégető nyájak képében és — ami szintén nem elhanyagolható —, nyereségben nyilvánul meg. Ez pedig feledteti, hogy lekopóban van róluk a régi álromantika, mind ritkábban világítják meg lobogó pász- tortüzek a koromfekete, csendes éjszakai pusztát. Hiába: itt is változott, a technológia, és a juhásznak, ha nem is nagyon jól, de már jobban megy a dolga ... B. Kun Tibor — veszi át a szót Prázmádi László. — Annyit azonban hadd tegyek hozzá kiegészítésként, hogy komoly panaszra nem lehet ok. Juhászaink jövedelme az évenkénti átlagosan ötvenezer forint körüli fizetéssel és az ehhez járó 25—30 ezer forint értékű természetbeni juttatással szerintem elfogadható. Mi legalábbis elég szép eredménynek tekintjük. Ez mindenekelőtt annak köszönhető, hogy juhtartásunk extenzív körülmények közt történik, legelőre és melléktermék-hasznosításra alapozott. A búza-, legutóbb pedig a répatarlók legeltetése igen jó módszernek bizonyult, hasonlóképpen a takarmányszalma-félék, az ocsú etetése jelentősen csökkentette a tartási költségeket. Takarékoskodnak tehát, de — nem mindenáron. A pe- csenyebárány-hizlalás például kizárólag tápetetéssel történik, és az eredmények nem is rosszak, nagyon sokan kedvelik a tiszanánai pecsenyebárányt. Ha már itt tartunk, érdemes megjegyezni: hazánkban egyelőre csak szűk körben „divat” a juhhús fogyasztása, az egy főre jutó évenkénti fogyasztás nem éri el az egy kilogrammot, sertéshúsból viszont jelenleg 76 kilogrammnál tartunk. A szakember természetesen helyteleníti ezt, és sokkal egészségesebbnek tartaná egy kevésbé szélsőséges arány kialakítását. A szokás azonban nagy úr, és sokan csak elméletben ismerik el, „Tiszta, élő gyapjú” utánpótlása, tiszta almon, villanyfénynél Örömök, gondok nyomában tavaly ilyentájt vetődtem Kompoltra. Akkor már közigazgatásilag egyesült Kápolnával, Kállai, az emberek ügyes-bajos dolgait az újonnan kijelölt település- központban felépített, kétszintes, tetszetős tömegszervezeti székházban intézték, irányították. Farkas Pál, ez a joviális, az ügyért mindig többet és többet vállaló ember állott a tanácsapparátus élén, és mint aki szeretné hajtani a dolgokat, tervek garmadáját sorakoztatta elém. Utólag megvallom, némi kétkedéssel vetettem papírra gondolatait. Jó néhány általa fölvetett témában inkább fantáziálást véltem. De hát egy tanácselnök csak nem beszél a levegőbe...? Kocsiablakból Így született meg aztán lapunk szokásos kedd reggeli tudósítása, híradása Kompolt, Kál, Kápolna közös tanácsának örömeiről, gondjairól, meg a tervekről, amiben ez utóbbiaknak jutott több tér. Eltelt azóta egy esztendő, jó szerencsém Kompolton át vezérelt tovább, megyénk távolabbi településeire. De amikor a köves útról, bal felől, földerengtek előttem a kocsiablakból ama tetszetős, gondozott tanácsépület körvonalai: belém bújt hirtelen az ördög. Mi lenne, ha a tanácsvezetők körmére néznék? Ha rákoppintanám az ajtót, teszem azt Farkas Pálra? Megtudakolván, ugyan hová vittek a tavalyi álmok, mi lett a bizakodással latolgatott tervekből? Az öreg Polskit nem volt nehéz hirtelen mozdulattal balra kormányozni, behajtani a tanácsháza előtti parkolóba. Aztán pillanat csupán, és szemközt velem az ismerős arc, derűsen, akárcsak vigasságba készülne az elnök. Gyermeköröm Az élet álom ... De szigorú tettenérése is a valóságból sűrűsödött pillanatok, etűdök összességének. A zene, a líra formáit követve mit fogalmazzak meg tehát elsőként? Volumenét tekintve a kompolti iskolabővítés kívánkozik az élre. Már csak azért is, mert az újtelep egyre gyarapodó lakásaiban 1976 óta megduplázódott a gyerekek száma. Igazgatójuk ma 317 kisdiákot tart nyilván, és zavartalan oktatásuk csak akkor biztosított, ha a tavaly ilyenkor beígért kilencmillió forintos beruházásból az idén lesz valami. Hát lesz! A Füzesabonyi Költségvetési Üzem építői Bővítik a község iskoláját még tavaly májusban felvonultak, a négy tantermet magába foglaló új épületrész immár tető alá került, és a kompoltiak biztosra veszik, hogy augusztus 20-án itt kis ünneplésre kerül sor. Ha fáj valami, akkor az a tervezett tornaterem megépítésének a hiánya. De ha egyszer nem fért a kilencmillióba az időközi anyagárváltozások miatt! Ezt ma már mindenki józan fejjel veszi tudomásul, és a jövőben bizakodik. Vezetékes víz Érdemes persze kicsit jobban széttekinteni az immár szinte „összenőtt” három településrészen. Az utcákban is találni tollhegyre kívánkozó eredményt. Az újabb etűd fölé írjuk hát ki: „Vezetékes víz”. Merthogy az eltelt esztendő meghozta ide, a Dankó térre, a Kertész utcába, a településközpontba is a vizet. Csaknem egy kilométernyi vezetéket fektetve a lakosság segítségével megásott árkokba, hatszázezer forint erejéig, amit saját fej(Fotó: Szabó Sándor) lesztési alapból tett az asztalra a helybéli tanácsvezetés. Kútfúrásra, miegyébre, itt nem kellett gondolni, hiszen mindhárom településnek önálló vízműve van. Ha lezuhan az est Hanem ott van továbbá Kál, az átmenő útvonallal, Erdőtelek és az M3-as között. Nagy ám ezen a forgalom éjjel-nappal, és a közlekedésbiztonság akkor válik labilissá — különösen télidő- tájt —, mikoron a falura zuhan az est délután négykor. Közvilágítás itt-ott, néhány pislákoló lámpa „személyében”. Fussunk végig a másfél kilométeres szakaszon, vajh szaván fogjuk-e a tavaly ide korszerű világítást ígérő tanácselnököt. Farkas Pál, gondolom, mosolyog magában, legbelül. És megvan hozzá az oka, mert legalább száz új, higanygőzarmatúrát olvasok meg, mire utam az M3-asba torkollik. Azt már csak följegyzéseimből ellenőrzőm, hogy ez a fejlesztés négyszázezer forintba került, ami meglehetős summa, amikor annyi egyébre kell itt a közpénzt fordítani. Jó kerékvágásban Jól emlékszem, egy esztendeje igencsak pufogtak e három településrész derék honpolgárai, merthogy a háztartásból kikerült szemét hol itt, hol ott púpozódott föl, rondítva a faluképet, szennyezve a környezetet. Hát ilyen szeméthalmok vél- hetők még, de azzal együtt — íme, egy újabb etűd! — a köztisztaság ügye is jó kerékvágásba döccent az eltelt tizenkét hónap során. A szervezett szemétszállítást Füzesabony mindenre kész kommunális üzeme vállalta magára, azon feltétellel, hogy a közös tanács, Kompolton, beszerez hozzá egy új gépkocsit. Miután a sóhajtás nem bont hajóvitorlát, a tanácsiak is szűkülő zsebükben kezdtek kotorászni. És nemhiába. Ahol már csak a fillér csörrent: bankók lapultak. Oly mennyiségben pedig, hogy futotta a háromszázezer forintos szemétszállító gépkocsira. illetve az ilyen ösz- szegű besegítésre. Mi marad ezek után? Hogy ismét a a füzesabonyiak lépjenek. És ha szavukat állják, még az új esztendő első felében cirkálni kezd a szemétgyűjtő jármű a három községben, lelki megnyugvásul a tisztaságért aggódóknak. Kiáltás a „szakállasért” Hanem jajongnak is ám a káliak, kápolnaiak. Holott a MÁV valamiféle szerencsésen jó megoldásnak hitte a két falurész közötti vasúti átjáróhoz kitervelt, majd meg is épített új közlekedés-szabályozó rendszert. A „szakállas” rampa helyére került fénysorompót, a maga „fél- karos” tiltófa-megoldásával, ami ráadásul messzebb is került a vasútállomástól. A fénysorompónál ugyanis megnőtt a várakozási idő, és akit kicsikét is sürget valaminő gondja, tennivalója, az bizony nem várja meg a zöldet. Vagy átszlalomozik motorjával, biciklijével, kocsijával a félkaros sorompók között, vagy a síneken keresztül szedi a lábát az állomásra, netán más célpontok felé. Hogy mit lehet itt tenni, a kétségtelen vasutasjóakarat ellenére? Azt egyelőre a helybéli okosok sem tudják. Csak éppen félnek, tragédiától tartván... Költők megkövetése íme hát a befejező etűd, borongósabb hangú címért kiáltva. De nem halványítva az előzőek viliózó, derűsebb hangütését. Egyébként pedig elnézést a poétáktól, a zeneszerzőktől, hogy az emel- kedettebb műfaji meghatározást ilyen hétköznapi témák élére tűztem. Ám ha az élet mélyére tekintünk, e kommunális, településfejlesztési ügyeknek is van poé- zisük. Mert leginkább küzdő, törekvő emberek érzése lobog mögöttük. Moldvay Győző Kompolti etűdök
