Népújság, 1983. február (34. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-05 / 30. szám

NÉPÚJSÁG, 1983. február 5., szombat 5. Hiányzik a párbeszéd írókfköltők a Hevesi Szemléről Volt-e Ady Endrének kü­lön ágya az újságok szer­kesztőségében, hogy azon írja verseit? Többek között ilyen kérdés is szóba került azon, a szinte szakmai kon­ferenciának is beillő vitán, amely a Hevesi Szemle be­mutató estjén alakult ki Miskolcon, a Kazinczy Klub­ban. A találkozón, amelyet az Írószövetség észak-ma­gyarországi csoportja szerve­zett, Gyurkó Gé?a, a Heves megyei folyóirat felelős szer­kesztője mutatta be a lapot, az írókból, újságírókból, köl­tőkből verbuválódott kö­zönségnek. A megalakulásra és az el­telt tíz esztendőre visszate­kintve azt hangsúlyozta, hogy a Szemlének egészen sajátos funkciót kell betöl­tenie, sokféle-fajta törekvés­nek teret adnia, az élet leg­különfélébb kérdéseinek ottr hont nyújtania a negyed- évenkénti megjelenések al­kalmával. A Hevesi Szemle egy évtized alatt olyan köz- művelődési folyóiratává kí­vánt válni szűkebb pátriájá­nak — fogalmazott a felelős szerkesztő —, amely kaput nyit a megyében levő alkotó gondolatok előtt. A vita — s itt most való­ban annak eredeti és igaz értelmében véve, nem előre gyártott és papírról felolva­sott szövegekről beszélhe­tünk — Papp Lajosnak, a Napjaink főszerkesztőjének hozzászólásával kezdődött. Majd a központi gondolatot továbbvíve gyűrűzött Ba­logh Attila és Furman Imre, valamint Cseh Károly köl­tők, Máté Iván újságíró, Ser­főző Simon költő, az Írószö­vetség észak-magyarországi csoportjának vezetője, Cs. Varga István kritikus hoz­zászólásaiban, kérdéseiben, észrevételeiben. Mik voltak azok a közpon­ti . témák, amelyek érdeme­sek nem csupán a visszaidé- zésre, de a továbbgondolás­ra is. Papp Lajos fogalma­zott talán a legérdekesebben, amikor azt mondta, mint a lap rendszeres olvasója bi­zonytalanságot érez a Szem­lénél. Rangos és kevésbé rangos, fontos és kevésbé fontos dolgok keverednek a kiadványokban. Az anyagok szerkesztési rendje sem egy lapszámon belül, sem hosz- szabb távon nem látszik tendenciózusan erősíteni egymást. A Napjaink főszer­kesztője úgy vélte, hogy a társadalompolitikai lap nem vállal részt olyan közérde­keltségű vitákban, amelyek minden bizonnyal érdekel­nék a megye lakosságait nem tesz fel kellő súlyú kérdése­ket bizonyos társadalmi kér­désekben, s így a Hevesi Szemlét olvasva olyan érzése támad a lap előfizetőinek, hogy a megyében a tökéle­tes harmóniához közelítő minden konfliktustól men­tes élet folyik. Természetesen szűkebb ér­telembe vett szakmai kér­dések is felemlítődtek a be­szélgetés folyamán. A „mi­ért a lap élén kap helyet a Hatvani Galériában rende­zett képzőművészeti tárlatok értékelő anyaga?” — kez­detű töprengésre az volt a válasz, hogy a szerkesztés így igyekszik elismerni, tu­datosítani és ösztönözni a Zagyva-parti városnak azt a törekvését, amellyel tíz esz­tendő alatt a megye talán legrangosabb kulturális fó­rumát teremtette meg. Disputába bocsátkoztak a résztvevők a szerkesztő bi­zottság összetételéről, mun­kájáról, fórumszervező tény­kedéséről is, s a jelenlévő két folyóiratszerkesztő me­ditációjából arra is tellett, hogy mindketten föltették önmaguknak is a kérdést: a vezetésük alatt működő szerkesztőségek, mennyiben váltak értől az óceánig vivő eleven gondolatok, alkotó­erők folyamává? Jelentéktelennek tűnő meg­jegyzések is elhangzottak, amelyekből nem hiányzott némi személyeskedő él sem. A Napjaink egyik jelenle­vő munkatársa egy kérdés hullámhegyén begördítette a vitába azt is, hogy vajon az egri bemutatkozás alkalmá­val miért nem vett részt a Hevesi Szemle munkatársai közül senki sem Észak-Ma- gyarország havonta megje­lenő lapjának estjén? A látszólag „irodalmi dip­lomáciai” rosszallás mögött azonban hiba lenne sértő­döttséget keresni, avagy sér­tődöttséggel válaszolni. Az egyévtizedes Hevesi Szemlének szüksége van a nyílt párbeszédekre. Arra, hogy jobban kapcsolódjék az ország szellemi vérkeringé­sébe. Első lépcsőként talán éppen a szomszédban lévő alkotóműhellyel szükségeltet­ne megélénkíteni mind a lap hasábjain folyó nyilvá­nos, mind a szakmai össze­jöveteleken alakuló kapcso­latot. Amikor a tömegkom­munikáció és a közlekedés jóvoltából szinte egyidejűs- ködik a világ, nevetségesen anakronisztikusnak tűnhet, hogy az alig nyolcvan kilo­méterre lévő két szellemi műhely szinte ne érintkez­zék egymással. Bizonyára Észak-Magyarországnak és az egész országnak hasznára válna, ha Miskolc és Eger két folyóirata közös koncep­ciózus platformról indított programmal igyekezne bele­szólni a nem éppen idillikus világunk problémáiba. A Hevesi Szemle felelős szerkesztője úgy vélekedett a találkozón, hogy nem akar nevetségessé válni a negyed­éves folyóirat azzal, hogy döntőbíróként lépjen fel egy- egy nagy horderejű társadal­mi-közéleti vagy éppen esz­tétikai vitában. Nem is a döntőbíró szere- -pét hiányoljuk, hiszen a tár­sadalmi munkamegosztás hie­rarchiájában aligha vállal­kozhat egyetlen folyóirat is ilyen funkcióra, de érték­orientálásra, a valóság vál­tozásaiból fontosnak Ítélt kérdések nyilvánosság elé vitelére és azok megvitatá­sára, igen. Ha valamit érdemes a tíz- esztendős Szemle tükrében vizsgálat tárgyává tenni, a fent említett kérdéskört minden bizonnyal. Érdemes azon is elmélked­ni, hogy megyénk folyóirata jelenlegi struktúrájában ké­pes-e megújítani önmagát, szellemi katalizátorként részt venni a társadalom szerves folyamataiban. Avagy másik feléről nézve a dolgokat: fenntartó gazdái elvárják-e ezt a folyóirattól, vagy ön­magukban ugyan értékes és érdekes anyagokkal, de in­kább legyen a Szemle vi­szonylag békés sziget nap­jaink meglehetősen hullám­zó gazdasági és kultúrpoli­tikai vizein? A miskolci találkozó nem csupán ezért tekintendő a Szemle-rendezvények sorában fontosnak, mert írók, költők, újságírók, szerkesztők vettek részt rajta. Sokkal inkább azért, mert a résztvevők semmitmondó udvariassági tiszteletkörök helyett komoly szakmai tanácskozásnak te­kintették az összejövetelt. A Kazinczy Klubban kifejezett óhaj, hogy a folyóirat moz­duljon el jelenlegi felemás állapotából, várakozást tük­röz. Azt a várakozást, hogy — Gárdonyi otthonában, Bródy Sándor szülőhelyén, ahol Carlone mester is hazára és alkotásokra lelt, Gerl Mátyás és József, Fellner Jakab épít­kezett a jövőnek — a város­ban szerkesztett és nyomta­tott folyóirat folytasson élő párbeszédet a megye és az ország lakosságával. Szigethy András Juhász Gyula (1883-1937) „Dallam halkulva szólt és ringatón, De mélyén titkosan Ott zsongott mégis a forradalom.” Abból a polgárosodó, de még paraszti, népi hagyomá­nyokat őrző iparosrétegből származott, amely az alföl­di városokban, így Szege­den fejlődött ki, ahonnan életútja száz évvel ezelőtt elindult. Kibontakozásra éltető ele­mének a nagyvárost tartotta, de felettes hatóságai éveken át isten háta mögötti kisvá­rosokba kényszerítették a mindig nyílt szavú tanárt. Mire 1908-ban Nagyváradra kerül, már ismert nevű köl­tő. Ady szívesen fogadja, s együtt szerkesztik a „Hol- nap”-antológiát. Váradon találja meg egy közepes tehetségű színésznő, Sárváry Anna iránti szerel­mi érzésében az ihletadó fe­szültséget, de ez az első, vi­szonzatlan nagy szenvedélye ismerteti meg vele a csaló­dás és kijózanodás élmé­nyét is. Impresszionizmusa akkor kap sajátos hangot, amikor a Szeged környéki tájakat fes­ti meg (Tiszai csönd). Kez­detben csak szubjektív érzé­sei jelentkeznek, de a „Ma­gyar nyár magyar ecsettel” már az elnyomott nép életét is megidézi a táj színeivel. Már első kötetében meg­szólalnak előremutató hang­jai : a 48-as emlékekre tá­maszkodó hazaszeretet, az elnyomottakkal való együtt­érzés, az emberiség jövőjébe vetett hit. 1914 őszétől egyre gyako­ribb témája a háborús szen­vedések felpanaszolása, a béke óhaja, az emberhez méltó élet jogának hirdeté­se. Háborúellenes kört szer­vez, előadásaival, verseivel, társadalmi tevékenységével a haladást szolgálja. Bekap­csolódik a szegedi radikális polgárság mozgalmába. Fáradhatatlan hírlapírói te­vékenységével hozzájárul a forradalom előkészítéséhez: Szegeden jegyzője lesz a Nemzeti Tanácsnak, tagja a Nemzeti Színház direktóriu­mának. Az ellenforradalom — el­térően nem egy nyugatos tár­sától — Juhász Gyula pá­lyáján nem okoz törést. Megmaradnak régi költői tárgyai: tiszta emberi érzés és borongó fájdalom élteti továbbra is Anna-verseit (Anna örök), de versei kö­zéppontjában egyre inkább a magyar szegényparasztság áll. Költészete ezekben a ter­hes években vált témát: ver­sei megtelnek munkásalakok­kal. A falusi templomto­rony mellett a gyárkémény is felmagaslik verseiben, a lassan ballagó szekér helyét „á zengő sínen kattogó vo­nat” foglalja el. — Min­den szerelmét a mun­kásnépnek küldi (Üj vallomás), s az eljövendő idők új erkölcsét hirdeti meg, amikor majd a munka lesz az egyetlen megmérő je az emberi méltóságnak. (A mun­ka. A munkásotthon homlo­kára). Elévülhetetlen érdeme, hogy hitet tesz az ekkor még is­meretlen József Attila mel­lett, s első kötetét így indít­ja útnak: „Emberek, ma­gyarok, ime a költő, aki in­dul magasba és mélybe, Jó­zsef Attila. Szeressétek és fogjátok pártját neki, akit a múzsa avatott pappá a szépség és igazság magyar templomában!” Az ellenforradalom alatt üldözötté válik: állását, egy időre még a nyugdíját is el­veszíti, zaklatják, bántalmaz­zák, kijelentéseit félremagya­rázzák. Ügy érzi, hogy el­múlt a nagy tettek ideje, s ő, mint a legyőzött hadsereg katonája, már csak a múlt szépségeit idézheti. A fiata­lokra veti tekintetét. A meg nem értés, a társtalan magá­ra maradottsága, a puszta lé­tért való küzdelem felőrlik idegzetét, s 1937-ben önként vet véget életének, de meg nem alkuszik. Abkarovits Endre UTAK, KERESZTUTAK XVI/7. Mozgás, dinamizmus „Minden mozog, minden száguld, minden sebesen fo­rog. Egy alak sohasem mozdu­latlan előttünk, hanem szün­telenül megjelenik, majd el­tűnik. A képnek a szemhár­tyán történő megragadása miatt a mozgásban levő dol­gok mgsokszorozódnak, át­alakulnak, s rezgés benyomá­sát keltik a térben, amelyet befutnak. Így egy-egy futó lónak nem négy lába van, hanem húsz és azok mozgása háromszögletű. Az egész mű­vészet konvenció, és a teg­nap igazságai ma számunk­ra tiszta hazugságok. Még egyszer leszögezzük, hogy az arckép, ha igazi műalkotás akar lenni, egyáltalán nem hasonlít a modellre, és hogy a festőben benne élnek azok a tájak, melyeket teremteni akar. Ahhoz, hogy lefessünk egy figurát, nem kell előállí­tanunk : meg kell teremteni a légkörét” — olvassuk a fu­turista festészet egyik kiált­ványában, 1910-ben. Egyik kiáltványukban, mert vala­mennyi század eleji művé­szi irányban ők bővelkedtek leginkább kiáltványokban, s furcsa módon, míg a múzeu­mi művészet ellen az utca művészetéért harcoltak, elszi­getelődtek, sőt az anarchiz­mus. később a fasizmus szó­szólói lettek. A századforduló Olaszor­szágénak, a forradalom előt­ti cári Oroszországnak meg­merevedett bürokratizmusa, áporodott provincializmusa, a hivatalossá bélyegzett mű­vészetekben eluralkodó aka­démikus naturalizmus, de a nem hivatalosan cég jelzett művészek valóságtól való eltorzulása (szimbolizmus) éppen elég televény talaj volt ahhoz, hogy a Marinettik, Majakovszkijok költészeté­ben a futurizmus bőséges tá­pot, s társadalmi indítékot kapjon. S ha már a felsoro­lásnál tartunk, említsük meg a festészet, szobrászat terüle­téről Umberto Boccionit, Car. lo Carrát, Giacomo Bálát, Gino Severinit. A futurizmus hatása érvényesült az ipar­művészetre, főleg a kerámiá­ra és fémművességre is. A tagadásnak, ami a futurista művészeket atyáik ellen so­rakoztatja fel, társadalmi ki­váltója az államhatalom ár­nyékában terpeszkedő akadé- mizmus, művészi serkentőjük más, megelőző művészi moz­galmak eredménytelensége vagy megmerevedése. A futurizmus megközelíté­sére két utat választhatunk. Ha a futurizmus kiáltványai felől indulunk el, aligha ju­tunk célhoz, mert a gyakor­latban keveset sikerült meg­valósítani abból, amit első­sorban Marinetti és Boccio- ni követelt a művészektől, s általában: kiáltványok és önvallomások nem feltétle­nül azonosak a vallókkal, azok magatartásával. He­lyesebb, tehát mindjárt az alkotáshoz fordulnunk. A futurizmus alapvető és lé­nyeges követelménye egy­öntetűen felismerhető ben­nük: a mozgás. A mozgás valamiféle megjelenítésé­ben minden futurista mű­vészet rokon. Ahogy Maja­kovszkij írja: „A formai el­járások területén van össze­függés az orosz és az olasz futurizmus között. Közös a nyersanyag kidolgozásának módja”. A nyersanyag, tehát a tartalom rendkívül sokfé­le, változatos elemből áll, az első világháború sürgeté­sétől a szabad szerelemig, a földek szocializálásának elő­készítésétől az antiklerika- lizmusig, nem is szólva az orosz futuristák szocialista követeléseiről. De bármeny­nyire ellentmondóan meg­alapozatlan, sokszor ember­Moholy-Nagy László: Olvasó férfi (1919) ellenes a futurizmus — a gép jövője reményében kö­vetkezetes. Az embert he­lyére akarta tenni, történel­mi jelenlétet kívánt, a mo­dern embert akarta, aki cselekvőén alakítja korát. A technika korában kereste az ember helyét, és művészi kifejezési eszközeit egy ne­vezőre akarta hozni a hala­dás más tényezőivel. Amikor Marinetti 1909- ben kiáltványában azt mond­ja, hogy „le akarjuk rom­bolni a múzeumokat, a könyvtárakat, az akadémiák minden fajtáját” ... mert „a múzeumok, a festők és szob­rászok lehetetlen vágóhíd- jai” — ezt nem - annyira konkrétan, inkább jelképe­sen értette. Az életellenes megállapodottság ellen veszi fel a harcot a jövőért (fu- turus, futúra, futurum=jö- vő; olaszul futuro) a múlt ellen, a statikus megmereve­dés ellen a mozgásért. A mozgás nem egyéb, mint élet, mert az élet lényege: a mozgás. Mindeddig a futu­rizmus igazolt is. A valóság­ból indulni az elmélet felé, szétbontás helyett az össze­függéseket keresni, megálla­podottság helyett a mozgást, lassúság után a sebességet — ez nemcsak a futurizmus kí­vánalma, nemcsak a XX. század parancsa, hanem az egyénekre bomlott társada­lom, a valóságtól elszakadt művészetek, az életből ki­szakadt ember létérdeke is. D. H. Lawrence-nek. a bá­tor szellemű angol írónak van egy kitűnő novellája, amely arról beszél, hogy az embert miként szorítja ki saját életéből a felgyülem­lett holmija, s ez a Holmi — Marinetti következteté­sével — minden olyan tárgy, gondolat, cselekvés, mely a tegnapé; mely nem hagyja szabadon alakítani a mát, mely megköt, megbéklyóz, lehúz; nehezék, visszatartó­erő életünkben. A múzeu­mok, könyvtárak, akadémi­ák a XIX. század folyamán, megalakulásuk táján, való­ban a tudás központjai vol­tak, az eleven, gyűjtő, re­konstruáló, emlékeztető élet gócai, de a századforduló Olaszországában már az óva­tos maradiság bástyái: aka­dályai a változó, fejlődő, haladó életnek. Ami valami­kor élő, ható, cselekvő va­lóság volt, akkori állapotá­ban leltári holmi lett, rak­tári töltelék. Ilyen értelem­ben láthatjuk a futurizmus lényeges pozitívumát, mely általánosításával sajnálato­san a legveszedelmesebb há­borús uszításig és a gépimá­datig vezetett. A futurizmus — minden gyengéje ellenére — terméke­nyítőén is hatott a művésze­tekre. Sant’ Elia olasz épí­tész századunk elején a mai nagyváros képét álmodta meg, Majakovszkij verseinek erőteljes formái újra éled­tek. De, ha mosolygunk is Boccacioni vagy Giacomo Bállá képén, melyen a ló­nak vagy kutyának oly sok lábat festenek, mintha egy­más után megállított film­kockákat rögzítenének, álló­képbe sűrítve az állat moz­gását, gondoljunk a filmek hasonló trükkjeire, a lassú felvételekre! És ha Boccioni egyik 1911-ből való képének Az utca erői címet adta, megnevezhetnénk — mond­juk — Bartha Lászlót, aki hasonló dinamizmussal, moz­gással fejezi ki az alumíni­umgyár belső feszültségét vagy a pályaudvarét. A ne­veket ne szaporítsuk, Boc- cioninál maradva: szobrainak mozgást jelző lendületétől nem érezzük idegennek az ugyan távolabb eső, egysze­rűbb és tisztább, mai kivá­ló szobrászunk, Kiss Nagy András munkáit. Félre ne értsük, nem értékelni vagy hasonlítani akarnánk, ha­nem csak jelezni, hogy bár­milyen távolinak tűnnek ki­áltványokban és éveikben a századelő művészei, letisztul­va tovább élhetnek, s kísér­leteik eszközei lehetnek a ma mondanivalóinak. Koczogh Ákos (Következik: Kockák, gör- lök, hengerek, kúpok)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents