Népújság, 1983. február (34. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-27 / 49. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1983. február 27., vasárnap MINDENNAPI NYELVÜNK Akár falra a borsót ••• Az idegen szavak felesleges használata ellleni nyelvművelő és nyelvvédő buzgalmunk és igyekezetünk minősítésére, kritikájára is alkalmazhatjuk a címbeli szólásformát. Valóban, mintha nem lenne foganatja sem tanácsnak, sem intelemnek. Pedig — egyesek szerint — nagyon is engedékenyek és megértők vagyunk, elsősorban az idegen eredetű és a nemzetközileg elterjedt szakszavak használatával kapcsolatban. De csak akkor, ha szakszövegekben bízunk rájuk nyelvi szerepet. Több olvasónk teszi szóvá különösen ezeknek a szóalakoknak a gyakori használatát: preferál, preferencia, prekoncepció, prekon- cepciózus, referencia, prevenció, utriroz stb. Figyeljük meg, milyen szövegösszefüggésekben jutottak közlő szerephez: „A hátrányos helyzetben lévő társadalmi rétegeket úgy szokták megpróbálni felemelni, hogy egy sor dolgukban preferálják őket.” Madárul: megkülönböztetett előnyben részesítik őket. — „A diákok az ún. szabadidő-preferencia listán a színházat a kilencedik helyre sorolják” (M. Nemzet, 1983. jan. 8.). A preferencia magyar megfelelő: elsőbbség, előnyberé- szesítés, különleges kedvezmény. —” A színészek igyekeznek elhitetni velünk, hogy figuráikat a valóság szülte, s nem prekoncepciózus alkotói . önkény.” (Kritika, 1983. 1. sz.). Egyértelműbb lenne a szöveg, ha ezekből á magyar szóalakokból válogat a szerző: előre kialakított, megalkotott, elgondolt nézet, játékfelfogás, szerepformálás stb. Nagyon gyakran tolakodik az újságírók tollára a preferencia idegen szakszó. Meg kellene tanulni a magyar használati értékét is, mert ezekben a szövegrészietekben is jól megférne: A Közös Piac egy referencia-országot keresett, s ehhez hasonlított bennünket.” CM. Nemzet, 1983. jam. 8.). Ezek a legközismertebb magyar megfelelők: ajánlás, előnyös tájékoztatás, célszerű ajánlólevél stb. Olykor már az idegen szót és magyar megfelelőjét együtt is használják: „Az elsődleges prevenció, a megelőzés mindenki előtt világos.” (M. Nemzet, 1983. jan. 22.) A magyar szó egyedül nem hitelesíti a közleményt? Olvashatók ritkábban jelentkező idegen szavak is. Egyet magunk is „nyakon csíptünk”: „Petőfi ugyan még utrirozta is a népiességet, de durva szót le nem írt.” (M. Nemzet, 1982. nov. 27.). Magyarul így írtam volna: túloz, túlságba visz, belelovalta magát, nem ismert határt; nagyít, felnagyít stb. Dr. Bakos József Emlékek szár évről (6/5.) Öregdiákok a katedrán Szepesi Lajos A tények, a dokumentumok, a visszaemlékezések beszédesek, de legalább ilyen átütő erejűek — ráadásul hitelességüket az érzelmi ‘ hangoitság is nyomatékolja — azoknak a diákoknak a tapasztalatai, akik felnőttként visszatértek az alma materbe, s katedrára álltak. Az akarat parancsára Szepesi Lajos ma igazgatóhelyettesként tevékenykedik az intézetben. Ö azt a fiút idézi, aki valaha volt, aki 1949-ben jelentkezett általános műszerész tanulónak. Hallgatom, s közben kirajzolódik előttem a kor által is mind többre sarkallt tizenéves arcéle. — Hatgyerekes család tagjaként nem is gondolhattam arra, hogy továbbtanulok, pedig igazgatóm, Domb- rády Lajos nagyon biztatott erre. A közelebbi pénzkereset reményében lettem ipari tanuló, tetszettek a gépek, vonzott a kerékpár, a motor- bicilkli-szerelés, ezért szívesen szegődtem a kisiparoshoz, aki nemcsak szavakban, hanem pénzben is értékelte szorgalmamat. Akkoriban még senki sem álmodott a mai korszerű, a szemléltető eszközökben bővelkedő oktatásról. A fő szerepet a tábla és a kréta, valamint a színes, az érzékletes szóbeli magyarázat játszotta. Úgyszólván minden időnket lekötötte a felkészülés. A délelőtti gyakorlati munkából egyenest az elméleti órákra mentünk, természetesen olajos ruhában. A két esztendősre szűkülő képzés en lemet is érintett, hátrányait már fiatal fejjel érzékeltem, de szívósan igyekeztem pótolni a hiányosságokat. Szerencsére — annyi más társammal együtt — nem maradtam magamra. Olyan ízig-vérig nevelői hangoltsá- gú tanárok segítettek bennünket, mint Kátai Mihály. Nem bántott a túlzott lekötöttség sőt arra is vállalkoztam, hogy közben elvégezzem a kiegészítő iskolát, hogy majdan gimnáziumiba kerülhessek. Hetente háromszor este hattól—tízig ültem a padokban. Kibírtam, mert volt célom, s értelmét láttam a hajtásnak. A katedra varázsa Következett az újabb forduló, a gyulai szakérettségi, az egyetem gépészmérnöki karára felkészítő egyeszten- dős tanfolyam. Itt több kollégámat korrepetáltam, s ekkor határoztam el: ha csak egy mód van rá: katedrára lépek, Miskolcon szereztem meg a diplomát 1957-ben, s a dunaújvárosi szakmunkás- képző után 1960-ban visszajöttem egykori intézetemhez. Később pedagógiái tanfoKozma József (Fotó: Szabó Sándor) lyamokon vettem részt, majd a műszaki tanári követelményeknek- is eleget tettem. Az azóta eltelt huszonkét esztendő mérlegét így vonja meg. — Mindig figyeltem a stafétaváltókat, bizonyos szempontból sokkal könnyebb nekik, mint hajdan volt az én korosztályomnak. Persze gondjaik is akadnak bőven. Szerintem túl sokat, nagy mennyiségű, részben felesle_ ges anyagot követelnek tőlük az általános iskolákban, s ezzel egy jelentős részük nem boldogul. A bajok nálunk sem' szűnnek meg, s lassan nem látják a fától az erdőt, Sokukból hiányzik a kitartás, az akarat, nem tanúdnak rendszeresen, folyamatosan. Alaptalan reményeket dédelgetnek, abban bízva, hogy áddozathozatal nélkül is megszületeik az elsősorban anyagi jellegű siker, a maradéktalan érvényesülés. Nem döbbennek rá, hogy ezzel saját jövőjüket torpedózzák meg, hiszen későbbi továbbfejlődésük alapjairól mondanak le. Kairtáirsadmmal együtt azért munkálkodunk, hogy jobb belátásra bírjuk őket, felfedeztessük velük az alkotás semmi mással nem pótolható örömét. Szép program ez, ha nem is valósulhat meg máról holnapra. Szerencsére nemcsak a velem hasonló helyzetűekben és korúakban munkál az az egykori kitartó nebuló, így hát a legtöbben arra törekszünk, hogy egy kissé a magunk képére formáljuk tanítványainkat. Érettségi után Kozma József szakoktató 1959-től 1961-ig volt itt — érettségi után — szerszám- készítő tanuló. Pályája szintén tanulságos. — Ide kerültem, mert családi okok miatt nem mehettem egyetemre. Pillanatnyi csalódottságomat hamar elfeledtette velem a feladatok érdekessége, változatossága. Bizonyítvánnyal a kezemben a Berváiban helyezkedtem ed, az ottani közösségben is jól éreztem magamat szakmunkásként. Közben túljutottam a gépipart technikumon, méghozzá úgy, hogy azután sem mondtam búcsút a munkapadnak. Egyszer azonban a KlSZ-titkár rávett, hogy próbálkoztam meg a szakoktatósággal. Engedtem a kérésnek, s nem bántam meg. A döntés persze azzal járt, hogy továbbképezzem magam. Műszaki oktatói minősítést kaptam a miskolci egyetemen, megbirkóztam a marxista egyetem anyagával, aztán jött az egri főiskola gyakorlati—műszaki szaka Kellett mindez, mert a nevelő csak teljes „fegyverzetben” állhat a rábízott ifjak elé. Összevetem a két sors alakulását, leginkább a bennük levő közös vonások hatnak rém. A kitartás, a következetesség, a mindennapi alkotó tevékenység szeretete, a szívósság, a vissza nem torpanás. Olyan erények ezek, amelyekkel az elmúlt száz esztendő során jó néhány elődjük büszkélkedhetett, olyan szigorral, önfegyelemmel kialakított. készségek, amelyek a leendő szakmunkások számára is vonzónak tűnhetnek, s követésre sarkallhatják őket, megértetve velük azt is, hogy ez az isko'atípus nyitott: az innen raj tolók bárhová eljuthatlak, ha képességeikhez átlagon felüli szorgalom társul. Mint érinél az alma materben katedrára álló két öregdiáknál... Pécsi István Szemben a világgal, avagy ... A lázadás és kihasználói Síi, A francia film mindig is különös érzékenységgel foglalkozott a nehézs sorsú fiatalokkal, derűvel és sötét színekkel egyaránt sokszor festette le ellentmondásos életüket, a világgal való kényszerű szembenállásukat. A szorgos mozilátogató kapásból föl tudna sorolni néhány olyan ' alkotást, amelyben olyan gyerekekről van szó, akik nemigen találják a világban helyüket. Ez a Szemben a világgal (eredetileg: A lázadó) című mű annyiban különbözik elődeitől, hogy kedvesség, humor már nincs benne. Mintha egy lemeztelenített, csak szélső végleteiben megnyilvánuló társadalommal állnának szembe Gerard Blain rendező fiatal hősei. Olyannal, ahol már az erőszakos cselekvés, a magányos bosszú is elvesztette számukra az értelmét, nincs már kiút. A főszereplő, Pierre közönyösen várja a büntetést, egyedül kishúga jelent számára valamit, más mindenki csak ki akarja használni, őt, a nincstelent. A szervezett baloldali mozgalomtól, a kommunistáktól pedig elzárkózik, mert lassúnak és távolinak érzi a körülmények átalakításának általuk kínált receptjét. A két kis ember édesapja üzemi baleset áldozata lett, anyjuk szeme láttára haldoklik egy kórház (dkülöní- tőjében. ' Az idősebb testvér, Pierre nem dolgozik, apróbb tolvaj- lásókból szerez pénzt. Így kerül kapcsolatba egy homoszexuális nagyvállalkozóval, aki kísértőjévé, majd áldozatává válik. A nagyiparos vonzalma ugyanis a „kültelki vad fiúk”-ra irányul, bizonyára valami homályos szociális szégyenérzetből is. Ezzel egyidőben Pierre belekeveredik egy másik társaságba: anarchisták közé, akik erőszakos módon akarják „megmozgatni” a munkásokat.. Megérzik a fiúban a lázadás hetykeségét, a szélsőséges cselekvés bátorságát. Így alakul ki életében a- két végletes kötődés, amely tulajdonképpen egyfelé, a gyilkosság felé mutat. Ahhoz, hogy a két fiatal együttmaradhasson anyjuk halála után is, munkáltatói igazolásra volna a fiúnak szüksége. A fokozódó munkanélküliségben csak gazdag „pártfogójához” tud fordulni, hiszen szakmája, végzettsége nincs. Amaz persze ellenszolgáltatást vár, mondván, hogy semmi nincs ingyen. De Pierre szexuális szolgáltatásokra nem kapható, így hát nem szerzi meg a szükséges papírokat. Ellenben betör „jótevőjének” villájába, s a többi között egy pisztolyra is szert tesz. Amikor pedig húgát állami intézetbe viszik, egyértelművé válik számára, hogy a személyes és társadalmi bosszú alanya számára csak a perverz nagyiparos lehet. Épp olyan természetességgel hajtja végre tettét, mint ahogyan éli reménytelen életét: láthatóan nyomot sem hagy rajta a véres tett. Kishúgá- val a tengerpart szépségeit élvezi, moziba megy, szórakozik. Szűkszavú film * ez. Éles, kemény vágásokat használ benne a rendező, igazolni tudja keserű gondolatmenetét. A film főhősének vergődése, helykeresése nem talál magának kifejezési formát ebben a francia társadalomban. Nem akarja, nem tudja elfogadni a játékszabályokat, s így az élet peremére szorul. Lázadása törvényszerű, de egyben olyan kivétel is, amellyel szembe kell nézni a kapitalista viszonyok átalakítására törő erőknek. Mert hogyha ezek a fiatalok, akik merészek és idealisták, nem találnak olyan eszméket maguknak, amelyek kapaszkodót jelenthetnek számukra, mindenféle sötét szándékú ember mellé sodródhatnak. A film nem keres a maga által feltett kérdésre választ, csupán éles vonalakkal felrajzol egy figurát és végigviszi szűkreszabott lehetőségeit. Figyelmeztet arra: vannak ilyen fiatalok, s fennáll a veszélye annak, hogy önpusztító módon széttörik a burát maguk körül, eszközévé válnak a ferde- hajlamúaknak, a terroristáknak, a szervezett alvilágnak. Életük értelmetlen, s kiúlta- lan lesz. Gábor László Ősversek Hamarosan kiállítják az első magyar verset őrző Lő- veni Kódexet és az ugyancsak elsőnek ismert horvát nyelvű versemléket. A páratlan kincsek a közgyűjtemények legújabb szerzeményeit bemutató kiállításon, április közepén kerülnek egymás mellé a Magyar Munkásmozgalmi Múzeumban. A közgyűjtemények legújabb szerzeményeinek kiállítására véletlen egybeesés párosítja a becses nyelvemlékeket. A Lőveni Kódex évszázadokon át tartó hányattatás után tavaly került véglegesen Magyarországra. A belgiumi Leuven egyetemének rektora adta át a Széchényi Könyvtárnak, fla- mand nyelvű ősnyomtatványokat kapott érte cserébe. E könyv 134. lapján olvasható az Ómagyar Mária-si- ralom, a 132 szóból álló elkiállítása ső, fennmaradt magyarnyelvű vers. A latin nyelvű vallásos elmélkedéseket, prédikációkat, bibliai szövegmagyarázatokat tartalmazó könyv valószínűleg a XIII. század végén került egy külföldön tanuló magyar kezébe. Az ő kezeírását ismerheti majd meg a múzeumba látogató közönség. A horvát nyelvemlékeket pedig a közelmúltban egy XIV. századból származó ferences-rendi kódexben fedezték fel a kutatók. A könyv ez idáig magántulajdonban volt. A szerzemény tudományos feldolgozása közben bukkantak a szláv nyelvű szövegre. Ugyancsak latin nyelven írott lapok között volt rejtve ez idáig. Elemzése során megállapították: a költemény az eddig ismert legkorábbi — 1385- ből származó — horvát nyelvű versnek tekinthető. Jordan Popov: Ha az emberek ingben jártak, ő zakót hordott; ha mások zakót viseltek, ő ballonkabátot vett föl; ha az emberek ballonkabátot öltöttek, ő nagykabátot húzott, és így indult útjára. A piacra. Komótosan sétálgatott a sátrak között, és megállt a mézet kínáló stand előtt. Hosszasan nézegette a teli üvegeket. — Milyen a méz? — kérdezte. — Kitűnő — válaszolta az ártatlan termelőszövetkezeti lélek. — A kitűnő általánosan hangzik. Milyen méz? — Valódi — javította ki magát a termelőszövetkezeti árus. — A valódi semmit sem jelent. Miből van? — Akácból — válaszolta az eladó. — Én hársmézet keresek. Ha az árus azt válaszolja, hárs, a különc figura megjegyzi, hogy gyógymézet keres. Napnál is világosabb, ha a méz gyógyfüvekből készült volna, a különc alak napraforgómézet kér, ha napraforgóból készült volna, ő akácmézet akar. Ám ha mégis rendelkezésére állt a keresett méz, a beszélgetés tovább húzódott. — Ha gyógymézet akarsz, hát tessék gyógyméz — mondta az ártatlan lélek. — És biztos vagy benne, hogy ez tiszta gyógyméz? — kérdezte gyanakodva a különc. — Hát persze — felelte az árus. — Ügy-e? Jártál-e minden kis méhecske nyomában, és feljegyezted-e, melyik hová telepszik? — Ha értesz a mézhez — vedd meg, ha nem, fel is út, le is út! — kiabálta idegesen az árus,. — Én értek hozzá, de te, bátyuska, még a valódi mézet sem tudod megkülönböztetni a szilvalekvártól. — Hogy én ne tudnám? — mérgelödöt az eladó. — Harminc éve foglalkozom kaptárokkal, bátyuska... — De ki is pusztultak neked — szakította félbe kárörömmel a különc. — Miután kipusztítottad a kaptárukat, ide küldtek mézet árulni. Ekkor az egészséges fiatal mézárus idegei felmondták a szolgálatot, és ingerülten káromkodni kezdett, rámutatott az üvegekre, és az öklét rázta. A különc figura ilyenkor eloldalgott, és egy közeli sátor mögött megbújva örvendezett a hatásnak. Szerette bosszantani azokat, akik mézet kevergetnek. Ki nem állhatta az édességet. Fordította: Adamecz Kálmán
