Népújság, 1983. február (34. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-27 / 49. szám
NÉPÚJSÁG, 1983, február 27., vasárnap 3. Nem a ló, az ember Imre bácsi és Marcel néni Lovas nemzet — lovak nélkül? 1983 jeles éve a magyar lótenyésztésnek. Százesztendős múltra tekinthetnek vissza Magyarországon az ügetőversenyek, egyszersmind ötvenéves az idén a budapesti ügetőpálya. Ebből az alkalomból jelenik meg dr. Fehér Dezső, a Magyar Lóverseny Vállalat igazgatójának és Török Imre régi újságíró, a hazai lósport egyik legnevesebb szakértőjének közös műve „Százéves a magyar ügetőversenyzés” címmel. Jubileumi nemzetközi versenynapot is terveznek, hogy az 1933- ban épült ügetőpálya fél évszázados fennállását is méltón meg tudják ünnepelni. „A legjobbikát kiesmerni” Máért e felhajtás? — kér. dezhetné valaki. Az még rendjén való, hogy sokan szeretik mólunk a lovassportot. De a szépségen túl Van-e valami mérhető haszna ennék a szenvedélynek? Nos, „Lovakirul” című, híres könyvecskéjében: már Széchenyi István megállapítja: „Én a futtatásnál nem tudok jobb és igazságosabb módot, sok ló közül a legjobbikát kiesmemi. Én tehát a nyereséget teszem ki ingerül és jutalomul a lótenyésztők ipairkodásónak”. Köztudomású, hogy Széchenyi — angliai utazása és tapasztalatai nyomán — vezette be, honosította meg hazánkban a lóversenyt, s korántsem csak puszta szórakozás kedvéért. Nem: éppen „a ló ál lapotjának” megjaví. tása céljából. De vajon kell-e még a ló? — kérdezhetné egy másik laikus, aki oly sokszor hallotta, olvasta már, hogy felesleges, hiszen gépesített az egész mezőgazdaság. Valóban úgy vélekedtünk valamikor, hogy a gépek csaknem kiszorítják majd ezeket az igás állatokat. S nem ok nélkül hivatkoztunk még 1960 körül arra, hogy a 724 ezer négylábú eltartása, takarmányozása óriási mezőgazdasági területeket igényel, holott e hatalmas térséget hasznosabb célra, élelmiszer-termelésre lehetne felhasználni. Ezenkívül — ne fakuljanak az emlékeink! — valamikor, még a mező- gazdaság szocialista átszer. vezésének időszakában az egyéni paraszt függetlenségének jelképe volt a ló. Ha ugyanis lova volt, akkor — igaz, keményen dolgozva — maga szánthatott, vethetett és a terményt is haza tudta a mezőről szállítani. De hová lettek már azok a régi idők? Hányán ragaszkodnak még a hajdani egyéni parasztok idejétmúlt élet. formájához? « Miire felocsúdtunk, drasztikusan csökkent az ország lóállománya. Az 1958-as 724 ezerrel szemben 1970-ben már csak 222 ezer állatot számoltak össze az országban. 1975-ben 156 ezret. 1980-ban 120 ezret, s 1982 elején csupán 112 ezret. » Mit bizonyít Imperial? Amint e számokból látható, az utóbbi években lelas. suit a „fogyás” üteme, s maradnak még lovak a mezőgazdaságban. Az idő ugyanis egyértelműen bebizonyította: kellenek! Még a gépesítés korában is. — Hozzávetőleg hetvenezerre tehető az úgynevezett munkalovak száma — mondja dr. Pál János, az Állat- tenyésztési és Takarmányozási Minősítő Intézet lótenyésztési osztályának vezetője. — Az igás állatok szerepe növekszik, főként a háztáji gazdaságokban. Egyébként e gazdaságokban található az összes állomány 54 százaléka. — 1977-től engedélyeztük az egyéni lótantóst. véleményem szerint teljesen indokoltan. így tsz-tagnak is lehet saját lova. Bizony jó lett volna, ha már a hatvanas években kiszámítják a közgazdászaink, vajon kifizetődő-e, ha Zetor traktor visz el két zsák tápot valahová?! Megtudom azt is dr. Pál Jánositól, hogy 27 termelő- szövetkezetben és 17 állami gazdaságban van törzste- nyésztés, amihez állami dotációt kapnak az üzemek. A „nemzedékváltás” azonban meglehetősen lassú, mert 11 hónapiig vemhes a kanca, s az igények — lásd energiaárak megugrása! — megnőttek a lovak iránt. S nemcsak a mumkalovak kelendők, hanem a hátaslovak, sportlovak, versenylovak is. Különösen ha sokra képesek a sportpályákon. Adtak már a nemzetközi piacokon több millió dollárt is egyetlen apaállatért; a világ legnagyobb lóárverései Angliában vannak —, a helyzet Széchenyi óta tehát nem változott. (Nálunk Bábolnán vannak csikóárverések évente, továbbá Alagon.) Mivel aligha tudunk több millió dollárt kiadni egyetlen apaállatért, igazán meg kell becsülni a hazai lótenyésztést. Már azért is, mert volt alkalma bizonyítani Széchenyi óta. E bizonyítás legismertebb példája az Imperial nevű telivér, amely — ez is évforduló? — az idén február 14-én „ünnepelte” a 23. „születésnapját”. (Elég tisztes kor ez már egy lónál!) Amint tudjuk, az Im- perdál, századunk egyik legjobb sportlova, huszonöt versenyen startolt fénykorában, s húszat megnyert közülük. Ma — még korosodva is — a kerteskői telivér ménesben hasznosítják az utánpótlás érdekében. Az egyik utódja például Dobogó névre hallgat, s három versenyt nyert 1982-ben. Leszállt a lóról... De térjünk vissza a cikkünk elején említett dr. Fehér Dezsőhöz, a Magyar Lóverseny Vállalat igazgatójához. Ugyanis elég nagy gondja van. S nem azért mert ezer ló, illetve hatszáz ember tartozik a keze alá — mint vezető, ezt már megszokta. Más ok miatt felhős a homloka. — Nem a lovakkal, hanem az emberekkel van probléma — mondja. — Ugyanis szombaton-vasárnap nemigen akarnak dolgozni, már. pedig akkor is etetni, gondozni kell az állatpkat. Furcsa helyzet alakult ki, mondhatom: nyereséges a versenylótenyésztés, s mégis kínlódunk az utánpótlással... Ez valóban elgondolkodta. tó, hiszen azt szoktuk mondogatni : lovas nemzet vagyunk. Hát ennyire leszállt a lóról a magyar? Hetven éve - boldog házasságban Tófaluban Kerek Imre és felesége, Tasi Marcel ' február 1-én ünnepelte házasságkötésük 70. évfordulóját. Csikorog a hó a talpunk alatt, amikor belépünk az öreg ház udvaréira. Az ólhoz láncolt kutya ugyancsak mérgesen csahol az idegenek láttán, s csak a gazd-4 szóvá, ra, intésére hagy fel az acsarkodéssal. — Ez Kerek Imréék portája? — kérdezzük a hátsó udvarból előkerült idős embertől, aki miután bólint egyet, zsebkendőjével kitöröli a szeme sarkából a könnycseppet, amelyet a hideg szél csalogatott elő a ráncokba. — Isten hozta magukat... Kerüljenek beljebb! A konyhában vidáman lobog a láng a tűzhelyben, amelynek félrehúzott kairiká. It igazgatja a ház idős asz- szonya. Kedves szóval kínálnak helyet, amikor megtudják, hogy mi járatban jöttünk. — Ugyan már... — neveti el magát szégyenlősen Marcel néni. — Ugyan már, hát mi érdekes lenne ebben a hetven esztendőben. Az urára néz, Imre bácsi, ra, aki beszédesebbnek tűnik. Igaz, az öregekkel egy fedél alatt élő lányuk biztatja is a mesélésre: mikor is, hogyan is kezdődött a kö. zös életük... ★ — Ignác Mátyás esküdött 12-ben, ősszel — kezd bele az élettörténetükbe Imre bácsi. — Nekem rokonom volt, így hivatalos voltam a lagziba, amelynek akkoriban ugyancsak nagy feneket kerítettek. Voltak is sokan a faluból, meg más helyekről is vendégek... — Leánypajtásom volt a menyasszony, Ignác Mátyás választottja — veszi át a szót Marcel néni. — így hívtak meg engem Bükk- szentmihályról, ahol laktam. Ott, a lakodalomban találkoztunk és ismerkedtünk össze. Az akkor 18 éves Tasi Morcéi és a tíz évvel idősebb Kerek Imre ezután nem találkozhatott gyakorta. A fiatalember ugyanis 1909-től Amerikában dolgozott egy nagy vasgyárban, naponta 12 órát két dollár 4 cent fizjetségórt. De milyen érdé. kés a sors: mégis annyi mindent megtudott az otthon élő lányról, mert annak az édesapja is amerdkás magyarként kereste a kenyerét az óceán túlsó partján. Négy esztendőt töltöttek kinn, s amikor 1913-ban Kerek Imre végleg hazatért, nyomban megkérte a lány kezét. — Nem gondoltam én még a férjhez menésre, de csak járt utánam ez a legény. Édesanyám meg azt mondta, menj hozzá lányom, jó ember lesz az — emlékszik Marcel néni. — Óesztendőkor kérdezte először, hogy egymásé leszünk-e, az. tán egyszer eljött hozzánk az anyja is megkérni. Itt volt az esküvőnk Tófaluban. Naigy vigasságban voltunk, meg a rokonság hajnalig húzta a cigány... — Csiigaleves volt, sült hús, töltött káposzta, reggelibe meg hurka, ahogy szokás volt errefelé. Bizony, hetven éve történt, így télibe’, február elsején. Az ifjú pár ettől kezdve egymással és egymásért dolgozott. Voltak napszámosok, cselédek, dohányosok, földönfutó szegények abban a szegény világban. Mindennel megpróbálkoztak, amit egy kétkezi ember az erejével vállalhatott. — Amikor hazajöttem Amerikából, vettem két csákót az ottani keresetemből. De nem volt szerencsém velük, az egyik megfázott a folyóban, amikor fuvaroztunk át a vízen, s az lett a vége, hogy megdöglött. A másikat meg elvitte a háború... Nagyon nehéz évek voltak ezek; főként a háborús évek. S közben jöttek a gyerekek. Látástól vakulásig dolgoztunk, meg kellett élnünk a családdal. Nagy család lett Kerek Imrééké, Marcel néni hat gyermeket nevelt fel becsülettel: 14-,ben született az első. Mária. A legkisebb, Erzsébet pedig 32-ben. A kettő között pedig Imre, Rozália, Gizella és István. — Mostanra szétszóródott a család, ki Kápolnán él, ki Pesten, Taktaharkányban, ki itt a faluban — mondja Im_ re bácsi, s közben nagyokat szippant a pipájából. Nem tudja elhagyni — veti közbe —, tizenöt éves korától dohányzik, s egy-egy pohár bort sem vetett meg soha. — Tényleg, kínáld már meg a vendégeket — szól az urára a ház asszonya. Imre bácsi a korához képest — egyébként a 99-diket tapossa — fürgén kísiet a konyhából, s pár perc múlva a poharunkban gyöngyözik a finom házibor. A koc_ cinítás után' visszatérünk a családra. , — Kilenc unokánk van, az első most 39 éves, a Szakái Erzsébet, a legfiatalabb, Kerek Tibor pedig a 16-ot töl. tötte — sorolják. — A nyolc dédunoka közül Birke Bánk volt az első, s most négyhónapos a legfiatalabb, Kerek Alexandra. Gyorsan számolgatjuk: ha összejön a család — egyébként tavaszra, a jó időre tervezik a házassági fogadalom megújítását —, csaknem negyvenen ülik majd körül a lagzás sátor alatti asztalt. Remélik jó egészségben. — Én még jól bírom magam, csak ilyenkor télen, a nagy hidegben fáj néha a forgócsontom — bök az oldalára Imre bácsi, aki ki- lencvenévesen még a tsz- ben dolgozott. Ma is minden reggel korán ébred, azután tesz-vesz a portán, a kertben, amíg el nem fárad. Este aztán megnézi a híradót a tv-ben, ha jó a műsor, akkor még tovább is elidőz a képernyő előtt. — Nekem, sajnos rakon- cátlankodík a szívem — panaszolja Marcel néni —, meg gyengülök is, szívesen üldögélek már itt a melegen. A sok munka, meg az a nyolcvankét év nyomiá a vállamat... Még szerencse, hogy mindig jól megvoltak egymással, gondos támasz volt mind a férj, mind a feleség. — Milyen ember volt? — kérdez vissza az asszony. — Mikor hogy, olyan, mint a férfiemberek szoktak lenni... — Nem volt nekünk semmi bajunk egymással soha — így Imre bácsi. — Mindig jól éreztem magam a családban, mert tányércsörgés nálunk nem volt. — Mi az ilyen hosszú házasság titka? — Szeretni kell a másikat — néznek egymásra, s a kezük összeér egy pillanatra —, s mindig, minden körülmények között tudni kell al. kalmazkodni a másikhoz. Ennyi az egész... ★ Imre bácsi újból megkínál a borából. — Egészségünkre — mondja és hamiskás mosollyal meghív bennünket a 100. születésnapjára. Azután ki- kísérnek bennünket, kijönnek egészen a kapu elé, s ott intenek búcsút. Az öreg ház, a Széchenyi utcai porta előtt, ahol annyi, de ony- nyi szép évet éltek meg csendes boldogságban. Szilvás István Egri veterán köszöntése Hetvenötödik születésnapját ünnepli Fazekas László egri veterán. Ez alkalomból az MSZMP Eger városi Bizottságának munkatársai bensőséges ünnepség keretében kívántak további jó erőt, egészséget az ünnepeknek (Fotó: Perl Márton) (K. N.)
