Népújság, 1983. február (34. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-26 / 48. szám
NÉPÚJSÁG, 1*83. február 26., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM •* Hajnóczy Péter: Jézus menyasszonya Hajnóczy Péter az az író, aki már életében a hetvenes évek magyar irodalmának legendájává nőtt, s aki korai halála után megmaradt e mítosz, legenda hősének, „ködlovagnak”. írásai az átlagolvasó számára szokatlanok, érthetetlenek, riasztóak, irodalmiatlanok — pedig írásaihoz képest mindnyájan átlagolvasók vagyunk. Újszerűségük miatt könnyen ki rekesztjük őket olvasmányaink közül, átengedve ezzel a sznob magyarázatnak, amely mindent könnyen „megért” és megmagyaráz. Ennél sokkal többre érdemesek Hajnóczy Péter írásai, azok is, amelyek pár nappal halála előtt jelentek meg, egy karcsú kötetben, Jézus menyasszonya címmel. Hajnóczy hőseinek valójában csak belső élete van. Ez a belső (gondolt, képzelt, emlékekben létező) tartalom már teljesen elszakadt a külső eredetitől, lehet, hogy nem is volt azzal soha semmilyen kapcsolatban. Ha volt is, olyan távoli, idegen, elveszett, ami már nem érdekelheti sem az írót, sem az,írások alakjait. Ehelyett a gondolatba zuhant és eltűnt valóság újraformálása, teremtése a cél: a hős és az író a belsőiből kíván egy új világot alkotni. Így viszont a műalkotás elvesztve ábrázoló vagy kifejező jellegét, megszűnik műalkotás lenni, s szinte követeli, hogy az elveszett valóság helyébe ő léphessen, mint új valóság Az író tehát a műveiből egy belsőből külsővé váló világot teremt, aminek már semmi köze a távoli, idegenné vált valóságos (eredeti) világhoz. Ennek az eljárásnak két szélső alkotása a Temetés és A parancs című írás. A Temetésben' minden lényeges mozzanat az alkoholista (tékozló) fiú gondolata. E gondolatok még egy jelenlevő, de eltűnő valósághoz, a halott apához kötődnek, ám az apa körül lebegő gondolatfoszlányok is csak ürügyet jelentenek simul a talpam alá, nagy bő- levű leveleivel, a kakukkfű kicsit szúr, de csak kicsit, olyan incselkedően — no, a bojtorján, az gorombább, de az sem ellenséges, csak épp olyan, mint a szókimondó ember, viszont a moha, az puha tollas párna, de ruganyos, kellemesen surrogó ... És a napsugaraktól áthevített kövek... Mindegyik egy kis kemence, amelyiknek tüzénél jólesik melegedni — eléggé furcsa ez, hiszen izzó nyár van... És a vakondtúrások ... Pici kis, homok- szemnyi göröngyeikkel izmaim minden aromját átma- szírozzák... És állandóan ott vibráltak az elmémben azok a régi mezítlábas nyarak, véget nem érő játékaikkal, a gyer- mekfalkák gőzkieresztő torn. bolásával... A talpammal, amely eltompult izomkötegekből ismét kifinomult érzékelőeszközzé változott, valahogy egy új vetületiből vettem birtokba minden tisztást, minden szakadékot, minden dombhajlafot. S amikor estefelé a város határában ismét felhúztam a cipőmet, úgy éreztem, hogy ezen a napon nem egyszerűen csak sétáltam — talpammal végigsimogattam szülőföldemet. III. A gesztenyék álma Már ilyen az ember természete: szeret elmeditálni az évszakok változásán. Az idő múlása óhatatlanul visz- szatekintésre, felmérésre késztet, s ha látjuk: ismét itt a tél, a tavasz — ez azt jelenti: újra itt egy határkő, amelynél meg kell állni, hátra és előre pillantani. Csakhogy tavaly olyan roahhoz, hogy a fiú a maga kisszerű (képzelt) világát átélje, miközben minden valóságos vagy jelentős tettre képtelen. A parancsban már valós világ sincs, csupán az állandó sötétség. Csak a hős gondolattöredékei jelennek meg: részint saját ötletei és emlékei, részint betanult szövegek, feliratok, dokumentumok, benyomások, hangok, fények idéződnek fel. Elekkel a hő» (egy ügynök, egy ágens), akinek foglalkozása is eredeti egyéniségének a feladását követeli, képtelen értelmes kapcsolatokat teremteni. Létezésének egyetlen értelmezhető vonása a várakozás. Várakozik a parancsra, mert ez adná életének tartalmat, de a parancs késésével a várakozás egyre értelmetlenebb lesz. Közben felvett egyéniségével sem tud azonosulni (kertész a fedő foglalkozása), mert megakadályozza ezt az értelmetlenné váló, makacs kitartása. Viszont észre kell vennünk azt, hogy minden csak elképzelt jövő, s lehetséges minden más kibontakozás is. Ez azonban nem megnyugtat, hanem elbi- zonytalanít bennünket. A külső világ idegenségét, képtelenségét, abszurditását és a gondolatvilág kivitelezését együttesen kísérli megjeleníteni és megteremteni a Jézus menyasszonya című kisregény. Az utcákon idegen úri vadászok, hivatalos kilövési engedély tulajdonosai, tehát törvényes jóváhagyással vadásznak — emberekre. A főhős irigyli őket, maga is hivatásos vadász akar lenni, s készül a pályára: fegyvere van, alapos szakismeretet szerez arról, hogyan kell az elejtett zsákmányt (embert!) prepalálni. Erről tart előadást új nőismerősének, akivel képtelen, riasztóan üres kapcsolatot teremt, s akit megöl a szerelmi aktus után, félvén attól, hogy az eladja őt a vadászoknak. Nem kevésbé embertelen a fiú belső világa sem. Látomásai, álmai példázzák ezt legélesebhamos egymás utánban követték egymást az események, hogy észre sem vettem a természet örök körforgását, és az ősz beköszöntésére is csak akkor ébredtem rá, amikor az unokám egyszer, az iskolából hazajövet, két teli zseb gesztenyét borított ki az asztalra. Ettől a pillanattól kezdve magam is vártam az alkalmat, mikor időt szakíthatok egy nagyobb sétára, és csendben figyelhetem az ősznek ezt a különös szertartását: a fényes vad- gesztenyék szomorkás, monoton koppanását a földön. Az alkalom azonban egyre késett, s pár nap múlva úgy gondoltam, most már valamivel lejjebb adom, s a városkörnyéki kóborlás helyett lakóhelyemnek azon az utcáján járok egyet, amelynek két sor öreg bokrétafája egy kisebb gesztenyés erdővel is felér. Fiatal koromban sokszor akadt erre dolgom őszszel, ámde most merőben más hangulat fogadott itt. Nem csupán azért, mert az egykori hangulatos kis házak helyén (kissé azért sajnálom őket) modem palotasorok emelkednek. A gesztenyék őszi koppanásának zenéje is más lett — s csak egy kis gondolkodás után jöttem rá, hogy miért. Azóta leaszfaltozták az utcát, -s kemény felületén most nem tompa puffanások hallatszanak — a gesztenyehullás olyan, mint a pergődob éles hangú szólózása. Nézem az aszfaltra záporzó barna gömböcskéket, és valami furcsa együttérzés ébredezik bennem. Borongva szemlélgettem a sokat látott, vastag törzsű fákat, amint az ben: a legtisztább nő a legmocskosabb, legközönségesebb módon van jelen bennük. Szinte természetes hát, ha itt már halvány nyomokban sincs jelen a remény, ha itt már bizonytalanul sem körvonalazható a jövő. Az idegenné vált világgal azonosulni is lehetetlen, hiszen az erre vágyó és készülő fiú is a vadászok áldozata lesz, s bizonyos a teljes reménytelenség is, hiszen meggyilkolt szeretője kisfiát a patkányok kezdik felfalni. Ennek a világnak az irodalmi ábrázolása nem történhetett meg azokkal az eszközkkel, amelyeket az előző nemzedékek küzdöttek ki. Ezért Hajnóczy Péter, miként -kortársai, a hetvenes évek „fiatalos” irodalma, azokhoz a formákhoz fordult, amelyeket a világirodalom az utóbbi évtizedekben kidolgozott. Mivel annak a világnak, amit ez a nemzedék átélt, nincs jobb kifejezési lehetősége, mint ez a forma, nem utánzásról, divatkövetésről van szó, hanem a világirodalmi eredmények honosításáról, s így a magyar irodalomban egy eredeti, új vonulat megteremtéséről. Hajnóczy Péter műveiben a legkövetkezetesebb a tagadás, ha új prózairodalmunkat tekintjük. Nála következetesebben csak a lírikusok végeztét el ezt a munkát: az ő kézük alatt a vers mint irodálmi alkotás teljesen megszűnt létezni. Nagy valószínűséggel állítható, hogy éppen ezzel a tagadással teremtették meg egy új szintézis lehetőségé^ a magyar irodalomban. E lehetőség azonban csak elvileg adott, nem tudható mikor és hogyan válik valósággá, s nem is minden vonatkozásban függ az irodalom belső feltételeitől. De ez már nem Hajnóczy Péter ügye. ö megtette, ami neki rendeltetett. Ez nem kis érdem! Törőcsik Miklós életfakasztó meleg föld helyett erre az érzéketlen, merev rétegre hullatják termésüket, annak a legkisebb reménye nélkül, hogy csak egy is a talajba jut, csak egy is kihajt tavasszal, csak egy is ilyen erős gyökerű daliát nevel, mint az itt sorjázó vad- gesztenyék. Mindegy: a fákban él az örök parancs — de vajon tudják-e, hogy hiába erőlködnek? Talán tudják is (hisz közismert már, hogy a növények is kifejtenek szellemi tevékenységet), talán tudják is, de itt is érvényes az élővilág szép jelszava, a dum spiro — spero. És most, mikor a fák már lassan lombjaiktól is búcsúzni kezdenek, mikor már felkészültek a hosszú téli pihenőre — talán álmot is látnak. Álmukban egy-egy gesztenye kalandos útra indul. Valami dupla kerekű dömper gumiabroncsai közé szorul — s csak ott esik ki, ahol már várja valami jó puha mezei föld. Vagy kivár egy kisfiút, olyat, mint az unokám, aki szereti zsebre rakni a kis fényes jó. szágokat — azután lassan itt- ott elhullatja őket... S az öreg fák álmaiban ezekből az elcsavargott gesztenyékből mezők közepén uralkodó óriás lesz, különleges példány, amely gyorsan túlnövi az anyafát, minden arra járót csodálatba ejt törzsének vastagságával, buja lombozatának csodálatos arányaival. Talán ezt a nem mindennapi gesztenye-egyéniséget látják az én városi bokrétafáim őszi szendergésük közben, míg dobpergés-szerű hanggal záporozik róluk a termés. Geszenyék, jó reménységet! Színészóriásokra emlékezünk Somlay és Csortos Néhány nap különbséggel most volna százesztendős a magyar színháztörténet két kimagasló egyénisége: Somlay Artúr és Csortos Gyula. Somlay 32, Csortos 38 éve halott. Legendák maradtak volna csupán, ha a filmszalag nem őrizné meg játékukat számunkra, így még az ifjú nemzedék is láthat- ta-láthatja őket a Filmmúzeumban, a televízióban. Színészőriások voltak. Somlay Artúr 1883. február 28-án született. A Vígszínház színésziskoláját végezte el, majd a felvidéken és Erdélyben játszott. Szinte követhetetlenül sokat változtatott színházat, 1905— 1907-ig a Vígben lépett fel, aztán jött Miskolc, majd ismét a főváros, a Nemzeti, a Renaissance, s újra a Víg. Haláláig a Nemzeti Színház tagja volt. Budapest szinte valamennyi színpadán megfordult, és sokat dolgozott külföldön is, színházban, műtermekben egyaránt. Nyugtalansága hajtotta, nehezen alkalmazkodónak, magányosnak; zárkózottnak, hallgatagnak, hirtelen haragúnak mondották, de senki sem tagadta, hogy mind a színpadon, "mind az életben lenyűgöző egyéniség. Legnagyobb sikereit modern művekben aratta, új színjátszó stílust hozott az akkori színházi életbe. Ezért is tért oly gyakran vissza a Vígbe, ahol modern szerzők hozzá hasonló alkatú figuráit kelthette életre. A klasz- szikus szerepekkel csak élete vége felé barátkozott meg. Az idősödő művész bölcsességével a negyvenes években már nagyon tudta fegyelmezni magát, enyhe gúny vált rá jellemzővé, és az embertársai iránti gyengédség — amit titkolni igyekezett.. Leghíresebb színpadi szerepei közé sorolhatjuk a Bánk bán Tiborcát, az Űri muri Szakhmáry Zoltánját, Tennessee Williams Hattyúdalának Thomasát, Wilder A mi kis városunk című darabjának Rendezőjét, Hauptmann Naplemente előttiének Clausen tanácsosát, Lear királyt, Karenint. Nagyon sok filmben játszott, nemcsak magyar pro- dukcókban, például német filmekben (A lassú halál, A vasútkirály), s az osztrák Egy asszony, aki mindenkiében nyújtott kimagasló alakítást. A háború előtti rengeteg magyar filmből is csak néhány címet emelünk ki: Halálos tavasz, Semmelweis, Haláltánc. A felszabadulás után talán legmaradandóbb, legemlékezetesebb szerepét játszotta el Radványi Géza filmjében. Ö volt a Valahol Európában mély emberségű, idős muzsikusa. Forgatott még a Ludas Matyiban, a Különös házasságban és a Nyugati övezetben. 1951. november 10-én hunyt el. Csortos Gyula 1883. március 3-án született. A lexikonok 250 szerepét sorolják fel, a legváltozatosabb figurákat keltette életre. Debrecenben, Szegeden, Temesváron játszott, 1907-ben került az akkor megnyílt Népszínház—Vígoperához A következő évben már a Magyar Színház tagja, egyetlen évadban tizenkét főszerepet Somlay Artúr játszott, köztük A Sasfiók Flambeau-ját. Ettől kezdve nála is nehéz követni a színházakat, amelyekben részben éves szerződéseket, részben szerepeket vállalt. A Vígszínházban óriási sikerrel játszotta a Színészt 'Molnár Ferenc Testőrében, Jánost, Bródy Sándor A medikusában. 1927-ben szerződött a Nemzeti Színházhoz, ahol legjelentősebb alakítása Shy- lock A velencei kalmárban, Falstaff A windsori víg nőkben. 1932-ben a Vígszínházban kapta élete talán legjelentősebb feladatát: Molnár Ferenc Liliomjának címszerepét és a Naplementében Clausen tanácsost. Aztán jött a Nemzetiben Ezra Manón az Amerikai Elektrában és a Lucifer Az ember tragédiájában. Szerepei nagyon sokfélék voltak, a tragikustól a legalpáribb bohózatig, de a sok közül alig néhány akadt, amely kielégítette. Egy-egy jó feladatért még szerződésszegésre is képes volt A felszabadulásit súlyos betegen érte meg. Utoljára 1945 májusában lépett szín* pádra, Csehov A medve című darabjában Szmirnov szerepében. 1945. augusztus 1-én hunyt el. Filmjei felsorolhatatlanok. A kamerák előtt is volt Liliom, 1919-ben. A felejthetetlen, újra és újra műsorra tűzött Hyppolit, a lakáj 1931-ben készült. Aztán a sok közül néhány: Lila akác, Az új földesúr, Légy jó mindhalálig. Az aranyember, A 111-es, János vitéz, Havasi napsütés, A szűz és a gödölye, Szerelmi láz. De jó is volna most születésük századik évfordulója alkalmából moziban, képernyőn viszontlátni néhány felej thetetlen alakításukat! Hiszen ezekben élnek még ma is, és élnek tovább. e. m. Magyari Lajos: Van olyan föld... Van olyan föld, kinek fiává lenni nem kényszer, de jó, de kell, van olyan föld, értelmünknek nem himnuszt — parancsot énekel. Van olyan föld, egy keserű-édes, kit megtagadhat bár az ostoba ... Van olyan föld, ki édesanyánk lett, életet adó, sosem mostoha. Van olyan föld, mely parancs-osztó szükségek máglyás századain át élni tanította elporló eleinket megtartani itt — portát és hazát. Van olyan föld, mibe boldogan megtérnek futók és számkivetettek — a Házsongárdba vagy cserefák alá, de itt is, ott is — történelemnek. Van olyan föld, melyen fölszikrázhat lelkűnknek lelke, legszebb lényegünk, egy föld, hol eltűnik félelem, alázat, hol nem csak születünk s temetkezünk. Van olyan föld, mely vélt gyengeségünk értőn-bocsátóan majd mind fölissza. Van olyan föld, mely jövőnket bízva fogadni gyermekeinket is megtanítja. (MTI fotó — KSj Csortos Gyula
