Népújság, 1983. február (34. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-26 / 48. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1983. február 26., szombat — * Művészete: szolgálat Szervátiusz Jenő műtermében A Vigadó Galériában az idén 80. esztendejébe lépő Szervátiusz Jenő műveinek nagy reprezentatív szobortárlata látható törekvéseinek, eredményeinek, felfedezéseinek teljes gazdagságában. Monumentális kőtömbjei ott állnak Farkaslakán — Tamási Áron világát és személyiségét idézve — Pápán pedig a fiatal Jókai körül gyülekeznek kőbe faragva a Jókai-regények alakjai. A kiállítás rájuk is emlékeztet Engem pedig arra a csodálatos kolozsvári műterem-otthonra, ahol mintegy harminc éve először találkoztam vele és műveivel. Ott, abban a városra néző széles látóhatárt kínáló művészi műhelyben egyszerre meghökkentett és rabul ejtett e szobrász csodavilága. Az alkotások, a remekművek tömege, hiszen nemcsak a műteremben sorjáztak elém a különböző hangulatú remeklések, egy-egy alak a bejárati ajtóban bújt meg; a kapuboltozatot is megfaragta, szólásra kényszerítette a Mester, még a falból is szobor tekintett rám. Hu- manizálódott szinte az egész épület, hangokkal, mosoly- lyal telítődött a művész otthona, azt éreztem, ez a kis- világ egyszerre hirdeti a művészet születését és természetes lélegzését, hiszen ezek a műtárgyak egymás közelségétől nemcsak erőt nyernek, hanem egymást értelmezik, folytatják. S az életmű csendesen, de felmérhetetlenül belépett az életünkbe. Hirdetve, hogy a művészet él, hat, erőt sugároz, ha az alkotóművész nemcsak az alkotás örömét, hanem értelmét is közkincs- csé tudja tenni, ha nemcsak művészi küzdelmeit, de célját is felimerésünkké teszi. Nos, Szervátiusz Jenő miközben a maga harcát megvívta az anyaggal, a kővel, a fával, gyötrelmesen gazdag életével felépített egy csodásán gazdag, lírát és Szervátiusz Jenő kiállításán fájdalmat, drámaiságot és gondolatot, életességet és jelképiséget hordozó, belátható, áttekinthető ember- léptékű világot. Nagy művészi és emberi példa az övé, hirdeti: csak így érdemes élni, a műre szegezett szemmel, őrizve az elkötelezettség szuverenitását, felidézni a világot, a valóságot, hogy a kor embere ne csak a szépség kisemmizett koldusaként tekintsen a művekre, de érezze meg a belőlük áradó erkölcsi sugallatokat is. Ehhez Szervátiusz Jenőnek nagy utat kellett bejárnia. Valóságosan és jelképesen is. Bartókhoz hasonlóan ő is évekre, évtizedekre alámerült a népélet mélységeibe, vállalta népének nemcsak ünnepnapjait, hanem keserűségeit, drámáit, az életért folytatott heroikus küzdelmét is, az eldugott távoli falvakban, erdőmunkások, bányászok, parasztok közt találta meg művészi küldetését. Nagy társadalmi mozgások, a valóság döbbenetes erejű hatásaiból természetesen el kellett jutnia a bal- ladisztikus megjelenítés sorspillanatokat összefoglaló kompozíciókig, ezért jelképein is elbeszél, megjelenít, értelmez, felfedezi az ember esendőségét és hatalmát. A fából felderengő női testek sugárzása, a bartóki ihletésű nagy remeklések (A fából faragott királyfi, A Cantata profana) nemcsak érzelmeinket iskolázzák, hanem a modern művészet egyetemességének, egységének hirdetői is, tiszta forrásként buzog fel bennünk is a művészet fenségessége. Szervátiusz, a latinból magyarrá lett családnév azt jelenti, jótevő, szolgálattevő. Igen, az ő művészete szolgálat. Az emberiség, a magyarság, a jövő szolgálata. Illés Jenő A két szobrász Érné, 1939 (szoborrészlet) Pintér Lajos: Kettős tükör: szállsz is, zuhansz is Az utak teste kitakart már, kívánják kövek a szerelmet. Szikes, csalános földek szoknyáját emeled: mint illatos selymet. Alkonyi lejtőn végigfekszem, pántolom cipőm, kabátom. Madárnak képzelné magát, de megül a sárban egy lábnyom. Tudom a törvényt: talpalatnyi földek snmmázata az ország, tenyérnyi kékségét az égnek látók megosztják, sokszorozzák. Vet a köd merítő hálót, lubickolnak a halak, házak — évszázadunkon, nullától százig halászik csónakból a látszat. Kettős tükör, szállsz is, zuhansz is — hullsz: XXI. század szájából tejfog. ttj és új húsok rágó ja nem lehetsz; a hiány csapdája: elfog a fájás — Szállsz is, lánytestet karcolsz a légre, álombéli kéz inged kibontja. Kettős tükörben: szállsz is, zuhansz is — leülsz az úton, ember a dombra. I. Facsonk-orgona Vannak a határban fák, amelyeket évtizedek óta számon tartok. Vagy emlékek fűznek hozzájuk, vagy különös formájukkal. érdekes rajzolatú kérgükkel, más egyébbel hívták fel magukra a figyelmet, és arra jártamban mindig felkeresem őket, mint régi barátot. Ez a szép szabályos koro- nájú, egyenes törzsű bükkfa semmivel nem tűnt ki más, hasonlók közül, mégis személy szerint ismerem, mert magánosán áll egy tisztás közepén, és fiatalkori vasárnap délutáni túráim idején épp mellette vitt el az utam. Mostanában már ritkábban vetődöm el arra, és ilyenkor megelégedéssel állapítom meg, hogy még mindig ott van, s hogy a rajtam kitörölhetetlen nyomokat hagyó évek a szép növésű, büszke tartású bükköt meg se legyintették. Egészen az elmúlt év tavaszáig. Mert amikor egy május végi napon ismét azon a tájon kóboroltam, siralmas állapotban találtam ezt az egykori mező díszét. Három főága közül kettő letörve, törzsén hatalmas, megszenese- dett szélű üreg. Látnivaló volt, hogy villám sújtotta, de betonoszlopként erősnek, tö- mömek látszó törzsében eddig is lehetett egy jókora rejtett odú, ezt hozta most napvilágra az istennyila. Bár mostanáig érzelmi szálak nem fűztek ehhez a fához — csak amolyan felület tes, futó ismeretség volt közöttünk —, most mégis sajnálkozva jártam körül a porig alázott daliát, s egyszer csak valami különös, dallamos fütyürészés ütötte meg a fülemet — illetve, rosszul mondom: nem most hallottam meg, rájöttem, hogy már régen ott cseng a levegőben, de csak most tudatosodott bennem. Nem tudtam elképzelni, honnan jöhet, de ahogy közelebb léptem a megtépázott fához, mindig erősödött a hangja, ettől gyanút fogtam, és odahajoltam az odú alsó nyílásához. Ügy volt, ahogy sejtettem. A villámsújtotta bükkfa „énekelt”. Az ágait lecsapó tűzostor sípszerű nyílást égetett törzsébe, ennek széles, felső kürtője a legkisebb légmozgást is felfogta, és azután a fa valami különös sóhajnak, füttyszónak és magas regiszterű éneknek keverékére emlékeztető hangot bocsát ki magából. Percekig elmerülve hallgattam a facsonk-orgona fojtott hangú szomorkás fugáját, és arra gondoltam, mennyire emberi tud lenni a fák és más élőlények sorsa. Ez a bükk is: állt évtizedekig a tisztás közepén, büszkén. tépő viharok előtt fejet se hajtva, eltelve saját szépségével — azután jött egy sorscsapás, elrútította, meg- rokkantotta, megcsúfította. A kevélységből szikra se maradt, de a lelkében felébredt valami. S most a letört főágakat utána nőni már nincs erő, hát jött minden nyomorúság legjobb gyógyírja: a dal, hogy visszaadja a félholttá paskolt faóriás lelki egyensúlyát, hogy erőt öntsön belé a következő — most már nehéz — évek elviseléséhez. De lehet, hogy ez a fütyörészés csak afféle haty- tyúdal, őszre a fa el is szárad. Most. már ezt a kacska kezű bükkfát is a barátaim közé soroltam, elhatároztam, hogy időről-időre felkeresem — de erre csak az egyik decemberi vasárnapon tudtam sort keríteni. Nem pusztult el, sőt soksok kis hajtás lepte el a csonkjait, s ezek egyike-má- sika egészen szépen megvastagodott, mintha főággá igyekezne kapaszkodni. Az erős téli szél is valami, a nyárinál harsányabb bizakodóbb, már-már vidám futamokat csalogatott elő az üreges törzsből. II. Mezítláb És hirtelen megcsapott azoknak a csodálatos, véget nem érő gyermekkori nyári napoknak az íze ... Eredetileg csak azért huza- kodtaip le, hogy átláboljak a folyón. De a tagjaim közben olyan kényelmesen kinyújtóztak, szinte úgy éreztem: megkönnyebbülten felléleg- zenek... Ügy határoztam hát, nem dugom vissza őket abba a sötét, szűk börtönbe. A két félpár cipőt fűzőjével összekötve átvetettem a vállamon, és így folytattam vasárnap délutáni gyalogsétámat. Eleinte kissé bizonytalanul lépkedtem, elpuhult talpam bizonytalanul mustrálgatta a pucér földet, ahogy a rég nem látott ismerőst méregetjük néha: ugyan ki tudja, milyenné változott ezek alatt az évtizedek alatt, míg nem találkoztunk vele — de vagy a századik lépésnél már ébredezni kezdett bennem az a csodálatos érzés. A fiaim már talán nem is ismerik. Az utóbbi évtizedekben úgy nőnek fel a gyerekek, mintha cipőben születtek volna. A mezítlábjárás teljesen kiment a divatból — de vajon miért? A felszökött életszínvonal erre neiji lehet kielégítő magyarázat... Ahogy arra sem, hogy ma már lassan szégyen biciklin járni. Komoly felnőtt ember nem igen ül fel már erre az egyszerűen csodálatos, izmainkat bizsergető alkotmányra. A fiaim már nem igen ismerték a mezítlábjárás ízét. Én gyermekkoromban ahogy júniusban levettem a cipőmet, a szeptember elsejei iskolai csengőszó vétette fel velem újra. És most ismét cipőtlenül rovom a rétet. És újjongva fedezem fel újra a mezítlábjárás egyszerű szépségeit. A kamilla bársonyosan csik- landó, az útilapú hűsítőén Karosszék-támla (részlet)
