Népújság, 1983. február (34. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-19 / 42. szám
Uvegvarázs Izzzik, olvad az üveg, álomszínek sziporkáznak, varázslatos formák alakulnak. A hutában szinte lángol, vibrál minden; — szépséges műalkotások születnek itt, most; Rénes György parád- sasvári üvegtervező művész kiállításra készül. Alkotásait a budapesti Duna Galériában február 18-tól tekinthetik meg az érdeklődők. Perl Márton A kerítés, amelyről most Imi akarok, egy Tisza menti kis községben kerítette el a szerény méretű házat és annak kertjét a falun átvezető országúitól. A kerítés jelentős méretű volt, pöffeszkedő és oly magas, hogy óriásnak tűnt a kissé öregecske földszintes ház előtt. A ház különben nem volt kopott, frissen tatarozták, ablakai is vidám, nagy szemekkel próbáltak kikandikálni a kerítés rácsdárdái között, s hogy ez olykorolykor sikerült is, hát nyilvánvalóan ettől lehettek jó kedélyűek az ablakszemek. A kerítés színes is volt. Háromszínű. Vörös, zöld és fekete, amely színösszeállítást felfogni sem volt képes az értelmem. Egyszóval olyan ronda egy hivalkodó kerítés volt, amilyet én még azelőtt nem láttam soha és sehol. Meg is írtam. Le is írtam. Részletesebben is, mint most, hogy hadd kapjon csömört az ilyen kerítés láttán-olvastán a jó ízlésű ember, s háborodjon fel mindenki, aki nem rest harcba indulni a jó ízlés formálásáért. Le az ormótlan, drága vaskerítésekkel. Majdhogynem vasfüggönyt írtam. A kerítés, amelyről újból írni akartam és írtam is, egy Mátra- lábalji falucska akár hivalkodónak is nevezhető portáját védte az esetleges betolakodók ellen. Az acél szilárdságánál is biztosabb védelmet jelentett a ház lakóinak — véltem én a naív — a kerítés színe. Ügy van; vörös, piros és..', zöld. A vörös, piros és fekete — az itt a szomszédé volt. Közvetlenül mellette. Erről a kerítésről én írtam is azután méltatlankodó és harcba hívó riadósorokat, miután, hogy esztendő is elmúlt, ama első félrevert harangozásom óta a rémisztő vaskerítések visszaszorítása ügyében. A kór, akkor, terjedni látszott. A minap a megyét járván, Kiskörétől fel a Mátra lábánál meghúzódó falvakig, alkalmam nyílt konstatálni, hogy milyen eredménynyel is jártak az annak idején messzire hangzónak és riadónak, sőt, elriasztónak szánt soraim. Nem találtam olyan községet, de még olyan utcát se, ahol ne lett volna ott a vaskerítés. Nem a szolidabb fajtából nem abból amely szerényen hordja mivoltát, nem akar más lenni, mint a porta határa, egyfajta, inkább csak jelképes, mint valóságos védelem a betolakodók ellen. Nem, az i'lyfélék oly árván szomorkodtak szégyenükben, ha voltak is, mint a valamikori le- lencgyerek az újgazdag csimuta vajas zsömléje láttán. A kór megtette a magáét! Avagy talán jómagam voltam a „bacilusgazda” lelkes hadjáratommal, amellyel nem elriasztottam, de felhívtam a figyelmet, milyenek is a ronda vaskerítések?'Uramég, hát ilyen hatalma lenne a tolinak? A kerti törpéről is írtam, amely egyre szaporább számban piroslott, sárgállott a kék, fekete kerítések mögött. Még gúnyolódtam is, írván és mondván, minden ház annyit ér, amennyi törpe van benne- Kaptam is érte levelet, szót .bőven, de nem vegyest, mert egyforma volt azok hangvétele és értelme mind. Gondolhatja mindenki, aki gondolkodni akar effelől, hogy mit tartalmazhattak az ékes magyar szavak ... Nem írom le, úgyis tudják. Aki meg esetleg nem tudná, minek tudja az meg. Aztán ejtettem szót a mindközönségesen az „angóramacskagombolyaggalkeret- ben” nevű alkotások tárgyában is, mely alkotásokat fölös számban lehetett vásárolni a piacokon, a búcsúkban, sőt jó néhány képke- retezőnél is. Ez az egybeírt műfaj persze nemcsak cicát jelentett piros párnán, kék gombolyaggal. De hajnali erdőn a felkelő napba bőgő szarvasbikát is. Meg jelentett erdei tisztást csobogó patakkal és a belőle ivó szarvasünőt, valamint olyan tájait a tájképeknek, hogy nem kellett ahhoz sok fantázia, miszerint megállapítsuk: alkotóiknak se fantáziájuk, se pemz- lijük. Csak a keret az érték. Írtam én e tárgyban szatírát, naró „hegyű” írógéppel, vezércikket „elvi megközelítéssel’, felhe- vült publicisztikát mély szubjektivitással, mígnem eleddig letettem a tollat és a hevet: a giccs úgy látszott és úgy látszik, mindenek- felett eluralkodott... — .... hát értse már meg jó ember... — ez a „jó ember” én valék... —, hogy vennék én Mun- kácsyt, meg akár azt a Picassót is, de még egy rossz másolat is ezresbe kerül... Ha kerül... Ez az erdő meg azért csak szép és négyszáz volt... — oktatott ki a számok fölényével és a tények realitásával az a „festménytulajdonos”, aki miután hencegve mutatta pompás pont olyan, mint a valódi szarvasát a falon, megkérdezte: hogy tetszik? Megmondtam ... — •.. persze, hogy drága. De hát a két szomszédé között ott csórós- kodjon az enyém? Azt már nem. Nekem se tetszik, mert majd százezerbe került, elsősorban azért, de nem szégyenkezhettem az utca előtt... Még azt hinnék, hogy elisszuk, elkártyázzuk, nem telik — magyarázta a lenyűgöző méretű és színű kerítés tulajdonosú az ilyetén való bekerítés okát, és még örülhettem, hogy nem javasolta jogos szigorral, mibe is üssem az orrom. Ülök az írógép előtt és töprengek : csak ennyit ér az én, meg a. többi „én” küzdelme a szépért, a jóért, az ízlésért? Minél többet hadakozunk, annál több az ellen? És ha jól belegondolok, jómagam és az élet számos más területén harcostársaim eddig csak kudar, cot halmoztunk kudarcra, nem meggátoltuk, de úgy tűnik, terjesztettük azt, ami ellen küzdöttünk? És óhatatlan a dolgok továbbgondolása is: vajon az élet más és nemcsak az ízlés, a szellem, a tudat világában, de mondjuk a gazdaság, a politika, a társadalom egyéb területén is ilyen' hosszadalmas, néha önmaga ellentétét erősítő és ezért naivnak tűnhető a küzdelem? Mit: küzdelem? Küszködés! A kerítés. már óriási szimbólummá nőtt előttem. Hatalmas ketreccé, amely mögött óriási törpék vigyorognak kajánul rám a kizárta, őskori nagyságú fehér an- góramacskák meresztgetik körmeiket, miközben riadtan és reményt- vesztve próbálok félreugrani a hatalmas, mindent összeroppantani látszó sziklagörgeteg-pamutgombolyag elől. Nem éppen kellemes egy vízió. Orvosismerősöm mondja, kicsit rezignáltan, kicsit bölcselkedően: — Hát nem érdekes? Hírét vesz- szűk, hogy kezdődik valami járvány. Itt-ott még csak szórványesetről jön a hír, de mi nekilátunk a munkának. Elő a medicina minden itt használandó fegyverét ... És napról napra mégis több a beteg. Mindent bedobunk, amit csak lehet és a járvány mégis tetőzik ... Már-már úgy érzi az ember, hogy teljesen reménytelen a helyzet, amikor egyszer csak csökkeni kezd a betegek száma ... Múlik, majd elmúlik a járvány. Ki tudja, hogy a természet a maga rendje szerint, vagy az orvos a maga tudománya szerint végzett a járvánnyal? Ki tudja? De én úgy akarom tudni, hinni, hogy az orvos, a tudomány, a medicina volt a győztes. így akarom hinni, mert,, ha nem így tennék. a hivatásomba vetett hitet veszteném el. önmagomban... Hol vannak azok a kerítések, minden olyan kerítés hol van, ami még elkerít, meggátol, szétválaszt ... ? Hol? Nem vagyok Don Quijote, lovam sincs, Rosinante, de: Előre!
