Népújság, 1983. február (34. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-02 / 27. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. február 2., szerda Színjáték vagy élet? Egy műkedvelő emlékei N em divatc* szó a műkedvelés. Jankovits Jenő, a Gyöngyösi Játékszín vezetője régről mentette át ezt a fogalmat. S ha jól belegondolunk, nincs is ebben kivetnivaló. Valami bensőséges viszonyt fejez ki az irodalommal, képző- művészettel, zenével. Hogy lejáratták? Elképzelhető. De •beszélgetőtársunk azok közé tartozik, akik szívósan és eltökélten folytatják az évtizedekkel ezelőtt elkezdett munkájukat. Csoportja párját ritkítja, jövőre 30 éves lesz. Kevés hasonló akad az amatőr színjátszó mozgalomban. „Lehet, hogy Jankovits Jenő, a Gyöngyösi Játékszín rendezője nem tudósa, nem kísérletezője a szakmának, de csinálója, aki jó érzékkel, mindig közönséget vonzó színházat hoz létre, teljes estét betöltőt, vagy alkalmi találkozóhoz illőt. S hogy az ő szenvedélye 25 éven át társakat is vonzott, azt mutatja, hogy ez a rendező a szakmain túl pedagógus- erényekkel is rendelkezik. Mert miként lehetne másként embereket, dolgozókat közös munkára szabad időben együtt tartani." Debreczeni Tibor, a Népművelési Intézet osztályvezetője (Részlet a Gyöngyösi Játékszín 25 éves jubileuma (Fotó: Kőhidi Imre) alkalmából kiadott ismertető füzet előszavából.) Így beszél a három évtized munkájáról: — Gondoltam-e arra, hogy abbahagyom? Többször is. De amikor úgy éreztem, elfáradok, a csoport tagjai öntöttek belém lelket. Sokakat megfosztottam volna a szórakozástól és tanulástól, ha szegre akasztom a parókát. Meg aztán kinek adtam volna át a stafétabotot? Sehogy sem látok olyanokat, akik szívvel-lé- lekkel csinálnák a műkedvelő színjátszást. Sok minden változott az évtizedek alatt. Ma már nekünk kell keresni a közönséget. Addig kutattuk, hogy most úgy érezzük, már bejönnek értünk a művelődési házakba. Sokszor temették időközben az amatőr színjátszó mozgalmat, s mindig meg kellett újulni ahhoz, hogy ne veszítsük el nézőinket. Csasztuskával kezdtük, aztán folytattuk az operettel, amely ma is divat, de másként. Nem lehetne már kiállni egy zongora és egy hegedű kíséretével. „ ... Az üzemi színjátszók, akik ezt hivatásuknak érzik, olyasvalamit találnak, amely mindennél többet ér. Az életet ábrázolni: azt hiszem, a legszebb emberi feladat. Élni mindenki éli, a legegyszerűbbtől a legnagyszerűbbig, ezt az életet ábrázolni, újra élni, ennél szebb feladat ember számára nem létezik. Az újraélés minden gyönyörűsége és spontaneitása, ahogy emberek hajlandók arra, hogy saját gyönyörűségüket másokkal is megosszák. Ennél nincs szebb feladat. És ennek a mai estének zárószavaként csak azt tudom mondani nektek, szeressétek ezt a munkát, mert ez az, amit az életben igazán szeretni lehet!" Somogyvári Rudolf szavai (Egy ízben egy közös nyaralás alkalmával akadt vele össze a csoport.) — Sok időnk megy erre a közös tevékenységre. Évi százhúsz próba, negyven előadás: a tagok számára ez második, vagy harmadik műszak. Van a csoportban például maszek autószerelő, aki ilyenkor munkáját teszi félre. Mégis jönnek, mert a szereplések, a gyakorlások, az együttlétek és a kirándulások élménye kárpótol mindenért. Ez a fizetségük az amatőröknek, van, akinek ez kevés, számomra rengeteget jelent. — Ha ennyire megterhelő a színjáték, telik-e arra, hogy saját életét is élje, s munkájában helytálljon? — Mérnök vagyok, s a MÁV Kitérőgyár üzemében dolgozom. Komoly feladataim vannak, a technológiát irányítom. Korszerű, új berendezések, eljárások ismeretében tudok csak megfelelni az elvárásoknak. Ami a műkedveléshez kapcsolódik, azt csak a szabad időm terhére tudom vállalni. Ezt megsínyli az ember magánélete. Hat éve elváltam, feleségem nem birta tovább. A Gyöngyösi Játékszín nem tartozik a kimagasló együttesek közé. Maga a vezetője is a „derékhadhoz" sorolja csapatát. Előadásaikat valóban lehet fanyalgás- sal fogadni, a szakértők sok kifogást tudnának felsorolni, ha megnéznének tőlük valamit. Fölvetődik természetesen, hogy miért érdemes akkor csinálni, hiszen van olyan mondás, miszerint valaki vagy kontár, vagy mester. Különösen a művészetben lehet bántó, ha olyan kér szót, aki nincs birtokában a képességeknek, melyek feljogosítják arra, hogy bátran kiálljon mások elé. Lehet mentsége a középszerűségnek, különösen, ha valaki egy életet áldoz rá? Valószínűleg igen. De mi? — Mit válaszolna, ha föltenném a „végső” kérdést, hogy miért érdemes évtizedeken át dolgozni a műkedvelő színjátszásban, föláldozni minden valóságos életet a festettért? — Egy történettel válaszolok. Járunk szociális otthonokba, ahol elesett emberek laknak. Sokan közülük az elhagyatottság szélső helyzetében vannak. Amikor egyszer Vámosgyörkön jártunk, odajött a bemutató után egy nénike, és azt mondta: Drága fiam, mióta a gyerekeim ide bedugtak, azóta nem nevettem. Köszönöm ezt nektek. Ezeket az utakat a hivatásos színház — akármilyen szinten dolgozik —, nem csinálja meg. A Gyöngyösi Játékszín most új bemutatóra készül. A Montmartre-i ibolya című Kálmán lm re-operettet mutatják be pénteken Verpe- léten. Mint annyiszor, most is „profik” részvételével: a Fővárosi Operettszínház két tagja közreműködik az előadásban. Gábor László Sebestyén János műsora — Egy rádiós naplójából — a jövőben új formában jelenik meg, s századunk eseményeiből, zenéjéből idéz. Afféle felfedező út ez, mert olyan világba visz, amelyet betemetett az idő, átrajzolt a történelem. Az ötletet egy Stockholmban tett látogatása adta. ahol a rádió archívumában 1931-es hangfelvételekre bukkant. A svájci és a dán rádiónál 1933-as felvételeket fedezett fel. A svédek Tosca- nini-dokumentumokat küldtek és Albert Einstein hangját, a svájciak Stefan Zweig, Romain Rolland riportrészeket. „Csupa régi újdonság hangzik el az eddigiektől eltérő módon. Századunk régebbi évtizedeinek, éveinek kulturális hangképe szólal meg zenébe. hangzó történelmi dokumentumokba ágyazottan. A cél az, hogy szinte látni lehessen a kor légkörét, sőt egykorú lélegzetvételét ... Nálunk soha nem hallott felvételek sokasága bukkan fel így; kis túlzással: a hangok Atlantisza, egy örökre elnémultnak vélt kor lelet-kontinense. Mert már ilyen mélyről és messziről hangzó ez a nem is olyan régen még harsányan itt élt közelmúlt idő” — írja Nádor Tamás. A krónika első fejezete az 1914—1917-es évekbe vitte a hallgatót. A Waldbauer— Kerpel vonósnégyes hangversenyén Weiner-, Molnár- és Bartók-művek szerepeltek. Rubinstein Bach-, Brahms- és Liszt-zeneműveket adott elő. Nagy siker volt Fráter György dalesetje. (Bevezetőjét Móricz Zsigmond tartotta.) Siker volt a János vitéz, a Csárdáskirálynő és a Tatárjárás, általában minden olyan operett, amelyben katonatisztek szerepeltek. Az uralkodóház és az arisztokrácia házi színháza az Operaház volt. A csúcson az operaénekes állt. A polgár operetteket hallgat, a kispolgár zenés kávéházakban cigányzene mellett mulatozik. Az utcákon és a pesti bérházak keramitkockás udvarain megjelenik a verkli. a kapualjakban a hirdetmény: „Koldulás és kíntornázás szigorúan tilos!”, de szaporán hullottak az újságpapírba csomagolt fillérek a kövezetre, mert a hangszer a nagyságák és szolgálók körében egyaránt népszerű volt. A korszak határa 1914. júliusa, a szarajevói merénylet. Ezekről a napokról írt feljegyzéseket Paleologue, aki 1913—1917 között Franciaország nagykövete volt Péter- várott. Július 24-én ezt írta: „Reggel 7-kor telefoncsörgésre riadok. Jelzik, hogy Ausztria ultimátumot juttatott el Szerbiához... Ez csak akkor vezethet háborúhoz, ha a germán hatalmak már elhatározták, hogy erővel biztosítják keleti hegemóniájukat. Mától fogva számítanunk kell rá, hogy a háború bármely pillanatban kitörhet.” Pesten, mintha mi sem történt volna. Ficsúrok és dámák sétáltak a Stefánián, a Váci utcában, a Dunakor- zón. Igaz, egyre több volt az egyenruha. De a háború mégsem ott kezdődött. A ze- nepavillonokban a Kék Duna keringőt játszották, az orfeumokban Zerkovitz-dalo- kat énekeltek, elmaradt a Nemzeti Zenede 75 éves fenn. állásának ünnepe. Az okos nőkről szerzett dalokat a katonarománcok váltották fel, Németországban a IX. szimfónia negyedik tételét nem játszhatták, mert nem illett II. Vilmos beszéde a Reichstagban, amelyben azt bizonygatta, hogy ő a békét akarta biztosítani, de ezt irigyelték a birodalom ellenségei, s most az ország léte és nemléte forog kockán. Az első fejezet a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmével zárult, amikor megmozdult a föld Európában és volt 10 nap, amely megremegtette a világot. A szerkesztő elérte célját, mert új nézőpontokról, új összefüggéseket mutatott meg. Az ötven perces műsornak azonban nem vált előnyére az 1914-et megelőző évek néhány foszlánya, Vilmos császár és Zeppelin 1904- és 1908-as beszéde, amelynek mint archív szövegek érdekesek, de nem érzékeltették a háború kitörésének előzményeit, a nagynémet törekvéseket és a Monarchia megbocsáthatatlanul esztelen követelését, az uralkodó kenetes szavait, ha a nagyvezérkarok korábban már másként határoztak. Ebergényi Tibor UTAK, KERESZTUTAK XVI/4. KIVONULÁS Kivonulás? Azaz: szecesz- szió. Az egész elmúlt másfél század művészete kivonulás. Nem mindig volt így. A középkor művészete, a reneszánsz, a barokk, inkább bevonulás volt, koruk vállalt kifejezési formája. A szimbolizmusból nőtt ki az a művészeti irány, melynek az irodalom, képzőművészet mellett az építészetnek és iparművészetnek is jelentős szerep jutott. Ez a művészi stílus a belga szimbolizmussal rokon, úgynevezett Jugendstil volt (az 1896-tól Münchenben megjelent Jugend — ifjúság — című folyóirattól kapta nevét), később a szecesszió (kivonulás) névvel ment át a köztudatba. Mint minden jelentős művészi irány a francia forradalmak óta, ez is tiltakozásból született: a tömegigényektől elzárkózó arisztokratikus polgárság ellen. A számtalan művészi kísérletnek szívósan ellenálló hivatalos művészi megfogalmazástól igyekeztek Európa előre néző, látó művészei elszakadni, kivonulni, elsősorban Németországban és Ausztriában. Amit az osztrákok Sezession-nak mondanak, s a németeknél Jugendstil, a franciáknál Art Nouveau. Angliában pedig modern style, megint másutt: Liberty-style, Wellenstil, style métro, de nagyjából mind ugyanazt jelenti. A szecesszió a századforduló stílusa, nagyapáinké, jóllehet előzményei visszanyúlnak a XIX. század közepéig, Ruskin és Morris művészetelméletéig. Van, aki még ma is tiltakozik külsőségei ellen, megveti nagyzo- lásait, fellengzős elhajlásait, sokszor kétes értékű felszínességét, mások viszont erényeit keresik. Mi az,, amire ma építészeink és tárgyformáló iparművészeink felfigyelnek? A tiszta, világos, erős felépítésre, az alapos szerkesztési törekvésekre, az anyaghűségre. A Morris-féle erkölcsi alapokra épült művészeti szemlélet követelménye az volt, hogy az életet és a művészetet össze kell hangolni. Át kell hidalni azt a szándékot, ami a történelem folyamán egyre mélyebb lett az uralkodó rétegek művészete és a művészetből kirekedt nagy tömegek, vagy az elzárt és sorvadásnak indult népi művészet között. Az ipar hatalmas lépéseket tett előre a gépesítés terén, és Morris elképzelései a kézművesség feltámasztását illetően — mely pótolni lett volna hivatott a művészeitlenné, s egyben értéktelenné vált ipari termékeket — egyre időszerűtlenebbé váltak. Az új idők szükségét, a gépesítés elkerülhetetlen igényét Van de Velde ismerte fel, s a szecesszió minden egyé- nieskedése ellenére megkísérelte a gépet a művészet szolgálatába állítani. A szecesszió valójában annak az átmeneti állapotnak a stílusa, mely már ismeri a vas, a beton, az üveg szerepét a modern építészetben, ismeri a tárgykultúra anyagszerű követelményeit, figyel a tömeg kielégítetlen szükségleteire, de még nem találja meg a kézművesség és az ipari szériagyártás helyes egyensúlyát, forma és tartalom kölcsönösségét. A szecesszióban jelszó lesz a művészi egység követelése, ami azt jelenti: azonos tervező kezéből vagy legalábbis azonos szemléletből kerüljön ki az épület és a berendezés (erre épül később a Bauhaus. mozgalom is), jelszó lesz a kézművesi gonddal előállított művészi kivitel. Ugyanakkor a proccos ízlés az olcsóbb alapanyagra rakott dekorációval akar hivalkodni, azzal próbálja felvenni a versenyt a letűnt kultúrákkal. Az arany helyébe az aranyozás lép, az ólomra bronzot imitáló felület. Mindez a nemes anyag látszatával hivalkodó tömegelőállítás jegyében. Voltak komoly kísérletek, visszanyúlva a hagyományokhoz, hogy a szecesszió technikai eszközeivel nemzeti művészetet teremtsen. Kós Károly figyelmeztet e jelenségekre önéletrajzi jegyzetében: „Mi volt a nyitja az én kétségen kívül meglepő építőművész sikereimnek? Egyszerűen csak az, hogy az akkor divatos különböző közép-európai szecessziós és a hazai ún. tulipános magyar stílustörekvések mellőzésével a korszerű magyar stílusváltozatot a magyar építőhagyományok alapján és a magyar nép építő-formáló szellemében igyekeztem kialakítani. De ez nem volt az én találmányom, . mert már az angol Ruskin és Morris építésztanítványai és a finn Saarinenék ezen az alapon formálták nemzetük új építőstílusát. Bartók és Kodály is ezen az alapon építették a korszerűen új magyar zene épületét”. A tulipános magyarkodás, a nemez sátrak külső formáját paloták tetőszerkezetébe áttevő szándék (Iparművészeti Múzeum) joggal váltott ki vitát, de minél távolabb kerülünk a szecessziótól, annál inkább látjuk erényeit, s ez a fontosabb, elsősorban természetesen az építészetet illetően. „Ez a kiszakító, illetve új utat kereső építészeti forradalom Magyarországon aránylag későn, a millennium körül jelentkezett. Tevékenységének első fázisában csupán annyiban érvényesült, hogy a régi alaprajzú, szerkezetű és elrendezésű, palotának kendőzött bérkaszárnyák értelmetlen tagozásait és vakolat-, meg gipszornamentikáját felcserélte az Ausztriából importált, ugyancsak értelmetlen togozással és vakolat- és gipszornamentika zagyva- sággal. Ezt aztán a komoly művészeti forradalom bécsi márkájának logikátlan és önkényes kisajátításával „szecessziónak” könyvelte el a magyar köztudat. Jóhiszemű tévedés volt a zseniális Lechner Ödön annak idején „magyar stílus”-nak minősített és szinte az egész magyar közvéleményt, sőt, az építészek többségét is hosszú ideig megtévesztő „mézeska- lács”-szecessziója is. Az én véleményem szerint azonban nem ez volt az igazi komoly magyar szecesszió, hanem a Lechner-féle magyar stílusból kijózanodott legfiatalabbak útkeresére” — írta Kós Károly. Koczogh Ákos (Következik: 5. Magyar szecesszió) ás Károly rajza és jobbra a Kós Károly ter- I zte budapesti Állatkert
