Népújság, 1983. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-08 / 6. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. január 8„ szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Múltunk ismerete Magyar emlékírók Az egyéni múlt ismerete Valós helyzettudatnak lehet alapja, egy nép helyes múltismerete közösségi tudatának lehet szerves része. Sem az egyén, sem a közösség nem mondhat le múltjának tanulságos ismereteiről úgy, hogy reális önismerete, helyzettudata csorbát ne szenvedjen, A Szépirodalmi Kiadóinál karácsonyra megjelent gyűjteményes kötet, a Magyar emlékírók (XVI— XVIII. század) ezt a helyes önismeretet képes gazdagítani, ezért tarthat igényt az olvasóközönség érdeklődésére. A Magyar emlékírók mintegy ezer oldalas könyvét egri származású irodalomtörténész, Bitskey István, a debreceni egyetem tanszék- vezető docense szerkesztette, válogatta és értő élőszóval, tömör jegyzetapparátussal is ellátta. A Hitviták tüzében című értékes könyv, majd a Pázmány Péterről készí" tett kandidátusi disszertáció után újólag igazolja, hogy méltó örököse mesterének. Bán Imre professzornak, aki egykor egri „dobós” diák, majd pedig 24 évig gyöngyösi gimnáziumi tanár volt. és 77 évesen is példát mutat a régi magyar literatúra iránti szere tétéről, az Egerhez és a hevesi tájházhoz fűződő folytonos érdeklődésről, ragaszkodásról. Erről a szellemiJkutatói folytonosságról tanúskodik a könyvjelző, amelyre Bán Imrétől választott a szerkesztő gondolatgazdag idézetet: „A XVII—XVIII. századi erdélyi emlékirat, Kemény Jánostól Bethlen Katáig kétségkívül a magyar barokk próza szerves része... A legkomolyabb stílusértékek itt bontakoznak ki, mert az írók rátalálnak az önkifejezés, a bensőség hangjára, mernek és tudnak egyéniek lenni, amire eddig csak Zrínyi Miklós prózájában volt példa. Az igazi művészi alkotáshoz annyira szükséges eredetiség, személyes érdekeltség ezekben az emlékiratokban bontakozik ki igazán .. A XVI. százsadban magyar talajból sarjadt ez a műfaj: világirodalmi tájékozottság (mintaképek) nélkül, a magyar és a személyes sorsproblémákkal küzdve. Kétségtelen, hogy a magyar emlékirat műfajában Kemény János és Bethlen Miklós a két csúcspont. Nem véletlenül jelent meg emlékiratuk a sorozat különálló kötetében. A mostani könyv az őket megelőző, a mellettük és közvetlenül utánuk kivirágzó kisebb emlékírók széles, változatosan gazdag panorámáját adja és a műfaj rendkívüli életerejét bizonyítja. . Zay Ferenc Magyarország válságos idején, Nándorfehérvár elestekor elmélkedik, tart önvizsgálatot, végez helyzetelemzést. Műve valóban a „történetélmény tudatosítása”, a szomorú esemény számvetésre, az okok keresésére, a felelősség kérdésének a kutatására készteti. Itt válik el a magyar történetírástól az emlékirat műfaja. Bornemissza Tamás, Mar- tonfalvay Imre és Gálffy János művei ma már alig hozzáférhető kiadásokban voltak csak meg. Itt most együtt szerepelnek a kötetben és összetartozásuk is nyilvánvalóbbá vált. A régi magyar emlékiratok kiadásának szükségességét mutatja, hogy például Vörösmarty Mihály emlékirata mindeddig csak múlt századi (Ipolyi Arnold-féle) kiadásban állt a kutatók és az olvasók rendelkezésére. (Itt a nehéz olvasmány legérdekesebb részletei találhatók meg.) Az emlékiratok jó részének jelentőségét ma már nemcsak önértékükkel kell mérnünk, hanem történeti értékükkel és a hatásukban kifejtett erejükkel is. Erre példa Kocsi Csergő Bálint emlékirata. A Bőd Péter fordításában közölt Kősziklán épült ház ostroma szolgáltatta a történeti forrást Moldova György Negyven prédikátorához. Kocsi Csergő latin nyelvű emlékiratát szinte korabeli magyar fordításban olvashatjuk, hiszen Bőd Péter Bethlen Kata tudós udvari papja volt... Bitskey István kiadásában vizsgálhatjuk Bethlen Kata önéletírásának a legteljesebb szövegét. Ugyanis az eddigi kiadásokhoz képest előkerült egy folytatás, amely nyomtatásiban most jelenik meg először. Bethlen Kata alakjának, sorsának inspiráló hatásáról elég csupán annyit megemlíteni, hogydrámát írt róla Németh László és Kocsis István is. A rejtettebb inspiráció példáját pedig Németh világirodalmi rangú regényének, az Iszony Kárász Nellijének az ■ alakrajzában is nyomon követhetjük. Bethlen Kata „fekete ruhában fehér ragyogás”, a mi „erdélyi Antigonénk”, aki emlékiratában „életét az Örök igazságban” igyekszik feloldani. Aki megvalósítja az antigonéi elvet, a „Gyűlölni nem, szeretni csak születtem én” emberpa- rancsát, Németh drámájának hősnője, az „erdélyi Antigoné” is erről vall: „nem kell ettől a mostani világtól még az oltalom sem, s ha kövenként szedik szét 'a régi Erdélyt, én az utolsó szeglet- kövön akarok gubbasztani és fohászkodni. „Bethlen Kata az erdélyi „szigeten”, „kis körben új életet képező erővé tudott válni”. A vallomásosság, a lelki mélységek feltárása jellemző Cserei Mihály, Apor Péter írásaira is. Az utóbbinak az önéletírásáról állapította meg Kosztolányi Dezső: a szerző „tekintetét befelé fordítja, a múltra irányítja, arra az időre, amikor Erdély szabad volt és önálló. (...) Történelmi munka ez, de alapjában szépirodalom, költészet. Hogy értékeset alkotott, azt ő maga is sejtette.” A XVI—XVIII. század magyar önéletírásai a régi magyar prózának egy fontos vonulatát képezik. Mindez együttvéve izmosodik majd tovább (Kazinczy, Kemény Zsigmond, Széchenyi stb.) a XIX. századi magyar memoár, napló és önéletrajz változataiban^ az önvizsgáló, lélékelemző prózában, amely aztán a XX. századi szubjektív magyar prózavo- nulatökiban teljesedik ki. A jelenkori mutató önéletírás jeles alkotói közül csupán Kassák, Bernáth Aurél, Németh László, Borsos Miklós, Major Máté, Gyergyai Albert, Déry Tibor, Vas István, Nagy Lajos műveire utalunk. Cs. Varga István ■■■■■ — ö, a szegény... Együtt lábaltunk kifelé a sekély vízben. A katicákat megmentette. Óvatosan helyezte el a fűre, a parttól távolabb. Elnéztem, amint kedvesen, mindenről elfeledkezve dédelgeti őket. Ancsa-Pancsa ilyen volt mindig. Nemrég törött lábú és sérült szárnyú galambot hozott föl a hetedik emeleti lakásba. Féltünk, majd fájdalmat okoz neki és szomorúságot, ha nem sikerül meggyógyítani. Bekötöztük a lábát. Rá se bírt állni. Féloldalra dőlve feküdt a kis papírdobozban. De aztán néhány nap múlva magához tért. Enni kezdett, és ezt jó jelnek tekintettük. Meggyógyult a lába is. A papírdobozt ritka szövésű függönydarabbal takartuk le. Egy idő után már próbálgatta a szárnyát, Csapkoló- dott. Ancsa-Pancsa akkor is megijedt. Azzal vigasztaltuk — bár akkor még magunk sem hittünk benne —, hogy tornáztatja a szárnyait, tehát gyógyul. Egy nap aztán üresen találtuk a dobozt. A rossz függönyt átszakította és elrepült. — Gondolj a galambra — emlékeztettem, amint szomorúan állt a megmentett katicabogarak mellett. — Igen... — de arcát nem emelte föl. Számára szent volt minden, ami él. Szobába tévedt darázs, légy. de még a pók is. Nem értette a hálátlanságot. Körben csupa vidámság. Napozókkal volt tele a part. Jókedvű felnőttek és gyerekek élvezték a nyár végi jó időt. Csak Ancsa- Pancsa állt komoran a parton. Pedig nagy úszó volt. Fiúkkal ugrált fejest már a korábbi években is Szepezden, ahol partközeiben is mélyebb a víz. De ezúttal félrehúzódott. — A galamb is szerette a szabadságot, és amint meggyógyult, elrepült. így a természetes. — Próbáltam tovább nyugtatni. — Igen — mondta minden meggyőződés nélkül. Én pedig szótlanul néztem emberarcát. Mindig ilyen lesz? Ha felnő, akkor is? Kóbor kutyák és macskák barátja, óvója? Meg tud maradni a szívében ez a szeretet, az életnek, másokénak is a tisztelete? Vagy a felnőttség kikoptatja belőle mindezt? Hiszen az életben több fullánk éri majd!... Sokkal több és bán- tóbb, mint a méhecskéé. Néztem, amint elfordítja a nap elől az arcát, és az ujját szopja. — Mutasd csak! — Léptem hozzá. Kivette a szájából a mutatóujját. — Hejaj, ez bizony megdagadt. Fáj is? — Nem baj! — mondta szinte kiáltva. Ebben a két szóban megsajdult a méhecske hálátlansága. s talán annak sejtelme is, hogy nehéz, talán lehetetlen is más életeken segíteni. Nem elég a szeretet sem? Nem elég bizony nem, ha a másik nem fogja föl ezt a melengető sugárzást. Később, amikor már igencsak nagyra duzzadt az ujja, a méhekről beszélgettünk. Elmondta, hogy segített Bódi bácsinak etetni a méheket. Akkor is megcsípte egy-kettő, hiába vett magára különleges ruhát, s hiába húzott nagy kesztyűt, valamiképpen bebújtak a rések között. — De azt sem bántam, apu. Tényleg nem — mondta. Milyen csodálatosan változatos az élet birodalma! Nem értette, hogy a méhek miért taszítják ki a királynőt, ha már nem petézik annyit, amennyit kellene. Megpróbáltam megmagyarázni, hogy ez is az élet gyönyörűséges törvénye, akármennyire irgalmatlan is. Nem akarta megérteni. Hiszen még elélhetne a régi, ha már új királynőt neveltek, akkor is... Elélhetne?... Hát az ember milyen? Erre kellett gondolnom! Ha már megöregszik, vajon méltón megbecsülik? Közhely ez!... Közhely — gondoltam tovább, de hát nem igaz? Az ember mindig irgalmaz? Gyakran még a saját szülőjének sem. Minden továbbélésben ott sandít a pusztítás, a pusztulás? Másként nem lehet? Percekig álltunk némán a napfényben, ketten — egyedül! — a sok vidám és gondtalan ember között. Mintha olykor sötét sugarak is hulltak volna körénk a napból a világra. A fákra, virágokra árnyak foltjai estek. S ekkor történt az, amiért e sorok papírra kívánkoztak. Ancsa-Pancsa hirtelen hozzám bújt. és azt mondta: — Apu!... Mi lenne, ha az emberek is meghalnának, amikor ölnek? Amikor a másikat bántják? — Mi lenne... — a szavak maguktól hulltak ki a számból. Nem az én szavaim voltak Visszhang volt. A kis ember különös, már- már értelmen túli világból érkező csöndes jajdulása. Mintha ketten maradtunk volna véglegesen a tó partján. Álltunk a kiürült világban egymáshoz simulva. — Hallod, apu?... Mi lenne? — Igen, hallom... Mi lenne? Simult hozzám, és én hozzá. Apró szél bil- legtette a fák leveleit, finoman zizegtek. Némelyiken már átütött a közeledő ősz üzenete. Aranylás volt; az pedig a haldoklást jelentette. Rozsda és arany. Az életben milyen közeliek. Újra megrázott. — Apu!... Figyelsz?... Mi lenne? — Mi?... — Nem tudtam válaszolni, csak még jobban magamhoz szorítottam. Nézett föl rám. Arca szomorú volt, s valójában a vonásaira rajzolódott az a kérdés, amire már nincsenek szavak, s éppen ezért nincs rá válasz sem. Néhány másodpercig néztük egymást. Aztán megmoccantam. — Gyere, ússzunk még egyet... Nézd csak, felhősödik, mindjárt elmegy a nap, elmegy a nyár. — Jó — mondta, és kézen fogva elindultunk a tó felé. BEMUTATJUK A 180-as csoportot A 180-as csoport a legfiatalabb mai zenével foglalkozó előadói együttes Magyar- országon. 1979-ben jött létre a Kassák Műhely megszűnése után. Tagjai nagyrészt fiatal főiskolásokból kerültek ki, s így azt is elmondhatjuk, hogy az Üj Zenei Stúdióhoz képest már egy félig- meddig új generációt is képviselnek. A csoport kialakulásának előzményei közé tartozik természetesen az UZS egész munkássága, az általuk kitaposott ösvények némelyikén ma már könnyedébben járhatnak a fiatal muzsikusok, s az értetlenség ellen sem kell már annyit hadakozniuk. A 180-as csoport több tagja a Kassák Műhelyben is muzsikált, ahol Szabados György zenei és szellemi irányításából sok tapasztalatot szűrhettek le, elsősorban az improvizációval kapcsolatosan. Ugyancsak a zenei rögtönzés, a nem- dzsessz improvizáció volt az a módszer, mellyel a néhai Szemző-kvartett próbálkozott. s melynek tagjai ma már a 180-as csoportban tevékenykednek tovább. A fentieken kívül a közös főiskolai tanulmányokat vehetjük még számba a csoport kialakulásának előzményeként. Amikor arról, beszélgettünk az együttes tagjaival, mi az, amit szívesen játszanak, a válasz valahogy úgy hangzott: mindenféle zene érdekli őket, amit élővé lehet tenni. Elsősorban mai keletű darabokat vesznek fel műsoraikba, de fontos az is, hogy az improvizáció mint az elevenség feltétele és módszere valahogyan szerephez jusson az előadás folyamatában. Műsorra tűzték már Bach különféle „morzsáit”, Mozart bizonyos műveit s Kurtág Játékok című zongoraciklusából is hangszereltek már néhány darabot saját használatra. A legfőbb zenei terület vagy irányzat azonban, amit követnek, az úgynevezett repe- titív zenéé, úgyannyira, hogy a 180-as csoportot voltaképpen minimálzenei vagy repe- titív zenét játszó előadói együttesnek is tekinthetjük. Mi is ez a repetitív zene tulajdonképpen? Mártha István, a csoport egyik tagja így fogalmaz: „Az utóbbi évek egyik irányzata, amely látszólag lefokozott kifejezési eszközökkel próbálja elmondani azt, amit az eddigi zenéknek nem sikerült. Egyik lehetséges változata: ismétlődő, visszatérő hangsorok hangzanak el, egymáshoz hasonló ritmikai és dallammo- dellek, egymáshoz képest eltolva, megfordítva, késleltetve, variálva. A stílus meglehetősen új, fellendülőben van a világon, tömegeket hódít meg, főként a fiatalokat, akik a beat-, a pop-, a dzsesszzenén nőttek fel, akikhez a monoton ritmusképietek és hangzások közel állnak”. A repetitív zenének megvannak a társművészeti analógiái. Ügy érzem, az irodalom területén a képvers áll hozzá módszerben a legközelebb. A szó ott nemcsak jelentéssel bíró „mondatrész”, hanem a „kép”, a struktúra egyik alkatrésze, csavarja, építőköve is. Ügy mint egy motívum a minimálzene szerkezetében. Vagy az op art a képzőművészetben. Ennek is a képi elemek geometriája, szabályozottsága az egyik lényegi építőelve. Vasarely például erre, az optikai elemek játékára, vizuális hatására építi fel szinte egész életművét. S bár a képzőművészetben éppúgy, mint a zenében minden „izmusnak”, stílusirányzatnak megszülettek és megszületnek a legjobb alkotásai, az iskolapéldái. az említett módszerből kiinduló művészi alkotások legtöbbje mégis megreked a dekoráció szintjén. Afféle képi — s esetünkben — zenei iparművészet születik, mely éppen leegyszerűsített volta miatt azután bizonyos értelemben népszerűvé válhat. Ez az újfajta népszerűség nagyon kétélű dolog. Mert ha a neo- primitív szórakoztató zenék idiotizmusa felől nézzük, lehet, hogy a minimálzene kivezető lépcső a zenei sötétségből, de ha a század nagy zeneművészi szintéziseihez mérjük, a repetitív zene felületesnek, szimplának, már- már primitívnek tűnik. Ez a kettősség utal a zeneművészet alkotói és befogadói oldala közt fennálló nagy szakadékra, s a szakadék áthidalásának nehézségeire. Lehet, hogy a repetitív zene ennek a ketősségnek a felismeréséből született? Lehet, hogy meg szeretné szüntetni a komoly s a könnyűzene közti ellentéteket? Egy nagy tehetségű fiatal zeneszerzőtől hallottam egyszer a következő gondolatot: lehetséges, hogy a jövő korok számára a Beatles együttes tevékenysége nagyobb jelentőségűnek bizonyul majd, mint a XX. századi műzene egésze. Ezt a gondolatot azóta sem tudtam megemészteni. Váczi Tamás
