Népújság, 1983. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-08 / 6. szám

IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1983. január 8., szombat

Illyés Gyula:

A tél ellen örök forradalomban

Látom a lelkem: itt a fagy; Egész szívemmel dohogok

szemmel látom a telkemet, és forrongok és pörölök.

ahogy mellemből ki-kicsap.

Kardként küzd értem, úgy szeret. ... , , ,

Mint a teleirt szalagok,

szentek szájából libegők,

,, , . ... dől belőlem az érv örök

Töményebb lettem, igazibb, melegért, mihelyt vacogok,

hogy a fény s meleg itthagyott.

Minden szervem viaskodik.

Szüntelen diadal vagyok. És páncéltoronyként forog

szívem a hó és a jég fölött

ölni akart? Éltet a Tél!

Rám rontott? Hátrál a Halál! .sten-jussunkert, emberek:

Kard volt? — Most — ha nő a

Veszély! — ne haljon sose meg, tűzkígyót vet az orr, a száj. ki egyszer a világra jött.

Tamási Lajos:

Ködös este

Az a nap rossz volt, ideges volt, mikor a gondnak nincs neve,

az utca fáradt és szeles volt, mégis rohannod kellene,

néztem a várost: a hideg él kell jutnod valahova

záporos ködben semmi jel, innen, csak nem tudod hova,

csak vártam, hogy valaminek, csak ahol vagy, csak onnan el,

valaminek csak ez az óra múlna el

történni kell. csak ez az este múlna el.

Csak az az este múlna el. Neked tudnod kell,

— Jóestét — mondtam — kedvesem, azt hiszem,

csillag süt a tenyeremen, jósolj egy szép napot nekem,

olyan sötét az esti város, Nem kérdem, hogy nyugalmat adsz-e,

jósolj egy !>zép napot nekem. mondtam,

— Jóestét neked is felelte —, hogy holnap megsiratsz-e,

s én azt gondoltam olyan asszony mellettem boldogan virradsz-e,

ő, eljössz-e messzire velem,

kinek hangjában a lelke, csupa füst és ködfény az este

akinek száján a zenét jósolj egy szép napot nekem,

egy boldog isten hangszerelte. Annyit, hogy este van, meleg van,

— Jóestét — szóltam csendesen, didergő csillagom veled van,

jósolj egy szép napot nekem. mondd azt, hogy könnyű jó kezed van

Neked tudnod kell hogy van az, ,

mikor az idő nem halad, s ho^ re®en lesett feIelet van

mikor az óra szinte áll számomra nyelveden,

s csak vár az ember, mire vár, Jósolj egy szép napot nekem.

Az önéletíró fejedelem

Kemény János mindössze egyetlen esztendeig volt erdélyi fejedelem, nevét önéletírása tartotta fenn az utókorra.

Az erdélyi emlékirodalmat külön hely illeti meg a magyar irodalomtörténetben. A magyar regény előképét tiszteljük benne. Egyszerre a történelem és a szépirodalom édes gyermeke: nem tisztán história, nem tisztán szépirodalom. de olyan nyelvi szépséget, esztétikumot hordoz, amely szépirodalmunkba emeli.

Kemény János önéletírása az erdélyi emlékiratirodalom, a magyar szépirodalom kiemelkedő alkotása. Noha száz évnyi szünet után 1959-ben ismét megjelent, kevésbé ismerik az olvasók; kissé a homályból kell elővonnunk szerzője születésének 375. évfordulóján.

A későbbi erdélyi fejedelem különös körülmények között vetette papírra 1657— 1658-ban: bakcsiszeráji tatár fogságban. A régi magyar emlékiratirodalom legérdekesebb alkotásai mind rabságban vagy száműzetésben keletkeztek. Bethlen Miklós Bécs foglyaként, II. Rákóczi Ferenc száműzöttként vetett számadást hazája sorsáról, saját életéről, önvizsgálatot tartottak a maguk mentségére — mások okulására.

Kemény János 1607. december 13-án született előkelő erdélyi családban. Bethlen Gábor fejedelem udvarában nevelkedett, politikai és katonai pályafutása I. Rákóczi György uralkodása alatt bontakozott ki, II. Rákóczi György szerencsétlen lengyel hadjárata során került a tatárok kezére, ahonnan 1659- ben szabadult: emlékiratát egy mondat közepén megszakítva lélegzetvétel nélkül indult hazafelé, a töröktől rángatott Erdélybe. 1661. január 1-én, az erdélyi országgyűlés fejedelemmé választotta. 1662. január 22-én Nagyszőllősön, Segesvár közelében vereséget szenvedett a török seregektől, s maga is a csatatéren halt meg. Jeltelen tömegsírba temették.

Nagy tehetségű politikus volt, aki Machiavelli eszmei követőjeként, Bethlen Gábor igézetében korszerű abszolutizmust, egyeduralmat akart kialakítani, amelyet azonban a kedvezőtlen történelmi körülmények lehetetlenné tettek. Íróként zsoltáros-imád- ságos könyv, számos röpirat alkotója, de legjelentősebb műve — politikusként is — önéletírása.

Művében a köz- és a magánélet szorosan összefonódik, a hangsúly azonban nem a személyes sorson, sokkal inkább a történelmen van, mert Erdély és a maga jövendőbeli politikai lehetőségeit akarja tisztázni a múlt számbavételével. Hangja kiábrándult, fanyar, s mégis nagy akarattól feszül. Metsző és hideg, szenvedélytelen barokk körmondatokban gördíti előre az események leírását, kortársai jellemzését.

„ ... ezeket emlékezetért jedzem” — írta, s természetesen az utókorra gondolt. Bethlen Gábor államférfiúi nagyságának első bemutatása tőle ered. I. Rákóczi György, az „öreg Rákóczi” kicsinyes, fösvény, furfangos, gyanakvó jellemének képét ő hagyományozta a későbbi időkre. Számos kortársáról eleven rajzot készített; Pázmány Péterről, Esterházy Miklósról, de egy sor kisemberről is.

Elbeszélését gyakran olyan leírások színezik, mint például a török portán tett látogatása vagy Bécsből való hazatérésének története. Körmondatainak olykori nehézkességét az egyes jelenetek párbeszédes, drámai megele- venítése ellensúlyozza.

Kemény János önéletírása irodalmunkban a barokk emlékirat első fecskéje. Művével Bethlen Miklósnak, Bethlen Katának, II. Rákóczi Ferencnek nyújtott példát, sőt a modern magyar irodalom — például Móricz Zsigmond — is sokat merített belőle.

Gy. L.

Oldalunk képanyagát mai romániai szobrá- Lány almával (Gy

szók alkotásaiból válogattuk. (Balra)

Ikarusz (György A

(Jobbra fent)

Esküvő (Birleanu Iftime) Poézis (Adoc Ma

(Középen) (Jobbra)

Kiss Dénes:

Ha ölnek, meghalnak"

Lassan, vigyázva, hozta, hozta a tenyerén az ázott szárnyú méhet ki a Balatonból a tizenkét éves Ancsa-Pancsa. Arcán látszott, hogy semmi másra nem gondol, csak a vízbe pottyant méhecskére. Sugárzás telepedett meg a homlokán.

— Jaj, apu!... Vigyázz!... Méhecske. Csak le ne essen. — Óvatosan gázolt a somogyi part felé a sekély vízben. — Nehogy locsolj, ne gyere közel!... — figyelmeztetett többször is, miközben a kis rovar szárítkozott a napfényben a tenyerén. Nagy körültekintéssel kerülte ki a vízben hancúrozó gyerekeket. Meg-megállt, nézelődött, merre zavartalan az útja, nehogy labda essen a közelébe, nehogy az önfeledten játszó gyerekek miatt újra vízbe kerüljön a méhecske. Keskenyre húzott tatár szemével minduntalan körbefürkészett. aztán újra elindult a herényi part felé.

Magam pedig, mint valami testőr, ugyancsak óvatosan lépegettem mellette.

— Segítek — mondtam.

— Jó, de van ám más is — szólt, és rövid, göndör haját mutatta.

— Nahát! — A feje tetején pedig, mint valami fészekben, katicabogarak piroslottak. — Te kis életmentő — simogattam meg az arcát.

— Jaj! Vigyázz!... A méhecske!

— Hm... — ki tudja mit „gondolt” a méhecske?... Egyszer csak elindult Ancsa-Pancsa tenyeréből fölfelé az apró ujjakon.

— Jaj!... Beleesik a buta!... — Ancsa- Pancsa védeni akarta a kis szárnyast, és ujjaival vissza akarta terelni a tenyere síkjára, a biztonságba. A markát is öblösre formálta. De hiába. A kis szárnyas már a maga szabadságára vágyott. Megindult az apró kislány- ujjak magaslatai felé, hogy majd a legmagasabb pontról elrepüljön. Ancsa-Pancsa megtorpant, száját összeszorította, arcára szilánkokba verődtek az enyhén hullámzó víz fénycsillámai. Homlokát ráncolta. — Jaj, apu!

— Repülni akar, el akar menni... — nyugtattam.

•Kiss Dénes tárcája a Központi Sajtószolgálat 1982. évi novella- és tárcapályázatán a tárca kategóriában II. díjat nyert.

— De hát nem tud, vizes még a szárnya. Űjra vízbe esik szegény. Hallod?...

— Igen, de... — ebben a pillanatban a méhecske valóban el akarta hagyni Ancsa- Pancsa tenyér-repülőterét, de nem jutott mesz- szire. Azonnal a vízbe kezdett zuhanni. Még nem bírta el a szárnya. Ancsa-Pancsa sikolt- va utána kapott, s az újra a tenyérbe hulló, szabadságát áhító kis szárnyashoz enyhén, védőn hozzáért a nagyujj... — Jaj! — Kiáltotta Ancsa-Pancsa. mert a méhecske máris szúrt!

— Hej... — nem tudtam mit mondani. A méh már a vízben vergődött. Ancsa-Pancsa az ujját nézte. Közelebb léptem. Ott volt a kis rovar fullánkja az ujjábán. S vele a testének piciny, kiszakadt darabja. Ancsa-Pancsa még így is a vízben vergődő, haláltusáját vívó apró élőlényre gondolt, mert akaratlanul is lehajolt. — Ne... Ne bántsad! Már hiába, úgyis megdöglik.

— Jaj, apu!... Miért?... Miért hal meg?... — így mondta.

— Ez az ő sorsa — mondtam csöndesen, és óvatosan kihúztam, kis nyomkodás után a fullánkot Ancsa-Pancsa ujjából. — Hát nem hallottál Bódi bácsitól a méhekről?

Ancsa-Pancsa csaknem egy hónapot töltött falun, Zalában a rokonoknál. Nagybátyjának, aki egyébként gépkocsivezető, hátul a kertben méhese van. Több mint húsz család.

— De... De... — szüppögte.

— Azt nem mondta Bódi bácsi, hogy mi történik a méhecskékkel, ha valakit megszúrnak?

— De mondta... — Még mindig a vízben vergődő kis szárnyast nézte. Megtorpantó gondolat suhant át rajtam; a szabadságvágy még a segíteni akarást sem veszi tudomásul. Örök és kiölhetetlen az élőlényekből. Az élet legfontosabb eleme.

— Na látod — jegyeztem meg kis idő múlva. Hirtelen nem tudtam mást mondani. Noha láttam az arcán, hogy nem fogja föl: ő segíteni akart, életet menteni, és a méhecske mindezt fájdalmat okozva, és egyúttal a saját pusztulását is. tehát fölfoghatatlan módon hálálta meg. Az ember is ilyen? Nem, nem — hessegettem el magamban a gondolatot. Az emberi szabadságnak értelme van! Az ember... — Ancsa-Pancsa félbeszakított, s mintha csak a gondolatomat folytatta volna.

— Nem tudta, mit akarok?... Apu, nem tudta?

— Nem tudhatta!