Népújság, 1983. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-08 / 6. szám
A hízónak, amely a kora reggel sötétjében megkapta a kegyelemdöfést, aligha volt ünnep, s még kevésbé lesz hagyomány a disznóölés, a disznótor. De a hatvani Kocz- ka Istvánéknál is, mint ezekben a hetekben szerte a megyében, szerte az országban, ünnep is, hagyomány is a disznóvágás. A késő hajnali, kora reggeli órákat visítás veri fel, jelezvén: a böllér megkezdte véres munkáját, hogy néhány óra múlva már ott sorjázzon sonka, szalonna, kolbász. E „véres tragédiának” állít emléket képes riportunk. (Fotó: Szabó Sándor) Úgy van : ..., de jól élünk. Bár szegények vagyunk és mégis. Ki tagadhatná, hogy van ebben a mondásban valami szamárkodó pökhenddség is, valamiféle fittyet hányás a józanságra, és mindamellett ez még csak nem is igaz. Mert nyilvánvaló, hogy aki szegény, az aligha él jód, s aki jól él, az aligha szegény. így igaz ez még akkor is, ha a szegénység fogalma nem azonos még egy kisebb közösségben sem, nemhogy országnyi társadalmi, avagy éppen nemzetközi összehasonlításban. Az egykori szegény parasztnál már szegényebb aligha akadt a magyar rónaságon, ám az indiai páriához képest, ha Krőzusnak nem is, de módos embernek azért tűnhetett. Naponta egyszer, ha mással nem, hát kásával csak jóllakott, azért fedél is csak keriilközött a feje fölé. Bejelentett helye volt a világban és számon tartották: csendőrök, kisbírók, a jószágigazgatók, meg a szomszédok. Az, ami ma kétségtelen, és már-már segélyezni való szegénység a fejlett tőkés országokban, az még eléren. dő és áhított életnívót jelent a fejlődők jó részében. Hogy a nemzetközi színtéren maradjak eleddigi töprengésemmel. Ám szűkíthetjük a kört, akár egyetlen bérházinvi méretre is. A szerényebb igény a szerényebb jövedelem méllett is egyenletesen biztosítható, míg a nem is a fellegekben, de mindenesetre a magasabb régiókban járók miatt a lényegesen magasabb jövedelmi szint is szegényes életnívót biztosíthat csak. Van, aki számára a pecsenyezsíros kenyér néminemű borral erősített teával pompás vacsorának számít, s van, aki mindettől úgy érzi, hogy az élet és az asztal peremére került. Mert voltaképpen e dacos szamár — nem is biztos, hogy népi — mondás azt óhajtja hangsúlyozni, hogy a magyar ember lehet szegény, de ennie mindig van mit, és ha van mit ennie, akkor következésképpen jód él. Még közelebbről: a magyar ember esze és szíve helyén is gyomor van. Ha az tele van, akkor mi sem baj, az agynak, szívnek is jól megy doliga. Magyar agy, magyar szív, magyar gyomor! Szegények vagyunk, de jól élünk! Ne higgye senki, hogy most tollat és írógépet ragadok és Don Quijoteként harcba indulok a terített asztalok gyönyörei, a felesleges kilók ellen, egészséges életmódot hirdetve azzal, hogy egyél kevesebbéit, jobban élsz. Eszem ágában sincs ezzel haragítani magamra az olvasót, de még a szomszédját is. Ki mennyit költ élelemre, mit és mennyit eszik, magánügye és teheti is, — mert élelmiszerben valóban nem szenvedünk hiányt. Szegények (?) vagyunk, de e tekintetben tisztességesen élünk. Bár hoz- zátehetném azt is, hogy a családi bevételeken belül az élelmiszerekre fordított összeg aránya sokat elmond egy adott ország gazdasági, társadalmi és kulturális viszonyairól. Nincs kéznél a statisztika, de nem is fontos a számok citál á- sa: hazánkban is lényegesen csökkent a teljés jövedelemből az a pénzmennyiség, amit közvetlenül az asztali étkek beszerzésére fordítunk. Ne firtassuk most, messzire is vezetne, a szociológia és statisztika rengetegébe, hogy milyen társadalmi változások, milyen jövedelem átalakulások, milyen árformák és mindezek nyomén és még más okok miatt is, milyen igénykategóriák és formák alakultak ki hazánkban is az elmúlt évek változásai nyomán, Mindenesetre előbbre léptünk a tekintetben is, hogy minden pénzünket ne együk meg, ám bízvást mondhatom, saját kamrámba is belekukucskálva, hogy még mindig eléggé magas ez a hányad. De hát, ugye, szegények vagyunk, és mégis jól élünk. Nos, ezen a „méfl«”-en van a hangsúly, ezzel nem vagyok én kibékülve. Merthogy milyen alapon lehet az élet értékének és mértékének minőségi jelzője ez a „mégis” határozószó? Tudom, évszázados „tradíció” fogalmazta meg bennünk, hogy a szegénység az étlenséggel, az éhezés a szegénységgel álljon szinonimapérban. S azt is, hogy ezek a szinonimáik mélyen beleépültek, szinte a génjeibe is egy társadalominak. Hosszú időnek, — évtizedeknek is — el kell telnie, hogy a szegénység és a gazdagság fogalmát újszerűén, korsze- rűen, emberhez méltóan fogalmazzuk meg és újra. Hogy aki nem eszik, az még nem okvetlenül szegény, mert lehet, hogy fogyókúrázik, s aki dagadtra faija magát, az attól még lehet szegény, mert olcsó szalonnával és kenyérrel is meg lehet tömni a gyomrot. Hogy a szegénység a közepesen fejlett országokban is — nálunk is, a szocializmus építésének jelenlegi szakaszában már — nem egyszerűen az evés egyáltalán való lehetőségét és mennyiségét jelenti, hanem annál szélesebb értelmezésű. A valóban szegény és éhező országok csontváz páriái rettenetes látványt nyújtanak és mély részvétet keltenek. Csakhogy ezek a csontsováiny milliók — elnézést a morbid hasonlatért — mégis képesek eltakarni a lényeget: a társadalom a szegény, amely kizsákmányolt, gyarmatosított, szervezetien, emberi érték nélküli volt, vagy az ma is, s ezért védtelen a legkisebb megrázkódtatás ellen. Az éhezés csupán a kegyetlen felszín, a jelenség, a lényeg azonban történelmileg is, történetileg is a társadalom egészében, annak múltjában, berendezkedésében, a politikában rejlik. Nem azért szegények, mert nem tudnak „jól élni”, azért nem élnek jól, mert az egész társadalmi rendszer, a történelmi múlt és igen gyakran a jelen története is szegénnyé teszi ezéket a világtájakat, s bennük az országokat és népeket. Ha dollárban számoljuk, aligha nevezhetnénk magunkat, magyarokat gazdagnak és nem is csak a romló, vagy a legalábbis nem javuló világgazdasági helyzet okán. Igaz, immáron szegénynek sem, és remélhetőleg szegényedőnek még annál inkább sem. Azért, mert „jól élünk”? Mert ünnepek alkalmából. hétvégeken meg-megroskad az asztal a terítéktől? Azért, mert ha bemegyünk a boltba, gyakran azt is megvesszük — élelmiszert —, amit nem is akartunk? Mert zsíro- sodunk, gömbölyödünk? Oktalanság lenne nem elismerni, hogy az élet alapvető feltétele, a létezés garanciája a táplálkozás. S még annál is nagyobb méltánytalanság, hogy egy valóban nem éppen gazdag ország képes immáron hosszú évek óta megfelelő mennyiségben és választékban kielégíteni állampolgárainak e tekintetben is állandóan növekvő és változó igényét. De nem ettől, illetőleg nem alapvetően ettől „élünk jól..Hanem attól, hogy az embernek becsülete van és szava az ország dolgában és dolgához. Hogy számon tartják és igénylik részvételét az élet feltételeinek javításában. Hogy bizonytalansága ugyan lehet a holnapba vezető léptek tempóját illetően, de a biztonsága kétségbevonhatatlan a léptek irányát tekintve. Hogy bár nem vagyunk gazdagok, de mindent elkövetünk és nem is eredménytelenül, hogy az élet minősége elősegítse az emberi méltóság kiteljesedését ... Hogy ez utóbbi tekintetben nem vagyunk már szegények, sőt a világ „leggazdagabb” országai közé tartozunk. Ettől „élünk jól!” A fenébe is azzal a „mégis”-sel! 2<n Ünnep is, hagyomány is
