Népújság, 1983. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-08 / 6. szám
NÉPÚJSÁG, 1983. január 8., szombat Egy telepes falu Kevés áll már az egykori telepesek házaiból Nagyúti gyökerek Maruzs György idegyö- ker edzett Ez egy mintafalu — mondja Kőhegyi Béla Molnár Sándor okkal büszke Kapás Mihály, az őslakó Maruzs György egyik fia Egerben, a másik Füzesabonyban telepedett le. ö maga kalandos fiatalsága után Feldebrőről származott Nagyútra. A rokonság pókhálószálai' hát nemigen kötik e faluba, az ősei sem az itteni kis temetőben nyugszanak. Dolgozni Ludason dolgozik. Mégis, amikor megkérdeztem, miért nem költözik valamelyik fia után, elgondolkozva azt mondta: — A gyökerek ... Szóval, huszonnyolc év alatt idegyökereztem ... A fiatalok közül — ha csak nem helybéli az illető — ma már kevesen tudják, hogy e kis község valameny- nyi idős lakója „telepes’' ember. Még a harmincas években a Károlyi-birtokból hasítottak ki egy darabot, hogy a környék nincstelenjeinek — látványos gesztusként — megélhetést biztosítsanak. A szegényeket, cselédeket támogató források hamar elapadtak. Az itt otthonra találók viszont vas- akarattal bizonyították be, hogy korábban sem a szorgalom, vagy az elszántság hiánya juttatta őket semmisorsba. A most Nagyútra látogatót már csak a település művi, sakktábla szerkezete emlékezteti a múltra. Azaz... Van valami különös abban, ahogy az itt élők községükről beszélnek, ahogy a falu fejlődéséért és egymásért felelősséget éreznek. Maruzs György például a szerződéses büfé ajtajában csípett el bennünket, hogy adnánk-e neki azokból a fényképekből, amit melegedés közben odabent készítettünk? Tévedés volt haragosát vélni abban a kettőben, aki odabent iszogatott. Űjsütető ismerősünk e kérdésre mérgesen tiltakozott. — Csudát. De kifüggeszteném valahová a képüket, hogy lássa mindenki: az egyik négygyermekes, mégis kocsmába hordja a pénzt a másik meg nem szégyell a számlájára vendégeskedni... És fényes délben mind a kettő — teszi. hozzá felháborodva. Meglepett arcunkra pillantva azonnal magyaráz: — Nekem most lehet, én szabadságon vagyok. Aztán legyint, majd elintézik maguk közt. Ügy sincs könnyű dolga erre a részegesnek, nem kocsmás nép ez. Szavait nem sokkal később odabent a szemmel láthatóan mindig derűs Kapás Er- nöné felszolgáló is igazolja. Hisz épp ezért adta az áfész bérbe a büfét januárban, mert kevesellte a forgalmat. A gazdáék, Laikaitosék, most ebédfőzéssel, no meg az egész napos nyitva tartással próbálnak lendíteni az üzletmeneten, majd később derül ki, mekkora sikerrel. Mert étteremre azt ittenieknek alig-alig van szükségük. Hisz a lakók többsége munkás, eljáró. Nagyobb részük a vasútnál van, sokan az építőiparban, aztán a Thoreznél, meg a káli Villamosberendezéseket Gyártó Üzemnél. Tsz-tag legfeljebb 35—40. Ha nem ismernénk az előzményeket, lenne min csodálkozni, hogy milyen gyönyörűek a háztáji kertek. Egy jó kis séta azonban bárki számára hamar bizonyítja, hogy ebben a faluban mindenkinek a vérében van a földdel bánni tudás. Kőhegyi Béla, az általános iskola igazgatója, nem véletlenül dicsekedhetik azzal, hogy az eredetileg kanadai nyárral beültetett településen ma már mindenütt a gyümölcsfák uralkodnak. Az itt lakók termővé változtatnak minden terméketlent. — Mintafaluvá nevezhetnének ki minket — mondja az igazgató — mély meggyőződéssel. S hogy igazát bizonyítsa helyettesével, Molnár Sándorral felváltva sorolja a tényeket. Azt például, hogy a házakat kilencven százalékban átépítették, modernizálták az utóbbi években. Hogy szinte a két kezükkel hordták meg utcáikat kővel, járdásítottak, bekötőket készítettek, sártalanították községüket. Nincs annyi társadalmi munka, amit ne vállalnának lakóhelyükért szívesen. így volt ez az óvoda, a kultúrház, á tanácsház, a tűzoltószertár, a ravatalozó építésénél is. És okkal büszkélkedhetnek azzal is, hogy az 1025 lakosra 80 autó jut! — De nincs itt szórakozás még vasárnap sem — állítják. — Ha végigsétálna utcáinkon, hét végén csak azt láthatná, hogy etetik az állatokat, ásnak, vagy metszik a fákat, egyszóval a nagyútiaknak mindig ég a kezük alatt a munka. — A szülőktől csak jót tanulnak a gyerekek. S bár igaz, összevont osztályokban tanulnak, hatvan százalékuk mégis felsőbb iskolába kerül jó eredményével. Kár lenne körzetesíteni bennünket — gondolkodik hangosan Molnár Sándor, aki egyben a falu párttitkára, s kollégájához hasonlóan az ötvenes évektől számítja magát nagyútinak. — Mert amennyire jól jártunk azzal, hogy téeszün- ket a detkiekhez csatolták, az általános iskola megszüntetése annyit ártana. Bizonyos, hogy megcsappanna a fiatalok letelepedési kedve. Pedig az utóbbi időben nálunk megállt az elvándorlás, sőt, jó páran ide nősültek. Mindössze két üres házunk van és újak is épülnek, A két pedagógus estig tudna mesélni az itteniek életéről, fellendülőben levő jövőjéről. Szólnak természetesen a gondokról is. Ezekben azonban már jártasabb a tanácstitkár, Sasvári Alajos. A kisebb bajunk az elhanyagolt káli bekötő út — magyarázza — A nagyobb a víz. Az előbbi a detki tsz nem kis segítségével talán 1984-re megoldódik. Az utóbbihoz is ők adják egyelőre a legtöbb támogatást. Víz kellene, mert rosszak, fertőzöttek a kútjaink. A tsz egymillióért ugyan már újat fúratott — ezért mondjuk tréfásan, hogy a marháknak már jó — s egymilliót ajánlott a gerincvezetékre. De még mindig kellene háromötmillió. Természetesen a lakosság forintjain kívül. Igen sürgős a dolog, mert egyre tör előre a talajvíz. Már az óvoda 28 méter mély kútja sem elég tiszta. Jó lenne, ha a megye értékelné igyekvésünket, s kiszorítaná a hiányzó pénzt. A tanácstitkár Besenyőtelken kezdett valaha, de ma már ő is oly lelkesen beszél Nagyútról, ahogy csak szülőföldjéről szól az ember. — Ezzel a néppel mindent véghez lehet vinni — bizakodik. A telepes falutól Kapás Mihály portája előtt búcsúzunk. A 86 esztendős egykori cselédember kezében kis kapa, azzal egyenget a háza előtt. — Megcsinálom már, mert ha jövőre a füvet vágom, ’■nem akarom, hogy megint megakadjon a kasza ... — mondja. Szöveg: Németi Zsuzsa Kép: Kőhidi Imre Kár lenne őket buszoztatni Androvics Miklós, Bar- kóczy püspök-főispán oldal- kanonokja, nem vetette meg a földi hívságokat. Kedvelte a kényelmet, a kőbe, a képekbe, a szobrokba mintázott, az eszményített, olykor parfömözött valóság hűvös eleganciáját. Máskor meg minden komolyságot megmo- solygó könnyedség vidította fel. Ezért határozta el, hogy Egerben, a mai Kossuth Lajos utca 4. szám alatti telken, Bucsányi György háza helyén kicsi, de tündökletes palotát emeltet magának. Olyat, amely a messzi Franciaországban is kivívná a csodálatot. 1758. december hatodikán avathatták is a lakályosságával elbűvölő otthont. A minoriták 1788-as História Domusa sok esztendő távolából is érzékletesen idézi az ünnepséget. Ott volt teljes udvartartással a megye püspöksüveges első embere. Akadt látnivaló, olyan élményekkel gazdagodhattak, amelyek még az ízletes falatoknál is többet jelentettek számukra. Az utókor zavarban van. Nem mintha másként vélekedne, s kétségbe vonná a kiváló adottságú építész ritka tehetségét. A valóság azonban az, hogy nem tudjuk, kinek jár a tisztelet. A vita még szakberkekben sem zárult. Szmrecsányi Miklós Matthias Gerlnek tulajdonítja, aki a vármegyeházát álmodta formába. Hivatkozásait azonban joggal vonták kétségbe. Emlegetik rokonát, Jözef Ignaz Gerit is, stíluskritikai mozzanatokat sorolva. Vannak, akik Franz Anton Pilgramtól származtatják. A legmegnyerőbb M. Albert Ferenc őszinte szo- morkássága, aki így fogalmaz Heves és Külső Szolnok vármegye leírása című könyvében: „Mondják, hogy ezt azon jeles művész építette volna, ki a lyceum pompás épületét emelte, s kinek nevét minden igyekezetem mellett, fájdalom! mégsem fürkészhettem ki.” Az sem kizárt, hogy helyi származású, itt élő, dolgozó mester remekbe sikeredett műve. Ha Miklós prépost a püspök házi festőjével ékesíti a dísztermet, ha Fazola Henrik munkálkodik a földszinti ablakok rostélyain, akkor miért ne fogadta volna fel a nagyúr alkalmazottját, az érseki palotánál is szorgoskodó, átlagon felüli rátermettségével kitűnő Szanter Ferencet. De lehetett az építész Hugó Maria Hazael szervita pap is, aki ügyes geo- metra volt. Francz József kőműves néhány esztendő múltával olyan tervezetet terjesztett Eösz prefektus elé, amely nagyvonalú, lendületes továbbvitele a kispréposti laknak. Miért ne lett volna akkor itt születetté, nevelkedetté a pálma? A műpártoló kanonok nem elégedett meg az építészek remeklésével: meghitt, de káprázatos fészekké óhajtotta varázsolni - otthonát, ezért fordult az akkortájt jónevű festőhöz. Az egrivé lett, életvidám, rendkívül tehetséges Kracker János Lukács, valamint püspökének egyik ügyes házi piktorától, Huettner János Lukács mi- zerikordiánus szerzetes képességeinek legjavát nyújtották. Kracker az Erény diadala a Bűn felett című kompozíciót mintázta a mennyezetre. A gazda úgy végrendelkezett, hogy halála után az egymást követő prépostok örököljék a házat. Óhaja teljesült, s utódai hálásak lehettek ezért a kegyért. Nevükkel kár lenne terhelni az emlékezetet. Egyiküket azonban tisztelnünk kell, mert Kossuth bontotta zászlók mögött haladt. Nem okoskodva, megfontoltan, nem mérlegelve, számító módjára, hanem mindent kockáztatva a nép és a haza jövőjéért, felvirágoztatásáért. Báró Bré- mer Lászlónak hívták, s húsz év várfogságra ítélték. A rabságot erős lélekkel tűrte, pedig közben szeme világát is elvesztette. Drágán fizetett hitéért, meggyőződéséért, de meg nem rendíthető hűségről adott példát, noha ő is kedvelte bűbájos rokokó palotája nyugalmát. Visszahúzódhatott volna ide, ő azonban meghallotta a nemzet hívó szavát. Pécsi István Sasvári Alajos a gondokat sorolja
