Népújság, 1983. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-29 / 24. szám
. V 8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET népújság,ma.jonuó,siómba. Kiss István szobrai Elhangzott az ünnepi megnyitón A Hatvani Galériában ismét ünnepi aktus részesei vagyunk. Néhány napja még a „Magyar tájak” festészeti biennálé képeit tekinthették meg ezekben a termekben, — s most Kiss István Kossuth-díjas tárlatán lehetünk. Szeretnék ehhez gratulálni a galéria igényes programjához, a szervezőknek, Hatvan város és a megye művelődési élete alakítóinak. Megtehetem ezt azért is, mert nem először találkozunk itt és személyesen is örülhetek Hatvan eme törekvésének. Ha kezükbe veszik e kiállítás katalógusát, akkor találkozhatnak a hódmezővásárhelyi művészeti élet szervezőjének, a Tornyai János Múzeum igazgatójának szavaival is. Dömötör János írja Kiss Istvánról: „A művek címzettjeként mindig a legszélesebb közösség van jelen alkotói munkásságában”. Önök döntik el, hogy miképpen azonosulnak ezzel a megállapítással. Jó szívvel csatlakozhatunk hozzá. S talán tekinthetjük jelképesnek Hatvan és Hódmezővásárhely ilyetén való találkozását? A „vásárhelyi iskola” és a „hatvani hagyomány” egymást inspirálná? A hatvani kastély, az agrártörténeti értékű Nagygombos esetleg ismét fogadhatna művészvendéget alkotásra, pihenésre? összefogna a „Pest megyei” egyetem és a Heves megyei — hatvani — galéria, hogy időszakos hajlékot teremtsenek erre a nemes célra? Az elhatározás nem ezé az alkalomé, de Vásárhely szép példája, s a találkozási alkalom elmondatta ezt velem: kívánom a hatvaniaknak, a jelenlevőknek és távoliaknak, hogy sok örömük legyen a folytatásban. Ügy gondolom, oszthatjuk a jeles romániai magyar író, Sütő András állítását, hogy „találkozni jó”. A találkozás a folytatás ígéretét is magában hordozza, de a kellemes találkozás kötődést teremt mindenképpen. Ügy fogom fel, hogy ez a mai találkozás, itt, már kötődést fejez ki, kapcsolatot mindannyiunknak nemzeti szobrászainkhoz, kötődést és kapcsolatot szocialista értékeinkhez, a művészeti szépséghez és igazsághoz. A szobor a művész alkotása, de felállítása után, a köztéri alkotás különösen, már a közösségé. És a szobrász nemcsak teret formál, mint az építőművész, hanem környezetet is, alkotásaival hat ránk, gondolatainkra, emlékeztet, vagy figyelmeztet, jelt ad, sőt: a szobor jelképpé válik. Ebbéli szerepében nem versenyezhet vele semmiféle más művészeti ág. Ismerünk városokat, amelyeket leromboltak, újjáépítettek, majd ismét elpusztítottak az évszázadok során, olyannyira hogy állandónak szinte csak lakóinak szívóssága és tereinek szobrai tekinthetők. Sőt, tovább megyek: öreg Európánk története még olyan eseteket is tud, amikor a lakosság áttelepült — többet remélve, vagy kényszerből, utasítva — régi városából új vidékekre, de az emberek magukkal vitték gyermekkoruk köztéri szobrait. Emléknek, erőforrásnak? Ki tudná mindig pontosan megmondani. Volt már arra is példa, hogy csak a szobor „ment”, került más helyre, mint például Petőfi szobra Segesvár csatateréről 60 éve — a vitatott szülőváros főterére, Kiskunfélegyházára. Miért említettem ezeket a „szoborsorsokat” itt és most? Azért, mert Kiss István tárlatán vagyunk. Olyan tárlaton, olyan alkotások körében, amelyekkel közösséget tudunk vállalni, amelyeket 'köztereinken már birtokba is vett egy-egy tá- gabb közösség. Elmondom — de legszívesebben megmutatnám —, a kecskeméti Széchenyi-szobor fogadtatását. Előzőleg annyit: Szé- chenyi-városnak hívják már csaknem 100 éve a város- központtól nyugatra eső részét Kecskemétnek. (Ahogyan van Hunyadi-város, Mária-város stb. is a „hírős” városban.) Ehhez az említett városrészhez csatlakozott egy új lakónegyed, immár közel 20 ezer lakossal, de hosszú ideig — rossz szokásunk . szerint — csak tömbönként számozva, névtelen térségekkel. Most Kiss István Széchenyi-szobra áll a városrész közepén, az Akadémia kőrútból nyíló ligetben. Igen, Akadémia körutat említettem, mert a városrész utcái Széchenyi korához, életművéhez kapcsolódó elnevezéseket kaptak. És elmondhatom: nehéz olyan időpontot találni, hogy Széchenyi szobra körül ne lennének ott néhányan a városrész lakói közül, ne fürkésznék az asztalát abroszként terítő régi atlaszt. Úgy gondolom, hogy azok a gyerekek, akik e szobor ismeretében, Széchenyi „társaságában” nőnek fel, nemcsak tanulják majd a magyar történelmet, hanem az iskolába valami mást, érzelmi többletet is visznek, otthonukból, lakóhelyükről. Folytathatnám, mert Kiss István szereti ezt a témát. Szereti az élet értelmét, a küzdő, a javakat teremtő embert, a haladásért küzdő nemzetet. És szereti azt az anyagot, amiből alkot, amiből formál, amivel meg- újulóan próbára teheti tudását, mesterségét. Mesterséget mondtam, mert Lyka Károlynak volt igaza, amikor azt írta: „bölcs nyelvszokása volt a régi klasszikus népeknek, hogy e két fogalmat: mesterség és művészet, egyetlenegy, egyazon szóval jelölték meg”. Szeretnék — befejezésül — kérni valamit a művésztől, barátunktól. Folytassa így ezt a pályát, járja tovább ezt az utat. És ebbe a folytatásba talán beleférhet egy most megfogalmazandó „társadalmi rendelés”: formálja meg egyszer Kiss István a mai Magyarország építőinek emlékművét is. Azokat, akik lerakták itt az új élet alapjait, akikkel elindultunk valamikor és eljutottunk — nem veszteség nélkül —, a mai magaslatokra. E nemzedék lassan átadja helyét az őt követőknek. Nagy akarás, elszánt szolgálat vezérelte és vezérli lépteiket. Ki más mintázhatná meg jobban a „fényes szellők” nemzedékét, a makacs remények korát, az él- munkások nemzedékét, mint az időben nem távoli kortárs mint — Kiss István? Ha elkészül — s miért ne készülne el —, megtaláljuk a helyét bizonyára, ebben az országban. Romány Pál Lenin Dózsa Tanácsköztársaság Vak Bottyán Széchenyi Mit jelent egy városhoz való kötődés? Biztos az ismerős épületek vonzanak és, taszítanak. Vagy méginkább a foszló kapcsolatok, a barátok, akikkel azért még számontartjuk egymást. De lehet, hogy csak a szeretteink számítanak, akik már végérvényesen távol vannak, a temetőben alszanak örök álmot. Nem tudom. Mind meghatároz, és egyik sem: Debrecenben valahogy másként szívom be a levegőt, mint máshol, öt év a jelen pillanatából nézve örökkévalóságnak tűnik: ennyit töltöttem a civis városban. Nehéz oda elmennem, és eljönnöm: múltam sebei felszakadnak ott. A sok lezáratlan és már végérvényesen megoldatlan kérdés újra eleven lesz és nyugtalanító. ► A januári napfény cirógatja az utakat. Végigfut a házak falán, a villamos ablakán tükröződő fényesség. Az állomástól a Nagyerdőig: nem nagy terület, amit a sínek behálóznak, mégis egy birodalom ez, szinte végtelen. Kocsmák, parkok, sportpályák: közös életünk színterei tarkítják -a házak zártságát, amelyek az idegen, a „jött- ment” előtt oly nehezen nyílGábor László: Napfényes debreceni séta nak meg. Kellett hozzá legalább három-négy év, míg igazán megértettem, meg- éreztem, hogy gondolkodik a debreceni. Igaz, akkorra már nem számítottam avatatlan kíváncsiskodónak. Magam is idevalósivá váltam, észrevétlenül. Az egyetem, amely diákjául fogadott, annak idején az erdő közepére épült. Azóta utánanyúlt a város, s utcák sora öleli. A neoklasz- szicista.épületét mindig hivalkodásnak éreztem, egy nagyzoló kor műve, 1932-ben készült el. Szemtől szembe inkább filmgyári díszletre emlékeztet, amely tudniva- lóan csak egy falból áll, melyet gerendákkal támasztanak meg. A mélységét csak oldalról lehet érzékelni. Hatalmas belülről is: inkább a kis zugok, az eldugott sarkok az otthonosak benne, mindegyiknek története van, egy szigorúan magánmítosz szentélyei, egy jó beszélgetés, vagy egy csúnya szakítás helyszíne volt némelyik, van ahol pedig szorongva vizsgára vártunk. Most, hogy belépünk, gyászhírre esik a tekintetem, egyik kedves professzorom halt meg, ötvenkét évesen. Ady bűvöletére tanított, s a költőóriás gesztusaival is akart élni. Idegen volt ebben a hideg korban. Fog-e valaki úgy nyomába szegődni, ahogy ő kereste a többi között Gyulai Pál lényegét? A Hajdú-Bihar megyei lap tucatnekrológját olvasom, azután bosszankodva (... vagy jót, vagy semmit!) így fejeződik be: „ .., nemzedékek eszméletében és szívében él tovább.” De hogy? Egy be nem teljesített sors, sok várt, de ki nem mondott sző birtokosaként ment el. Hittük: tud valamit, amit még el kell mondania, ami megoldást jelent kínlódásinkra. Már többé nem várhatjuk a csodát tőle. A botanikus kert az egyetem háta mögött van. Ebben a bolond télben is zölden fogad. Minden lépéssel új meglepetésekhez érünk. Egy kis völgyhajlat, majd egy lanka, ahol egyetlen fa álldogál, azután zsúfolt, örökzöld növényekkel pompázó zug: valamikori kollégista létemben az itteni csőid adott felüdülést. Könyvvel, füzettel jöttem ki, tanulást mímeltem, de inkább a hangyákat söpközött
