Népújság, 1983. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-22 / 18. szám

8.

IRODALOM ÉS MŰVÉSZET

NÉPÚJSÁG, 1983. január 22., szombat

Tudósítás a Fészek klubból

Budapesten a Fészek klubban ültek le szinte

baráti beszélgetésre a

Madách Emlékbizottság tagjai, hogy Devcsics Miklós, a Nógrád megyei tanács elnöke — aki egyben az emlékbizottság vezetője is — tájékoztassa a résztvevőket a költő-drámaíró

születésének 160., Az ember tragédiája ősbemutatójának 100. évfordulója

alkalmából rendezendő emlékév eseményeiről.

A bizottság ülésén élénk disputa alakult ki színészek, irodalomtörténészek, újságírók, a kulturális kormányzat képviselői között, hogy mi mindennel lehetne és kellene gazdagítani az évfordulót.

Sinkovlts Imre színművész azt javasolta, hogy lemezkiadásunk is csatlakozzon az ünnepi megemlékezéshez. Érdekesség, hogy a Tragédia megjelenik eszperantó nyelven és elkészül nemzeti dráma- irodalmunk páratlan

gyöngyszemének vietnami fordítása is.

Horváth Károly Madách- kutató azt kifogásolta, hogy szinte lehetetlen hozzájutni a Tragédiához. Antikváriumokban is alig található. Felvetette, hogy

új Madách-kiadásokra volna szükség, hiszen az 1941-ben készült Halász Gábor-kiadásban igen sok elírás, hiba észlelhető.

Az emlékbizottság ülése, s a Nógrád megyei tanács ismertetett programja volt az indítója az ünnepi eseményeknek.

Ügy tűnik, Madách példája, aki „vidéki magányában” is az ország köz- gondolkodásának aktív formálójává vált, nem fakult meg több mint egy évszázad óta sem.

Szigethy András

MADÁCH IMRE:

Sirom

Egyszerű fényű-deszkából Adjatok nekem koporsót,

Melyen tegnap még vihar sírt, Melyen tegnap még madár szólt. Zöld mezét mely nem löké el Közepette szörnyű télnek,

Mint a költő emberek közt Ifjúságát a kebelnek.

Sírom kint álljon szabadban. Honnan messzi, messzi látni;

Nap sugára, éj viharja Járjon azt meglátogatni. Emberkönny csak fájna nékem, Bár valódi, bár ál lenne,

S lelkem sírban sem kesergne. Ámde életet szeretne.

S életem lesz a természet Minden szívé-dobbanása:

A madár-dal — a ködös nap Rózsa-ár — levél hullása.

Kis virág hajol síromra,

G emlékszik, azt hiszem, rám; Hogyha hallom a pacsirtát, Azt hiszem, dalom zengik tán. S fergeteg, ha jő robogva, Gondolom, hogy népem ébred. Számadást tart — és haragján Múltja vesz — jövője éled.

S álmodom tán igy sokáig, Ámde dőre nem lesz álmom, Egykor testesül bizonnyal.

Jól tudom s nyugodtan várom.

Petőfi

Nem mondja kisded siri jel:

E zugban porllk tested el.

És jól van az, mert így a sir,

Amelyen egy hon népe sir,

S körülragyogja szellemed,

Egész e honnak keble lett.

sírjára

Te a szabadságot megüdvözölted Még bölcsőjében, az viszont neked, Utolsó búcsúzásakép, megírta Ágyúdörgésekkel — slrversedet.

Karinthy Frigyes: Madách

Húszéves koromban azt írtam fel jegyzőkönyvembe: ,Jía az Ember Tragédiá-já- ból nem maradt volna fent más, mint az a papírlap, amire Madách feljegyezte a dráma ötleteit — ha soha meg nem írja, csak a tervet, a dráma meséjét, röviden, néhány szóban —, ez a terv, ez a vázlat elég lett volna hozzá, hogy nevét fenntartsa, s úgy emlegessék őt, mint a legnagyobb költők egyikét."

★

Ama noteszjegyzet tartalmát, a dráma ötletét, aminek magában álló, csodálatos tökéletességét, semmihez nem hasonlítható eredetiségét elsősorban bizonyítani akarom, ilyenformán képzelem.

Ádám, az első ember, a paradicsomkertben, ahol egyéni szempontból nagyon jól érzi magát, azon tűnődik, vajon érdemes-e neki foglalkozni vele, hogy mi lesz az 6 halála után? A kérdésnek Ádám esetében különleges érdekessége van; ő az egyetlen ember, akinél ez nem puszta filozofálás, hanem nagyon is gyakori probléma, mert hiszen úri tetszésétől függ, hogy a megfontolás eredményeképpen szabad folyást en- gedjen-e a jövőnek, vagy pedig, az Édenkert egyéni boldogságában megnyugodva, mint olyan állapotban, aminél boldogabbat úgyse kívánhat, egyszerűen befejeA jubileumra (Részletek)

zettnek tekintse Isten művét személyével, mint a teremtés legjobban sikerült kísérletével, s ne fárassza magát azzal, hogy Istent utánozva, ő is magához hasonló, de boldogságban tökéletesebb lényeket teremtsen. A jövő kérdése tehát számára nemcsak belátás, hanem akarat dolga.

★

Győz a kíváncsiság, és Ádám összebeszél Luciferrel, a nagy rendezővel, hogy mulattatására találjon ki neki is valami hasonlót. Valami történetet, aminek szereplői nem végtelen naprendszerek, angyalok és démonok legyenek, mint a Divina Commediá-ban, hanem hozzá hasonló emberek, akiknek sorsa éppen azért Adámot — az embert — mindennél jobban érdekli.

★

Ádám tehát elalszik, és kezdetét veszi a színjáték: az Emberiség Története. A történelem különféle korszakai elevenednek meg — de korántsem epikus, elbeszélő formában. Az alvó Ádám meghökkenve ismer rá álomképeiben: önmagára. És minden korszaka az Emberiség Történetének az ő személye körül alakul ki — minden változása a történetnek az ő személyes, jól ismert életének, örömeinek, bánatának, töprengésének, megfontolásának, jókedvének vagy kedvetlenségének a következménye. Érdekes regény vagy költemény helyett izgalmas drámát kap: az Emberiség Története csábító cím volt csak: Ádám Tragédiája az egész, aki mindent megpróbál, hogy az Édenkert boldogságát visszaszerezze, hogy végét vesse a színjátéknak, amit unalmában önmaga keresett. Ádám mint Fáraó, mint Tankréd, mint IMiltiadész, mint Kepler, mint Danton, keresi a boldogságot, s gyötrő küzdelmet folytat álmainak rémképeivel, embertársaival, hogy megszabaduljon tőlük. De Lucifer most már nem hagyja felébredni — egyre borzalmasabb alakokkal népesíti be álmát —, az alvó nyugtalanul hánykolódik és hörög — kezdi már világosabban sejteni (tizedik, tizenegyedik, tizenkettedik szín), hogy csak álmodik, s végre, lezárva a lidércnyomást, egy ordítással felébred. De közben, álmában, megismerte önmagát, ahogy csak álmában ismerhette meg: reményeit, vágyait, haláltól való félelmét s az élet megvetését és akarását — szerelmét és gyűlöletét. És nagy nyugtalanság fogja el: szabad-e élni annak, aki ilyen, mint ő? Ám a színjáték már lepergett, és visszagondolván az egészet, ámulva eszmél rá, hogy elmélkedésének, próbálgatásának, reményeinek és kudarcainak története pontról pontra összeesik fajtája történetével.

Madách Imre

(1823-1864)

Mire kilálbolt a pályakezdés első zűrzavaraiból, már lepergett a világosi tragédia, és mire beköszöntött az illúziók enyhébb évadja, a kiegyezés, meghalt. Magányos, megkínzott alakját kietlenül sötét korszak fogja körül: az önkényuralom. Ez jutott ki osztályrészéül, ebben kellett megalkotnia életművét, remények, égboltok, lelkesedések nélkül, egyedül a keserűség hősiességéből. A magyar köznemesség legrangosabb kasztjához tartozott, ahhoz, amely vagyon és leszármazás szerint akár arisztokratának is tekinthette magát. Kora- érett gyerek volt, és felnőtten gyermetegül makacs és naiv ember. Tizennégy éves korában már a pesti egyetemen tanult. Később a megyéjénél ügyvéd- kedett, s köziben a centralisták, a „megye-gyűlölők” Pesti Hírlapjába küldözgetett írásokat: azután húszegynéhány éves korában, visszavonult birtokaira és egy komisz házasság börtönébe.

Házasság, szülői akarat és indulatok közt tehetetlenül vergődő kedélye tartják fogva a szabadságharc alatt. Idegeit átjárja a roppant küzdelem minden feszültsége — egész művészete híven mutatja ezt — de ő maga dermedten

ül Sztregován, mintha eleve is a ka- tasztróífára, a számára elrendelt időszakra várna. Világos után otthont adott egy bujdosónak: Pesten bebörtönözték érte, felesége közben elhagyta, akkor — szabadulása után — nekiláthatott végre torzókkal, fuldokló szenvedélyekkel teli művének.

Hatalmas arányokban ível fölfelé halhatatlan műve: Az ember tragédiája. Körülötte tömegben fekszenek a félsikerű művek verében és prózában; keserűsége nem tudott betelni, csak a legtöbbel, a végső témával: az emberiség teljes történetével. Madách keserű, pesszimista, de állhatatos: tántoríthatatlan híve az erkölcs és a szabadság végső parancsának. Ezt írta Politikai hitvallásában, tíz évvel a szabadságharc bukása után: „Vannak általános elvek, melyeket még hasznosság tekintetéből is feladni tilos, melyekért meghalni nemcsak egyeseknek kötelesség, de melyek elárulásával nemzetnek is életet váltani halál helyett gyalázat, mert a javak között nem a legfőbb az élet..."

Fontosabb drámái: Férfi és nő (1843); Mária királynő (1855); A civilizátor: Mózes (1860); Az ember tragédiája.