Népújság, 1983. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-22 / 18. szám

Fény és árnyé árnyé

Minden ugyanaz é és kigyúlnak a kigyulladó bér ha A Si2ki t

. ,_égls más, ha lenyugszik a Nap yek. Az árnyék árnyaltabb lesz, a cW'tények fényesebbek, megváltozik az era- áta, sőt, ez a hangulat más, bensőségesebb, ák helyett a képek beszéljenek erről, összeállí- únk az APN hírügynökség fotóiból készült.

jíO

/

... és akkor a harmadik sor szélén felállt egy férfi, megköszörülte a torkát és imigyen szólt:

— ... a magam részéről nem értek egyet a napirenddel. Kérem, hogy a harmadikat hagyjuk el, s így aztán több időnk jut az első kettő érdemi tárgyalására... A harmadik amúgy is teljesen érdektelen.

A bejelentést a napirend-megváltoztatás tárgyában, először döbbent csend, majd felszabadult moraj követte, azt meg az elnöki szavaztatásira szóló felhívás nyomán a felemelkedett kezek erdeje: a harmadik napirendi pontot nem tárgyalják.

Noé, mindez persze most csak újságírói fantázia. Évek óta figyelem, lesem, vajon hol és mikor áll fel végre valaki, megvétózván a meghirdetett napirendet. Mert nálunk és a legtöbb helyen, ahol ott vannak a választottak — nem a kiválasztottak! — a demokrácia szabályai szerint megszavaztatják az ülés napirendjét. És nem volt még példa rá, hogy bárki akár csak tartózkodott volna is: mindig egyhangúan jóváhagyták. A napirendet. Igen, meg az elnökséget is. Amelyet ugyancsak a demokrácia szabályai szerint mindig „szavazásra bocsátanak”, ám még soha és sehol nem változtatták meg azt a névsort, egy

még új, plusz név hozzáadásával sem: szavazásra tették, egyhangúlag meg is szavazták.

A jegyzőkönyvvezető személyét is.

Ezt nevezem én — és társaikat együtt — formális demokráciának. Amelynek csak máza van, de tartalma nincs. Időt rabol csak, de a döntés érzetét, a joggyakorlás feletti megelégedettséget már aligha nyújtja. Természetesen nem az ellen van kifogásom, hogy élünk a demokrácia adta lehetőségekkel, sőt, hogy a demokrácia kereteit igyekszünk élettel megtölteni. Am mi köze van ennek a formális szavazgatósdinak a demokráciához ott és akkor, ahol az elnökség és a napirend nem érdemi, ott és ahol az e fölötti szavazás eredménye semmiképpen sem befolyásolja a tanácskozást.

És egyáltalán: miért ne bízhatna a választott testület az értekezést előlkészítő apparátusban, hogy az képes a tanácskozás értelmének, céljának és szellemének megfelelő napirendet összeállítani ? Nem beszélve arról, hogy miért ne lenne képes —ha egyáltalán szükséges — az elnökség sorrendjét és névsorát is összeállítani?

Mindezeken is túltesz a meg- tisztelés ama gépies mechanizmusa, amikor mondjuk egy húsztagú pártalápezervezet taggyűlésén, úgy, ahogyan ugyebár a „nagyoknál” is szokás, népes elnökség foglalja el a helyét az emelvényen. Miáltal ott fent többen ülnek, mint lenn, több a külön is megtisztelt, mint az e megtisztelésből kimaradt. Így aztán még a fonákjára is fordul a dolog, hiszen, ha majd mindenkit llyes megtisztelés ér, akkor nem jelent az semmit, nem ér meg egy kézfelemelő szavazást sem. Annyira nem felemelő.

Jól tudom, hogy mindez és mindaz a formalitás, amely még oly sokszor kíséri életünket, nyomorítja cselekedeteinket, intézményeinket, a szocialista demokrácia egész rendszerét — történelmi hagyaték. A kezdetek kezdetén és még jó azután is, az ilyenfajta formalitás egyúttal a lényeget is jelentette. Azt, hogy élni tudunk, vagy legalábbis próbálunk -a demokráciával, megtanuljuk a szabályait, kimérjük a kereteit, amelyek nemcsak egyszerűen mozgásteret jelentettek, de irányt is szabtak: merre és hogyan? A demokratikus szabályok, előírások ábécéje nélkül, azok már begyakorlott mozgásformái hiányában, aligha léphettünk volna tovább és feljebb azon a grádicson, amely az egyre szélesebb horizontra nyíló kapuhoz vezet el: a szocialista demokrácia kiteljesedéséhez.

Csakhogy teltek az évek, s az évekkel együtt gyarapodtunk mi magunk is: anyagiakban, szellemiekben, a társadalmi, a közjogi szférában éppenúgy, mint a közélet bármely más kisebb, vagy nagyobb területén. A mai magyar társadalom kinőtte a demokrácia régi ruháját, a kamaszból felnőtté vált, s ami évekkel, évtizedekkel ezelőtt nemcsakhogy természetes, de szükséges is volt, az ma már értelmetlenné, sőt teherré vált. És

nyilvánvalóan nemcsak a napirend megszavazásának üres formalizmusáról van itt szó, ez csak példa ahhoz, hogy éreztessem, milyen megszokásoknak lettünk a rabjai. Oly értelemben is, hogy véljük: nélkülük voltaképpen demokrácia sincs.

Kalandozzunk csak kissé vissza a nem is távoli múltba. Amikor a hivatal még Hivatal volt, sőt HIVATAL — nem mintha manapság még nem is mindig hellyel-közzel, nem lenne továbbra is az — és, amikor a közvélemény, az újságok, a különböző párt-, sőt állami fórumok is egyfajta harcot indítottak a hivatali hatalmaskodás és a „hivatal egyenlő a hatalom” fogalma meg gyakorlata ellen. Hogy volt idő, sőt kellett olyan időnek lennie, amikor a Posta, a MÁV, a Gelka, a Patyolat, az elektromos müvek és társai, úgy leveleztek az ügyféllel, mint őrmester beszélt egykoron az újonccal — annak szükségszerűségét manapság is meg tudom érteni. Megmagyarázni — pontosabban. Egyrészt a történelmi tradíciók, egy hivatalnokország — mert az is volt hazánk — nem éppen szerencsés örökségeként már eleve a szocializmusra is áthagyományozták a beamterszelle- met. Minden vonatkozásban.

Másrészt meg kellett szervezni nemcsak az új közigazgatást, de az újfajta kereskedelmet, szolgáltatást, az egész Infrastruktúrát, megszervezni a nyilvántartást egy olyan országban, ahol a demokrácia nemcsak hatalmas erőket de valljuk be őszintén, legalább olyan hatalmas fegyelmezetlenséget Is felszabadított. A hivatal tekintélye — jogosan-e, vagy jogtalanul, oko- san-e, vagy oktalanul? — egybecsengeni hallatott az állam hatalmával, s ebból a hatalomból buzgón csipegetni, magunknak részt felhasználni nemcsak örömteli, de hasznos dolog Is volt.

Kőiben azonban teltek az évek, évtizedek lettek belőle, nemcsak nemzedékek nőttek fel, de az egész társadalom is felnőtt lett és mind nehezebben tűrte, hogy egy- pár fuszekli ürügyén és okán bármely ügyintéző, előrenyomott körlevelekkel oktassa és fenyegesse. Harcba indultunk mindvalameny- nyien, még a hivatal ügyintézője is, hiszen ma én küldöm, holnap én kapom azokat az ominózus utasításokat. Voltak, nem is kevesen persze, akik a hivatal, bármilyen hivatal kemény hangjának oldásában az állami fegyelem általános lazulásának veszélyét vélték rémképként felidézni maguk előtt. Tudjuk, nem így lett, nem ez lett, ha megtanulni még nem is tanultuk meg mindenben és mindenkor a tisztes hangot, de már iól gyakoroljuk. A hivatal, jellegének megfelelően, odakerült a társadalmi hierarchiában — írhatnám azt is: a szocialista demokrácia rendszerében — ahová való s ahogyan való.

És a világ sem dőlt össze. Sőt: a világ világosabb és áttekinthetőbb, megnyugtatóbb és felelősségteljesebb lett.

Bízom benne, sőt tudom, hogy talán nem is a túlságosan mesz- szi jövőben feláll majd valaki és más napirendet javasol megszavazni, de csak akkor, ha erre a szavazásra nem a forma, hanem a tartalom, nem a látszat, de sokkal inkább a lényeg miatt lesz szükség. És akkor a formák nem lesznek deformák.

L^U,'y^s>