Népújság, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-11 / 291. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. december 11., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM — De azt hiszem, kell — bizonytalankodom. — Hát akkor?! Mert az ugye úgy van, hogy a tizedes tíznek, a százados száznak, az ezredes meg az ezernek parancsol? — Nagyjából úgy — mondom, s hogy ne látsszam katonai dolgokban járatlannak, hozzáteszem: — Az alezredes- meg kilencs zázkilenc venki - lenen ek. — Az mennyi? — Eggyel kevesebb, mint az ezer. — Aha... akkor egy olyat kérek! Az alezredes teljes díszben, pompázó paradicsomsisakban elvágtázik. S hogy a világ tökéletlenségein javítsunk valamit, követi őt a husza- doe. Semmivel sem gyávább, mint a többiek, az új ranghoz méltóan viselkedik. — Te amikor katona voltál, hánynak parancsoltál? — Egynek se — vallom be férfiasán. Ezen kicsit elmélázik, hosszasan nézi az arcomat. — Szóval nullados voltál. íz szíven Qt. Ez a nagy nulla. — Tudod, azért egy titkos alattvalóm nekem is volt, — mentegetőzöm. — Annak parancsoltál? — Annak igen. — Ki volt az? — Én magam. Igen. Megpróbáltam eldönteni, mi jó, mi rossz, mit kell megtennem akkor is, ha nincs kedvem hozzá, és mit nem kell megtennem, ha szeretném le. Azt persze már nem vallom be, hogy mindez hányszor, de hányszor nem sikerült, Olyankor persze nullados voltam, ez kétségtelen. Most aztán pironkodhatok. — Akkor te egyedes voltál. — Körülbelül — mondom zavartan. Közben őrmesterek, hadnagyok közlegények tűnnek el a színről. — Ha katona leszek, én is egyedes akarok lenni! — Ez nagyszerű — orvén- dek —, de tudod, ahhoz nem is kell katonának lenned. Ha akarod, máris egyedes lehetsz. — Hogyan? — Például nem rohangálsz a nagykéssel föl-le a lakásban. Mint egyedes gondolkozol előtte, és eszedbe jut, hogy eleshetsz és megsérted magad. Nem verekszel szi- re-szóra a testvéreddel. Ha a mama kér tőled valamit, nem morogsz, mert jobb volna játszani, hanem megcsinálod. Látom az arcán, hogy az egy ed esség sokat vesztett vonzerejéből. Nem szól. Közben a büszke tábornok egyedül maradt az alakuló téren, eljött az ő ideje is, elvágtat hadserege után. — Most ugye, csatáznak odabent? — Eszük ágába se jut — mondom ijedten —, mind letette a fegyverét, valamennyinkből egyedes lett, és építkeznek. — Mit építkeznek? — Hát, hogy fényesebb legyen a szemed, keményebb legyen az izmod, nagyobbat tudjál rúgni a labdába, ne fáradj el hamar, és könnyebben tanuld meg a betűket meg a számokat. — Mert ha harcolnának, akkor fájna a hasam? — De még mennyire! — Akkor inkább legyenek egyedesek. — fin is úgy gondolom. Lecsúszik a székről, kiterjeszti a karját és elberreg. Semmi kétség, itt egy repülőgép emelkedik a levegőbe. Nagy elégedettség száll meg, mi most ennek az öreg bérháznak a harmadik emeletén a függőfolyosóra néző konyhában megváló, sítottuk az általános leszerelést. Most már csak az hiányzik, hogy nagy országok, kicsik és közepesek kövessenek bennünket. Példát mutattunk. A repülő közben a sztratoszférába emelkedett, ott köröz, könnyedén boldogan. Bennem meg egy parányi félelem fészkelődik. Harci gép ez vagy utasszállító? Egy egyedes repül odafönt, vagy egy huszados? Na majd ha leszáll, megkérdezem. Illyés Gyula: Konok kikelet (Válogatott versek) „Nem ez az első szemel- vényes gyűjtemény a verseimből. De ez az első, helyet én válogattam. Ezeket is tovább rostáltam volna. Azoknak a költőknek a példáján okulva, akik mindössze néhány költeménnyel kopogtatnak — s kapnak bebocsátást — a maguk korából a következőkbe. Catullus, Villon, Berzsenyi, Mallarmé — összes müvük elfér egy-egy mellényzsebben.” így szól a nyolcvanéves Illyés Gyula kötete elején az olvasóhoz. Ez a végrendelet tömörségű szöveg a lelkiis-. mereté, az igényé, amely az elsősorban lírikus Illyésben munkál. „Konok kikelet” — röppen a saját kezű válogatás fölé a címadó vers: „Nem tudok betelni: ugyanaz — hányadszor is már? — a tavasz! Semmi harag, se dac, se jaj, se panasz.” A költő mindig a váratlan, a rezzenetlen pillanatot veszi szemügyre, mert léte és igazsága szerint a testtelen időben csak hangulatok váltogatják egymást. A tavaszban nem tud felejteni, máris megszületik benne a szorongás: „semmi harag, se dac, se jaj, se panasz”. A nagy körforgásban minden bevárható és bevárhatatlan. A szemlélő oldaláról nézve minden egyszeri, megismételhetetlen és megfordíthatatlan. Miért kellene indulatba jönnie azon, amit más ki sem fejezhet? Aztán mintha egészen más vidékről, más lélegzettel szállna a mondat: „... nézem ámulva az örök jó Időt, keresem a rendületlen rendezőt. A kiábrándíthatatlan nevelőt. Föld mélyéből fénytlövellő agyvelőt." Ezekben a zaklatotta'bbak- nak tűnő sorokban már nyoma sincs annak az újjongás- nak, amely az első mondatokból ránk köszön. Itt olyan tájban utazik a lélek, amely visszhangjával tovább segíti a tavaszból a költőt. Aki mindezt az újjongásra alkalmas pillanatot hetvenkét évesen élte át, hiszen a vers záró szakaszában az ismétlésekre, az átélés alkalmaira így rak zárókövet: „Nézzem hetvenkettedikszer: kezesebb, egyre nőibb természet a kikelet." Ennek a költő által válogatott kötetnek a címadó versével miért is bajlódom annyit? Hiszen Illyést, a lírikust ez az egy műve nem képes olyan fényesen láttatni, mint egész költészete! Ez így igaz! Az azonban nem mindegy, hogy egy költő életének csúcsán milyen kiemelt alkotással és válogatással minősíti, amit átélt, amit kimondott, S' amit a korból továbbadan- dónak ítél. ítélet, újabb állásfoglalás ez a kötet, amely a költőről alkotott képet határozottabb formai és tartalmi jegyekkel ruházza fel. Nagy érdeklődéssel forgatjuk ezt a könyvet. Nemcsak azért mert Illyés úgy szólal meg, — akár kétsoros epigrammát hoz tőle egy hetilap, akár drámát jelentet meg kötetben, — hogy országos figyelem kíséri a vallomását. Sokszor okoz lelkifurdalást azoknak, akik a nagy közösség ügyeiben kötelesek tevékenykedni. A konok kikelet előszavában a mérce is adott. A költő említi Catullust. Villont, Berzsenyit, Mallar- mét. Hogyan követi őket? Az az érzésünk, hogy a hosszú élet során, másoktól vett idézetek (például Catullus: Quis hoc potest videre, quis potest páti, Nisi impudicius et vorax et aleo...) csak elindították őt a megszólalásra. Egy kórusban, ahol minden ember rangja a meggyőződés, a művészi tartalom, és forma magasrendűsége, az erkölcsi tartás magas szintjén. Innen nézve a három említett költő, Bartók és Kodály, Borsos Miklós és Latinovits Zoltán, Szőnyi István, Arany János, Goya, Illés Endre, Zsilinszky, Picasso, a Puszták népének bármelyik alakja, az elégiát érdemlő öreg vincellér, vagy Móricz Zsigmond, egy nagy testvériségben találkozik. Mert mindenkit, mindent egybefog a zengés, amelytől a költő nem tud szabadulni. És mi sem! Költeményei mindig ugyanazt az arcot mutatják. Mindig is ugyanaz a lélek töpreng, viaskodik. A nyolcvanéves lírikus ilyen. Megállapíthatjuk, hogy az „Idő”, az irodalmi tudat — ezúttal ezt azonosítanánk az Irodalmi Lexikon szócikkével — sokban egyezik azzal, amit Illyés magáról vall, mert — maradjunk a Konok kikelet című vers egyik strófájánál — haragjaiban. dacaiban, jajaiban, panaszaiban is mindig a nép ügyét szolgálja. Magányosan állva baráti melegséggel küldi üzenetét, szeretetét. Nekünk, a közösségnek ! Farkas András Zelk Zoltán: A fű alatt ' 3t A légben lenge vé alak, ha egy hangya útjába áll, úgy vélnéd, vándor vadludak — a páncélos szarvasbogár? de nézd: szárnyuk mily ingatag s nem is rikoltnak, nem libák: , . ’ a suru, alvadt csenden át , . . , , csak pelyhes felhők szállanak — a zize8es » ® om su®a® > jj- zn i a lengő nadat es a sast — maid ok is csenddé mállanak. , ,, f , 1 bokol az erdő, vagy perel, ha ezer levél kerepel? Mert ág se moccan, szél se jár, mozdulatlan piheg a táj. Gőzölg az alkony. Merülök. De a tenyérnyi fű alatt - Megszólal fennen egy tücsök. munkába indut'hífcb^záll Cérnányi hangja’ mint patak hangya, cincér, szarvasbogár. futkos még a lombok alatt. S még mélyebben, a föld húsát De egyre, egyre szélesebb ezer csatorna sebzi át: s hogy már kútmélyű este lett: rejtett utcák, terek között csattog s szétömlik, mint az ár — vakondok és hörcsögök tücsökzenévé vált a táj! s fürge mezei egerek • öt zengik rétek, fák, hegyek, mit tudsz róluk, mondd, ismered holdként ő száll a föld felett, e bújó s örök életet, hold-szemmel nézi: mily parány, amely harcol, szorong, remeg ki én vagyok most, a magány ... ott, hol már szemednek: a túl s hol a szemednek már: alul? s úgy tűnik immár, fű alatt fekszem ... fölöttem pók szalad. S ti füvek, lombok, levelek, tudhatod milyen óriás, (1937)
