Népújság, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-11 / 291. szám
10. NÉPÚJSÁG, 1982. december 11., szombat Tüntetés Reagan ellen Bogotában. A tiltakozók az amerikai zászlót tépik szét Példátlan biztonsági intézkedések Reagan kolumbiai látogatása idején (Fotó: UPI—MTI—KSj Kései Columbus L atin-Amerikát mindegyik washingtoni kormányzat legalább egyszer felfedezi. Ennek ellenére évtizedek óta az „elfelejtett földrész” becenév járja az amerikai fővárosban, valahányszor a soros adminisztráció nagy garral némi gesztust tesz a déli szomszédoknak, meghirdet egy újabb — nagyobb a füstje mint a lángja — segélyprogramot, avagy éppen maga a Fehér Ház lakója kél útra. Ezúttal Ronald Reagan volt az ügyeletes Columbus, s ő is azzal tért haza, mint elődei : „sokat tanultam” — nyilatkozta. A tapasztalatok alapján a latin-amerikaiak élhetnek a gyanúperrel, hogy az északi nagy szomszédnál továbbra is fordított Bourbonok maradnak hatalmon, akik — újra meg újra — mindent megtanulnak és mindent elfelejtenek. Álom és valóság Reagan elnökségének kétségtelenül fontos epizódja volt a latin-amerikai út. Ta- nulnivalója is tagadhatatlanul volt az amerikai elnöknek, aki e minőségében most járt először a „harmadik vL lágban”, s ekként módja lehetett egybevetni erősen ideológiai töltésű receptjeit a déli realitásokkal. Két esztendeje, választási kampányában Ronald Reagan ékes szavakat ejtett: „álmáról”, az „egységes nyugati féltekéről”; amely közösen aknázza ki gazdag erőforrásait és lendületesen fejleszti gazdaságát, a szabad kereskedelem és a szabad vállalkozás alapján. Mostani látogatása során az Egyesült Államok azzal aratta a legnagyobb sikert, hogy 1,2 milliárd dolláros csekket nyújtott át brazil házigazdáinak, a fizetésképtelenség szélére került — és Washington terveiben nagy szerepet játszó — dél-amerikai kulcsországnak. Hogy Brazília — • Mexikóval, Argentínával és Venezuelával együtt — az észak-amerikai nagybankokat megrémítő adósságot halmozott fel, az jól jelzi: Ronald Reagannek fel kellett ébrednie álmából, s olyan módszerekhez folyamodni, amilyenektől a szabad vállalkozás csodaszerét hirdető politikus annyira ódzkodik. Külső fenyegetés? De hát javában ébreszt- getik idehaza, Washingtonban is a konzervatív elnököt: a világméretű recesszióból nagy válság lehet, ha az Egyesült Államok vezetése nem tesz valamit. Piac megnyitásával és saját gazdasága fellendítésével Washington máris többet tehetne déli szomszédaiért, mint akárhány látványos segélyprogrammal. S még az elnök hithű hívei is figyelmeztetik őt lépten-nyomon, hogy például a tőszomszédságában levő Mexikó és persze a többi „nagy” latin-amerikai ország gazdasági okú politikai válságához képest a ni- caraguai forradalom afféle teadélutánnak minősíthető. A jelenlegi amerikai kormány azonban — bár kisegíti Mexikót, Brazíliát és ekként a saját nagybankjait, amelyek együtt kerülnek csődbe déli adósaikkal —, alapjában véve továbbra is a „külső fenyegetésre” összpontosít. Kuba, Nicaragua és persze a Szovjetunió „aknamunkáját” vádolja, ahelyett, hogy végre észrevenné: a vágyott stabilitást a belső bajok és saját ismétlődő „feledékenysége” teszik lehetetlenné. Ráadásul meglehetősen ironikus, hogy amikor a tavasz végén egy latin-amerikai ország, Argentína valóban külső ellenféllel akasztotta össze a tábornoki junta bajuszát, Washington végül az európai szövetséges Nagy-Britannia pártját fogta. Kolumbiai figyelmeztetés Az amerikai elnököt hiába figyelmeztette — a Fehér Ház tanácsadóinak nagy bosszúságára — kolumbiai házigazdája: ne Kuba és Nicaragua elszigetelése legyen fő gondja, és ne keresse a tiszti junták társaságát. Costa Ricában Reagan még dicsérte a demokratikus fejlődést, ám már ott is tárgyalt — vendéglátója rosz- szallásával nem törődve — az átrándult salvadori elnökkel. Aztán maga is kiruccant Hondurasba, a helyi és a guatemalai junta legnagyobb örömére, amelyek meg is kapták az amerikai elnöki ígéretet a Carter által felfüggesztett segélyek, köztük a katonaiak felújítására. S bár csupán órákat töltött Közép-Amerikában, Reagan elnök sebtében kiállította az „elégséges” emberi jogi bizonyítványt azoknak a re- zsimeknek, amelyekre Washington a Nicaragua elleni baljós küzdelmében támaszkodni óhajt. Az eredetileg a „demokratikus fejlődést pártoló” elnöki körút így lett a végén tábornoki váll-lapok verege- tése. S ha az elnökjelölt Reagan nagy álmához sok köze nincs is, a Reagan- kormány politikai felfogásába nagyon is beleillik az, hogy nemcsak tanulni utazott délre, hanem tanítani is: Washington nem azért fedezte fel újra Latin-Amerikát, hogy ott ne az történjék, amit ő akar. A déli szomszédok pedig szokás szerint töprenghetnek rajta, mi a nagyobb baj: ha elfeledkeznek róluk, vagy ha odafigyelnek rájuk? Avar János AZ MX CSATAVESZTÉSE A „tökéletlen telepítés” Dense pack — szoros csomag, sűrű telepítés, valahogy így lehetne fordítani az új amerikai interkontinentális fegyver, az MX-rakéta elhelyezésére vonatkozó, most vereséget szenvedett Reagan- terv amerikai elnevezését. Egyes amerikai kritikusok azonban „Dunce” pack-nak nevezik, amit majdnem ugyanúgy ejtenek ki, csak éppen „tökéletlen, ostoba” telepítést jelentene szószerinti fordításban. Szerdára virradóra az az amerikai elnök és a Pentagon a jelenlegi adminisztráció talán legsúlyosabb politikai vereségét szenvedte el, amikor a képviselőház 245—276 arányú többséggel megvonta a kormányzattól a Dense Pack megvalósításához szükséges 26,4 milliárd dolláros beruházás első, egy- milliárd dolláros tételét. Mindazonáltal az MX egyelőre csak egy csatát vesztett el, hiszen a Fehér Ház most a szenátusban akarja — a Dense pack ke- resztülhajszolásával — kiküszöbölni a csorbát, majd a képviselőházat is döntésének felülvizsgálására kívánja bírni. S az esélyek vizsgálatánál figyelembe kell venni, hogy a képviselők jelentős része nem azért szavazott a terv ellen, mert általában ellenzi az amerikai túlfegyver- kezést, hanem mert technikailag nem ért egyet a Danse packkal. Ez ugyanis mindent egy lapra tenne fel — egy olyan lapra, amelyet soha, senki sem látott, és „lehívni” csak atomháború esetén lehetne. Amikor az elképzelhetetlent — a nukleáris konfliktust — elképzelik, a stratégák számára az egyik döntő pont az erők egyensúlya. Az amerikai MX-rakéták telepítése — mint arra Usztyinov marsall szovjet honvédelmi miniszter a TASZSZ-nak adott interjújában rámutatott — megsértené a szovjet —amerikai megállapodásokat, s így kétségessé tenné az azokban kialakított hadászati egyensúlyt, ezzel pedig hasonló új interkontinentális rakéták telepítésére kényszerítené a Szovjetuniót. Az amerikai erőfölény megteremtésére irányuló erőfeszítés nem érné el célját, viszont a fegyverkezési verseny folytatódna, a világ „veszélyesebb hellyé” válna. A Dense pack ellen szavazó képviselők jórészét azonban nem ez aggasztotta, hanem az elképzelhetetlen elképzelésének másik szempontja, a sebezhetetlenség — pontosabban annak kétes mivolta. Valamely fegyver sebezhe- tetlensége azt jelenti, • hogy mindenképpen túléli az ellenség támadását. Jelenleg az amerikai tengeralattjárókon elhelyezett atomcsapásmérő erők számára talán ez biztosított. A Pentagon az amerikai szárazföldön elhelyezendő (egyenként tíz, külön-kü- lön célpontra irányítható atomtöltettel ellátott) MX-ra- ,kéták számára is sebezhetet- len elhelyezést kíván. Erre különböző tervek születtek, Carter elnök idejében például azt gondolták, hogy a rakétákat hamis és igazi kilövőállások között kocsikáz- tatva teszik lehetetlenné az ellenfél számára az MX-erő megsemmisítését. Ez túlságosan sokba került volna,, ezért született a Dense pack. Ennek értelmében Wyoming államban Cheyenne légitámaszpont közelében egymástól 600 méterre, megerősített betonsilókban helyeznék el a tízszeres halál száz hordozóját. Az ellenség azért nem tudná egycsapásra elpusztítani a sűrűn egymás mellett lévő rakétákat, mert saját közeledő rakétái egymást robbantanák fel. Ezt a feltételezést azonban nem lehet másként kipróbálni, mint a gyakorlatban — vagyis egy atomháborúban. Azok, akik a Dunce packnak nevezik a tervet, azt a hipotézist egyszerűen nem hiszik el. Vagyis biztosan csak egy dologra lehetne használni a száz MX-et: támadásra. A „tökéletlen telepítés” pillanatnyi kudarca elvben eltávolíthatna egy akadályt a szovjet—amerikai párbeszéd útjából: nevezetesen akkor, ha a stratégiai fegyver- rendszerekről folytatott tárgyalásokon Washington reálisabb magatartást tanúsítana. Nem új, még saját hívei által is vitatott fegyverrendszerek felépítésével próbálna adut szerezni az alkuhoz, hanem reálisan a stratégiai egyensúlyt tiszteletben tartó új leszerelési diplomáciával. Erre pillanatnyilag — sajnos — nem sok az esély. Baracs Dénes összeállította: Pilisy Elemér Professzori eleganciával beszélte az arab, az angol és a francia nyelvet Kém volt az utca bolondja Egy színfolttal kevesebb: eltűnt az Ardati utca bolondja, aki egyben Nyugat- Bej rút széles körben ismert és emlegetett nevezetessége volt. Igazi nevét senki sem ismerte, de mindenki tudta, hogy róla van szó, ha Abu el-Risről, a tollas emberről beszéltek. A toll elválaszthatatlan tartozéka volt. Akár széles- karimájú fekete kalapot, akár passzentos kötött sapkát viselt, sajátos fejfedőjét mindig tarka madártoll díszítette. A kezéből sohasem hiányzott az elegáns strucctoll-poroló, amellyel hol a parkoló kocsikat takarította le, hol a reggeltől estig élénk autóforgalmat irányította. Amikor a közlekedési rendőr szerepét töltötte be, fényes, éles hangú sípot varázsolt elő bonyolult öltözete rétegei alól. Saját készítésű ruházata olyan élénk és fantáziadús volt, hogy valójában nem egy, hanem több színfolt egyidejű eltűnéséről kellene beszélnünk. A legforróbb nyárban is térdig érő vastag gyapjúzoknit viselt, de véletlenül sem fordult elő, hogy a kettőnek a színe mintázata megegyezett volna. Sárga, vagy zöld sortja alá rojtos szegélyű, fekete halásznadrágot húzott. És akkor még nem esett szó a csuklóját díszítő színes érmelegítőkről, az eltérő színű és minőségű szövetdarabokból összetákolt zakókról, mellényekről. Ha mindehhez hozzáképzeljük dús fekete szakállal övezett ábrázatát, akkor a tökéletes hippi áll előttünk, akit a világ minden divatbolond hippije példaképül választhatna. Otthona teljes összhangban volt a ruházatával. A kapualjakban, kirakatok mélyedéseiben berendezett lakosztály, a kőfal mellett felállított sátor bútorzata, felszerelése, külső-belső díszítése minden képzeletet felülmúlt. Rejtély, hogy honnan szerezte be a temérdek, sehol sem látható kacatot. Ha nem a ruházata vagy a lakása továbbfejlesztésével volt elfoglalva, akkor felsöpörte a járdát a kisvendéglő, a kávéház előtt; szolgálatait tálcára rakott ebéddel honorálták amit ő az utca nyilvánossága előtt, színpadra illő szertartásossággal fogyasztott el. Hogy miből élt, az senki sem tudta, de mindig a legfinomabb cigarettákat, szivarokat szívta. Egy alkalommal úgy szivarozott, hogy közben egyszerre két cipőtisztító fényesítette a bal lábán viselt barna félcipőt és a jobb lábára húzott fekete bakancsot. Mániája volt a költözködés. Az utca alsó végéről váratlanul áttelepült az utca felső végére, majd hirtelen az utca közepén ütötte fel a tanyáját. Előfordult, hogy csak egy-két házzal ment odább, vagy éppenséggel a szemközti ház erkélye alá telepedett. Helyváltoztatásai révén megismerkedett, összebarátkozott a különböző baloldali pártirodák fegyveres őreivel, a nasszerista, szocialista, Baath-ista pártfunkcionáriusokkal, alacsonyabb szintű palesztin gerillavezetőkkel. Odáig fejlődött a barátság, hogy olykor-olykor egy-egy lakás erkélyén, a kikapcsolódást kereső pártemberek, milicisták körében bukkant fel. A rejtélyt fokozta, hogy professzoros eleganciával beszélte az arab, az angol és a francia nyelvet. Természetesen az Ardati-utcában lakó magyar sajtótudósító is beszélő viszonyban volt vele. A nagy izraeli támadások szüneteiben így szokott üdvözölni: „Örülök, hogy ismét életben látom”. Végül szeptember közepén, amikor az izraeli hadsereg betört Nyugat-Bejrútba, a mi tollas emberünk vadonatúj izraeli tiszti egyenruhában, makulátlan lábbeliben, simára borotvált arccal jelent meg az Ardati utcában. A kíséretében lévő katonák az ő parancsára hajtották végre a házkutatásokat, tartóztatták le a „palesztin terroristákkal” együttműködő elemeket. A „bűnös” városrész átfé- sülése után végképp nyoma veszett. Azóta is gyakran eszembe jut egy Tuniszba távozott palesztin kolléga megjegyzése: „Nem lepne meg, ha egyszer kiderülne, hogy a tollas ember izraeli kém”. Milyen kár, hogy magával vitte és maga sem vette komolyan a gyanúját. Böcz Sándor 1983. január 1-től TAKARÍTÓNŐT felveszünk 8 órás munkakörbe. JELENTKEZÉS: Hm. Lapkiadó Vállalatnál, Eger, Beloiannisz u. 1.—3. ÉRTESÍTJÜK TISZTELT KLUBTAGJAINKAT, hogy az Autóklub egri Műszaki Állomásának hivatalos megnyitására 1982. december 13-án kerül sor. Ezt követően az állomás teljes kapacitással dolgozik, minden héten keddtől szombatig, reggel 6 órától 16 óráig, vasárnap és hétfőn zárva tartunk. Előjegyzéseket a 10-437-es telefonon is felveszünk. Az állomás címe: Eger, Kistályai út. AZ EGRI DOHÁNYGYÁR NYUGDÍJAS VAGYONŐRÖKET KERES FELVÉTELRE.
