Népújság, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-04 / 285. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. december 4., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM »Magyar taak“ Hatvanban Szabó Sándor reprodukció Regős István: Álom a Velencei-tóról Gérard Philipe Az ördög szépsége című filmben 1 télen (Bronz-diploma) Valkó László: Tájkép tengervízzel Patay László: Villámlás (Arany-diploma) ment a konyhába. Sokáig matatott az üvegnyitó után. Megzörgették az ajtót. — Mégiscsak áthoztam az újságot — hallatszott az öregasszony hangja —. hátha el kívánja olvasni a hirdetésemet. — Nem érdekel. — Azért tessen már egy kicsit beereszteni! — Az öregasszony úgy beszélt, mint aki titkot tud. Közben Zentai kinézett az előszobába; Hatzin ajtót nyitott. Az öregasszony benyomult. — Hat esztendeje, mikor szegény uram először rosz- szul lett, felállt az ágyon, és lepösölte a falat, én akkor is ragaszkodtam hozzá, s később az orvos tudatta velem, hogy nem lehet rajta segíteni, akkor „bélszín- húst” sütöttem neki, hátha erőre kap, még az ágyba is elmentem vele, nem szégyellem megvallani. Az öregasszony szünetet tartott. Zihált. Felemelte az újságot, a falhoz terítette. Megtámaszkodott. „Hatvanhét éves, jó megjelenésűnek mondott özvegyasszony társaság hiányában megismerkedne káros szenvedélyektől mentes férfival házasság céljából. Kalandorok kíméljenek. Előttünk az élet jeligére. Zeneszerzők előnyben”. — Az utolsó mondat nincs az újságban — jegyezte meg Zentai. Szemével követte a szöveget. A z öregasszony elpirosodott. A padlót nézte. — Nagyobb lenne a lakás — mondta, inkább csak magának. — Nem betegedne meg a gyomra a sok hideg ételtől. Hatzin félreérthetetlen mozdulatot tett. Az öregasz- szony kifordult az ajtón. — Valamikor sokat dolgoztam — fújtatott Hatzin, s visszakacsázott a szobába. Zentai követte. — A szerzeményeimet játszották a rádióban, árulták a hanglemezboltban. — Akkoriban sok pénzt kerestél — mondta Zentai. — És betonozott járdán jártál. — Most nem járok betonozott járdán. — De nem a túlfejlett erkölcsi érzéked miatt. Egy ideig csöndben voltak. — Meghalhatnál — mondta Zentai. Hatzin kezében megmozdult a pohár. — Hogy érted? — Kilehelhetnéd a párádat — mosolygott Zentai. — Megszűnhetnél lélegezni. Hatzin meggyújtott egy szál cigarettát. A szekrényhez támaszkodott, térd alatt keresztbe tette a lábát. Az utcán szél támadt, port vágott az ablaküveghez. Egy szál villanydrót hintázott odakint. Időnként feltűnt a látómezőn. — S te miért maradnál életben? — Én járok-kelek — nevetett Zentai. — Fölbukkanok, ahol történhet valami. Esélyt adok a véletlennek; futtatom az agarat. Ezenkívül írok. — Az írásaid csupán a magad mulattatására jók — legyintett Hatzin. Zentai arcbőre alatt, bal szemtől az orreimpa irányában megrándult egy izomszál. — Komolyan mondtad? — Csak tréfáltam. — Nem tréfáltál! — Persze, hogy nem. — Hatzin elnyomta a cigarettát egy „értesítés végrehajtásról” feliratú borítékon, anélkül, hogy a papír lángra kapott volna. — Következménye annak, hogy haszontalan helyekre jársz, és haszontalan emberekkel érintkezel. — Te meg csak a szomszédban lakó öregasszonynyal állsz szóba! Fordulópontra lenné szükséged. — Szükségünk — javította ki Hatzin. — Valamire, ami minden akaraterőnket igénybe veszi, s amitől még el is pusztulhatunk. Azután mintha másodszor születnénk, könnyedén kezdhetünk új életet. — Mire gondolsz? — kérdezte Zentai óvatosan. Hatzin az ablak felé fordult; lógott a drót. Lebegtette a szél. — Napok óta itt van ez a leszakadt villanydrót. Néha megkocogtatja az ablakot. Mintha figyelmeztetni akarna : nem hiába mutatom magam neked. Nekünk! — Szerintem nincs benne áram — legyintett Zentai. — Ez egy szabadfoglalkozású villanydrót; ritkán hasznos. — Meglátjuk. — Hatzin kinyitotta az ablakot. — Add a kezed! Zentai elfordult. — Ideje, hogy komponálj valamit. — Gyere ide! — förmedt rá Hatzin. — Ülj le a zongorához, és nyomogasd a billentyűket! — vidámkodott. — Egy-kettő, egy-kettő! — Majd azután. — Miután? — Ha megfogtam a villanydrótot. Közben szorítjuk egymás kezét. — És ha fut benne az áram?! — A csillagoktól függ minden. H atzin megragadta Zentai csuklóját, és a fürdőköpeny kötőjével meztelen karjához hurkolta a kezét. — Tudod: a fordulópontra szükségünk van! A nyitott ablak előtt álltak. Belekapott a hajukba a szél. — Fázom — mondta Zentai. — Talán már nem tart soká — vigasztalta Hatzin. Mozdult a villanydrót felé. — Várj! — Mit akarsz? — Engedd, hogy én érintsem meg a vezetéket! — Szó sem lehet róla. A bőröd túlságosan dúrva, még nem engedné át az áramot. IjJe egy zongorista keze kell. A villanydrót az arcuk előtt lebegett. — Csak nem így akarod megfogni azt a vezetéket?! — nyerített föl Zentai. — Hogy fogjam meg? — Semmi esetre sem száraz kézzel. — Felesleges bonyolítani a műveletet — állította Hatzin. — Félsz? — Cseppet sem. — Akkor vizezd be a kezedet! — Értelmetlen. 7 entai „akkor majd ^ megteszem én!” jelszóval meglódult: Hatzin kénytelen-kelletlen bakugrásszerű mozdulatokkal követte; feszült közöttük a köpeny kötője. A fürdőszobában némi vita után mindketten bevizezték a kezüket. Bólogatva mentek vissza az ablakhoz. — Tessék! — szólt Hatzin. — Fogd meg! — Ügy volt, hogy te érsz hozzá — mondta Zentai. — Lemondok róla a javadra. — Maradjon csak az eredeti elképzelés szerint. Megszólalt a csengő. Hátraléptek. A csengőszó ismétlődött, ezúttal hosszabban, mint az első alkalommal. — Vársz valakit? — kérdezte Zentai. — Senkit. — Ki kéne nézni — ajánlotta Hatzin. — Nézzünk ki! Kiszabadították a kezüket, az ajtóhoz iramodtak. Zavaros szemű, hegyes orrú férfi állt a küszöb előtt ingujjban. — Telefonálni kéne — mondta. — Az öregasszony a szomszédban ... — Mi van vele? — kérdezték egyszerre. — Megállt a szíve. Az egyik nagy francia kritikus, miközben arról írt, hogy vannak színészek, akik mindent el tudnak játszani, szinte magától értetődőn, meggyőző példaként éppen Gérard Philipe-t említi. Azt az örök komédiást, aki — csak minimális sminkkel, apróbb gesztusokkal, takarékos mimikával — olyan feladatokat oldott meg, mint Corneille Cid-je, vagy a stendhali Fabrizzio del Dongó. Jean Vilar annak idején hosszabb tanulmányban igyekezett megfejteni a zseniális ifjú kolléga titkát, de lényegében csak addig jutott, hogy szinte nincs is titok, Gérard Philipe olyany- nyira sajátosan bújik hősei bőrébe. Minden alkalommal újként állt a közönség elé, úgy alakult azonban lelkileg. fizikailag szerepről- szerepre, hogy közben mindvégig önmaga maradt. Vagyis Philipe az a filmszínész, akit képtelenség bármiféle skatulyába begyö- möszölni, aki maga alkotja a törvényeket, amelyek alól egyszersmind ő maga a kivétel is. A színháztól jött a filmhez — Musset, Corneille, Camus, Lorca, Giraudoux darabjaiban alakított sikereket a háta mögött —, de úgy, hogy semmit sem hozott magával a mesterkélt dik- ció akkoriban majdnem kötelező emelkedettségből, a túlkomplikált gesztusokból. Huszonöt évesen már teljesen kiforrt művészként hódította meg nemcsak a nagyközönséget, de a kritikát is. A színpadhoz mindvégig ragaszkodott, nemcsak a megtisztelő meghívások miatt, de azért is, mert szerinte a színész — mindenes, minden műfajban ki kell szolgálja a művészetkedvelőket. Ez a soha igazán fel nem nőtt kamasz a tragikus férfiszenvedély, a a bűbájos esetlenség maszkjában mégis a filmben mentette át tehetségét az örökkévalóságnak. Szerencsés indulása is volt, az egyik legjobb Dosztojevszkij-filmben, A félkegyelműben igazán nekivaló feladatot kapott, s ez a törékeny, kapkodó Miskin herceg egyszerre világhíressé tette. A következő évben forgatott, botrány-ámyékolta A test ördöge csak fokozta népGérard Philipe a Királylány a feleségem című filmben (MTI fotó — KS) szerűségét. Egycsapásra sztár lett. A gimnazista fiú szerelmi drámáját A pármai kolostor követte, majd Az ördög szépsége, s 1952-ben a ma is friss Királylány a feleségem, amely egy nálunk akkoriban feltűnő, szépreményű színésznő, Gina Lollo- brigida mennybemenetele is volt. Könyvet írtak róla, s még azt is megbocsátottak neki, hogy mindenkinek hátat fordított, amint feljebb és feljebb lépdelt a siker létrafokain. „Mindent önmagámnak köszönhetek” — nyilatkozta az elbűvölő zsarnok, akinek a népszerűség egyik pillanatról a másikra hullt az ölébe, olyan viharos sebességgel, hogy még csak értékelni sem tudta. Oriana Faliad természetesen azonnal felkereste, és róla szóló riportjában alig tudta türtőztetni lelkesedését: „.. .Hát, hogy lehetne megállni, hogy ne tapsoljunk ennek a félszeg, pimasz fiatalembernek? Csak rá kell nézni, máris gyöngédség fogja el az embert. Talán szenvedő, elkényeztetett gyermekhez hasonló külseje az oka, talán ragyogó szemes, amely hol világfájdalmas, hol meg rideg, kíméletlen, akár egy ítéletvégrehajtóé, talán fanyar, elkényeztetett arisztokrata megjelenése... René Clair azt állítja: — Gérard Philipe az intelligencia csodája”. Több mint húsz éve nincs közöttünk. Pedig még csak most lenne hatvan esztendős. Nemlaha György Weöres Sándor: Vándorút Egy fa, két fa, sok fa, erdő, egy vidám dal, egy kesergő, hosszan tart a vándorút. Árok. tanya, falu. város, ez rideg, az barátságos, nem mindegyik tár kaput. Az idő gyakran goromba, mégse térek otthonomba, hajlékom mind e világ. Bőven, mint a bolondgomba, rézpénz potyog kalapomba, vagy ha nem, hát tüske vág.
