Népújság, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-31 / 306. szám

8. IRODALOMES MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1982. december 31„ péntek A nevettetés mestersége Arkagyij Rajkin a szatíráról Tisztelet a szülőföldnek Immár második alkalommal nyílt a Műcsarnokban se­regszemle a külföldön élő magyar származású művészek al­kotásaiból. A nagyszabású kiállításra 23 európai és tengeren­túli országból 287 művész jelentkezett, mintegy ötszáz mű­tárggyal, zömében festők, egyharmaduk szobrász, fotómű­vész és építész. Vannak köztük a képzőművészet határmezs­gyéjén álló, kísérleti műszerekkel alkotó művészek. Ilyen a video-performanceszal dolgozó Kuchta Klára vagy a Zürich­ben élő Bállá Péter, >.ki Metamorphozis címmel állandóan cserélődő fénystruktúrakat mutat be programozott vetítő­lemezzel úgy, hogy a látogató a terembe lépve árnyékával és a saját maga vetítette képekkel változtatja a fényjelenségek mozgását. Így részese, kiváltója és formálója a művészi él­ménynek. A közönség árnyalt, sokoldalú képet kap a külföldön élő magyar művészek tevékenységéről, érzékelteti, hogy mi fog­lalkoztatja a határainktól távol élő alkotókat, akik többen a világ művészeti arculatát is formálták, mint köztük Vasa­rely vagy Schöffer Miklós. A külföldi kultúrák gyümölcsöző kölcsönhatásait mutatja a reprezentatív kiállítás, amely há­rom generáció munkásságából ad ízelítőt. A műveket az al­kotók maguk válogatták, maguk határozták meg, mit tarta­nak fontosnak munkásságukban, mit akarnak a szülőhazában élőknek bemutatni. így egymás mellé került a világban szét­szórtan élő sok művész alkotása, különböző stílusirányzatok széles skáláján. Az ismert és eddig itthon még nem ismert alkotók a jelen művészetének pillanatképét villantják fel. Semmilyen irányzat nincs túlsúlyban, a hiperrealizmus épp oly fontos szerepet játszik, mint a legelvontabb absztrakció, de a pop art, concept art és más törekvéseknek épp úgy akad képviselője, mint a naiv művészetnek. Jólesik üdvözölni a második világháború előtti törekvé­sek sikeres hazai képviselőit, és meglepődve tanulmányoz­hatjuk, hogy mennyire hűek maradtak önmagukhoz utolsó alkotásaikban is, mint Beck András, A. Borbereky Kovács Zoltán. Szalay Lajos, Jakovics József. Egyes magyar művé­szeknek már a nemzetközi lexikonokban szereplő művei is láthatók a kiállításon, mint Pierre Székelynek, Kepes Györgynek, Bartha Lajosnak, Amerigo Tótnak, Etienne Vá­gónak, Pierre Vágónak. A kiállítás legöregebb mestere, a kilencvennyolc éves Orbán Dezső, a ma már itthon is klasszikussá vált Nyolcak csoportjának tagja. Zúzmarás idő cimű, 1975-ben készült munkája földrészeken túli rokonságban áll Bartha László balatoni rianásos tájképeivel. Sok művész stílusát már az idegen környezet formálta, mint a Venezuelában élő Fircsa László monumentális indián tárgyú képeit. Az USA-ban élő Faragó Miklós 1982-es Tisz­telet a szülőföldnek című képét viszont Szász Endre ifjonti szürreális stílusa ihlette, a felhőkarcolókon átködlő Magyar- országot tejjel-mézzel folyó Kánaánként ábrázolja nosztal­gikus látomásával. Egy-egy utazás emléke vagy a távolban élők nosztalgiája is megjelenik műveiken, mint például a Rómában élő Dallos Marinka tihanyi levendulásokat idéző képén. Különleges élmény Rapaics Richárd mélyértelmű szimbolikájú Attila-gobelinje a kontinenseket szétszaggató hyíllal. Igen nagy a fotóművészek aránya, és meglepően sok a külföldön munkálkodó épitőművész, akikről eddig keveset tudtunk. Nemzeti kötelességünk számontartani és időnként szám- bavenni a magyar tehetségek kibontakoztatását, alkotómun­kájuk eredményét seregszemléken bemutatni. Brestyánszky Ilona Gellért Hugó: Bartók Béla (1892-ben született Budapesten, tanulmányait New Yorkban végezte, 191(5 óta él kül­földön) Jordan Popov A bérbe vett ember Amikor 1981-ben Arkagyij Rajkin betöltötte hetvenedik életévét, háromezer üdvözlő levelet és kétezer táviratot kapott. Rlajkin népszerűségéről be­szélni nem más, mint meg­erősíteni egy nyilvánvaló tényt. Rajkin fellépéseikor mindig több a néző, mint amennyi jegy a pénztárban kapható. Kezdődik az elő­adás. A színész kimegy a színpadra. Elegáns, szigorú tekintetű, komoly. Bizalmas- egyszerűen fordul a nézők­höz, és semmi nem utal ar­ra, hogy meg akarja őket nevettetni.. Ellenkezőleg: tompa, fátyolos hangja halk, visszafogottan izgatott: — Amikor először léptem a színpadra, sokan önök kö­zül még a világon se voltak, s én vártam magukat. Vár­tam, hogy megszülessenek, felnőjenek annyira, hogy el­beszélgethessünk egymással. Idejöttek, várják a szavai­mat, de tévednek, nekem nincsenek szavaim. Azokat önök hozták magukkal. Az idő szülte őket, s kitörtek vagy félénken kibújtak az önök szívéből. És ha én kiej­tem e szavakat, önök nevet­nek vagy szomorkodnak. A művészet valószínűleg csak szikra, mely a villamoskisü­léshez hasonlóan egyik pó­lusról a másikra száll. S ha nem várják, ha nem tud- hová szállni — ki se repül. Rajkint nem lehet a szte­reotípiákba gyömöszölni. Ö megint csak egyszerű, bizal­mas és mérhetetlenül ko­moly. Azt mondja: — A nézőtér reagálásából — én sokat utazom az or­szágban — azt látom, hogy az embereket mindenütt ugyanazok a gondok, jelen­ségek foglalkoztatják. S e je­lenségek állampolgári jelle­gűek. Ma a művészetben mindenkit eszerint mérnek. Lehet mesterien játszani á hegedűn, de az előadónak mindig pontosan tudnia kell: miért megy ki a színpadra: Megmutatni önmagát, vagy segíteni az embereket abban, hogy többet és fontosabba­kat tudjanak? A „mi végett”, ha úgy tetszik, minden mű­vészet alapja. S ez a szati­rikus műfajra még inkább vonatkozik. — A szatíra — éles fegy­ver. Az az aforizma, hogy „a nevetés öl” sok évszáza* da született. De én gyökeres különbséget látok az elmúlt évszázadokban és a mai szo­cialista társadalomban élő, a szatíra műfajában tevékeny­kedő művészek között. Igen, a nagy, a kiváló szatíra cél­pontja — gondoljunk Arisz- tophanészre, Swiftre, Gogol­ra — mindig is az emberek és a társadalmi formációk hibája, hiányossága volt. Akarva, nem akarva, a múlt nagy szatirikusai éppúgy, mint e műfajnak a burzsoá országokban élő mai meste­rei, feltétlenül saját társadal­munknak az ügyészei; vádlói annak a társadalmi rend­szernek, amely eltorzítja, megnyomorítja az ember egyéniségét, személyiségét. Más a helyzet az olyan sza­tirikusok esetében, akik elvi­leg más társadalmi rendszer­ben tevékenykednek. A szo­cialista állam mindenek fö­lötti érdeke, hogy állampol­gárai szellemileg egészsége­sek legyenek. Ebből követ­kezik a művész feladata: se­gíteni az államot e küldeté­se teljesítésében. Rlajkin színháza több mint negyven éve működik. Ez idő alatt a színész ezernél is több színpadi figurát te­remtett. S bár közülük né­hány csupán 2—3 perces elő- adásban kelt életre, mind­egyikük általános jellem, és — a szatíra szabályai szerint — „antihős” volt. Vannak köztük bürokraták, karrie­risták, sőt, egyszerűen buta, korlátolt emberek is. Eltűn­nek-e, ha pellengére állítja őket? Mit tehet egyáltalán a szatíra az élet visszásságai ellen? — A művészet nem rögtön hat az életre. Viszont erős hatást gyakorol a közvéle­ményre, formálja azt. Éppen ezért én a művészetet, s ben­ne a magam szerepét — tár­sadalmi tevékenységnek tar­tom. Mély meggyőződésem, hogy a szatirikus — propa­gandista, mert kritizálva ugyan, de a jobbítást, a ja­vulást sürgeti. A jóságra, az igazságosságra, az embersé­gességre szólítva azokat a tulajdonságokat segíti meg­erősíteni, amelyeket a szocia­lista társadalom fejleszt ki állampolgáraiban. Aki Rajkint legalább egy­szer látta a színpadon, tud­ja, milyen könnyen hódítja meg a közönséget. Vele együtt nevet, jön indulatba, s úgy irányítja érzelmeit, mint tapasztalt karmester a zenekart. Ez csak akkor tör­ténhet meg, ha a néző nem szemlélő, hanem partner, ha kölcsönösen érdeklődésre szá­mot tartó témáról folyik a beszélgetés. Honnan meríti a színész a közönséggel való beszélgeté­seinek a tárgyát, honnan „mesterkedi” össze szereplő­it? — Valószínűleg sablonos­nak tűnik a válaszom: az élet mindig szolgáltat vala­mit, s mi csak „feldolgoz­zuk” őket. Egy színháznak tíz év alatt kialakul a saját szerzői köre. Előfordul, hogy mi ajánlunk egy-egy témát az irodalmároknak, s van úgy, hogy ők nekünk. A harmadik lehetőség: a mű közös megfigyeléseinkből, tapasztalatainkból születik meg. De kiindulópontunk mindig ugyanaz: a színház­nak az ország gondjaival, szükségleteivel kell együtt élnie. Sok ötletet merítünk a nézők leveleiből, az újság­cikkekből is. A legfontosabb mégis a saját szemünk, fü­lünk, szívünk. A művész hazájának állampolgára, vagy mint Gorkij állapította meg igen pontosan: „saját korának érzékelője”. Szatirikus hősei leggyak-. rabban olyanok, akiket „ne­gatív hősöknek” nevezünk. A színész soha nem sajnál­ja a szereplőit? Rajkin elmosolyodik: — Már hogyne sajnálná? Elég sokszor sajnálom őket. Volt egy Pantyuhov nevű „hősöm”. Ez a koca-vezető, úgy gondolta, hogy az ő rendkívüli tudományos fel- készültsége („a befogók négyzetének összege... stb”) lehetővé teszi, hogy egy te­kintélyes tudományos intéz­ményt irányítson, és java­solhassa munkatársainak, hogy a félvezetők kutatásáról térjenek át az „egészvezetők, re”, avagy azt a célt tűzze eléjük, hogy a „gyengeára­mot változtassák erőssé”. Groteszk helyzet? Kétségte­lenül. Pantyuhov rettenete­sen nevetséges. Gyűlöltem, de együtt is éreztem vele, hiszen sajnálatra méltó kar­rierista, nagyon szerencsétlen ember, mert nem azt csi­nálja, amire képes. — Mellesleg — folytatja Rajkin — mára az én Pan- tyuhovom már kiöregedett: országunkban most már meg­követelik a vezetőtől, hogy mindenben jártas, döntőké­pes legyen, s az ilyen Pan- tyuhovokat „kivonják” a for­galomból. örvendetes, hogy nálunk kiöregednek a szatí­ra „hősei”. És szeretném hin­ni, hogy ebben a művészet­nek is szerepe van. A színész-előadó az élet negatív dolgaival foglalkozik. Ennek ellenére optimista-e? — Erre a kérdésre Rajkin határozott „kétségkívül”-lel válaszol. — Másképpen — teszi hozzá — semmi értelme sem volna a munkámnak, az éle­temnek. Ivetta Knyazeva (Fordította: Gyürke Zoltán) Antalfy István Jó éjt, Kis Herceg! Az éji csendben eső-neszezés. Az erkélyen alusznak a virágok. Valahonnan egy ablak idenéz. Valahonnan egy szempár - ide látott. Ugye, Kis Herceg, most épp odaát gyújtották fel a Napfény­ragyogást, hogy az ember kipihenje magát, el nem hagyva az ártatlan szokást... Miért, hogy én nem alszom? Mi zavar, nincsen megszelídített farkasom... Az éj sötétje mindent eltakar. Jó éjt, Kis Herceg! Mára búcsúzom! A z üdülőben találkoz­•• tam egy szerencsét­len flótással. Trifon Fetved- zsiev Barbuklijszkinek hív­ták. Középtermetű, ötvenes férfi volt, arca gondokba merülő, majdhogynem szo­morú, haja ritkuló. A szerencsétlen Trifon fe­leségével nyaralt, egy Gir- gina nevezetű, szüntelenül valamilyen gyapjúzoknit kö- tögető teremtéssel. Köztudo­mású volt, hogy ez a Girgi- na nem gyenge virágszál, hiszen nem engedte, hogy férje kártyázzon a többiek­kel, hogy újságot olvasson a teraszon, hogy huzamosabb időre leüljön a biliárdasztal mellé, hogy étkezés alatt sört igyon, hogy ebéd után alud­jon, hogy vizes hajjal mu­tatkozzon az erkélyen, hogy politikáról beszélgessen a gondnokkal, hogy kenyér- morzsát tegyen az ablakpár­kányra a gerléknek, hogy tréningruhában menjen az olvasóterembe, hogy fél órá­nál tovább nézze a televí­ziót, hogy szóba álljon har­mincöt év alatti nőkkel, hogy horgászni járjon a közeli gáthoz, hogy kószáljon a piacon, hogy szeszes vagy szénsavas italt fogyasszon, hogy meghívjon valakit, vagy őt vendégeljék meg, hogy fütyörésszen, hogy rá­tegye a törülközőt a radiá­torra, hogy kezet fogjon köz­vetlenül étkezés előtt, hogy felöltözve lefeküdjön a taka­róra, hogy este olvasson az éjjelilámpánál. A szerencsétlen Trifon Fetvedzsiev Barbuklijszki bezárva üldögélt a kétszáz- tizenhármas szobában, amit a többiek „ketrec”-nek hív­tak. Girgina, a felesége pe­dig egy kerekes fotelban ki- nyújtózva őrködött a fogda ajtaja előtt, és olyan elkesere­detten kötött, mintha egy egész hadosztály részére ké­szítene gyapjúzoknit. A fel­ügyelettől elgyöngülve és megnyomorodva, a szeren­csétlen Fetvedzsiev nem tud­ta eldönteni, mit csináljon egész nap. Titokban kivette Boccacio Dekameronját, de az ideges Girgina akkora botrányt rendezett, hogy a könyvtárosnőnek nemcsak a könyv kartonját, hanem évi fizetett'szabadságát is ki kellett vennie, az itáliai re­neszánsz mester fjedig meg lett bélyegezve, mint mániá­kus élvhajhász. C gy gyerek a szeren- " csétlen embernek ajándékozta egész gyurma­készletét. Trifon Fetvedzsiev Barbuklijszki a gyurmából kecskegidát, kutyakölyköt, borjút, zsiráfcsemetét és kis- elefántot kezdett gyártani. A zsémbes hitves, amikor meglátta férje új szórakozá­sát, kihajította a figurákat és a föl nem használt gyur­mát az ablakon. Egy nap mi, az üdülőben nyaraló vala­mennyi férfi, összegyűltünk az ebédlő legtávolabbi sar­kában, és esküt tettünk, hogy megkönnyítjük a sze­rencsétlen ember életét. A legfelső emelet erkélyé­ről Radulov égő cigarettát engedett le spárgán. A sze­rencsétlen ember mohón szívta a füstöt, aztán a ciga­retta eltűnt, de csak azért, hogy egy perc múlva ismét leereszkedjék. Egy Krumcso nevű középiskolás sárgaréz- csövön mentolos cukorkát lövöldözött az erkélyre, hogy ne érződjék a cigarettafüst Fetvedzsiev leheletén. Veki-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents