Népújság, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-31 / 306. szám
Átváltozás Basa Ottóné óráján a hatvani 5-ös iskolában készültek e képek; tet- tenérve, ahogyan agyag tapad az agyaghoz, forma születik a kézben, kézzé válik a forma, majd önálló életre kél, s az egymásra rakodásból mű születik — és egy, a műhöz szeretettel közeledő kis ember válik művészetszeretővé. (Szabó Sándor képriportja) Igen: az a bizonyos történelmi távlat. Amely nélkül a múlt, vagy a majdan múlttá váló jelen tetteit nem lehet helyesen megítélni. S amely lehetővé teszi, hogy a ma döntéséi értékét és mértékét a későbbi korok igazolják a majdani önmagunk, vagy a majdani utódaink előtt és számára. Objektiven. Mindenfajta elfogultságtól mentesen. A távlatok tárgyilagosságával és a tárgyilagosság hűvös, érzelemmentes távolságával. Igen: az a bizonyos történelmi távlat, amelyre oly szívesen és oly okkal hivatkozik politikus, történész, de még a köznap embere is mind gyakrabban. A megfogható és megfoghatatlan fogalom, hiszen Thomas Mann szavaival élvé, mélységes mély az, mint a múltnak kútja. Lehet akár egy év, vagy egy évszázad is, mert a történelem mércéje más, nem mindig kiszámítható ütemben forgatja sorsunk kerekét. Van, amikor egyetlen perc is történelemmé lehet, s van, amikor évtized is eljár egy társadalom felett — vagy hogy inkább: eljárt — míg a valóban szükséges távlatból visszatekintve kiderült, hogy mindaz csak történet volt, de nem történelem. Nos, tetteink, cselekedeteink, döntéseink e történelmi távlat sokszínű, sokformájú, változó tartalmú és léptékű „mérlegén” vizsgáltatnak meg a magunk hasznára, avagy kárára kimutatva helyesen döntöttünk-é, avagy sem. Jómagam, visszatekintve, akárcsak egyetlen esztendőre is — ha egyáltalán képes az ember tételesen is visszaemlékezni egy forgatagos év-, re —, számos döntést voltam kénytelen hozni. Egyéni életemet illetően is. Volt, amelyikről rögtöri kiderült, hogy helytelen, céltalan, haszontalan volt. Akadt olyan, amelyről csak később, némi bizonytalanság után, hogy akár meg se hoztam volna. Míg szép számmal akadt azért olyas is, amelynek értéke volt. A magam számára is, kisebb, nagyobb közösségem számára is. ■ Az embert sok minden teszi emberié, de társadalmi lénnyé az, hogy egy szinte áttekinthetetlen, ám mégis szervezett, a gazdaság mozgatta döntési rendszer valamely sejtje is egyben. Tudva, tudatlanul kihat tettével az egész rendszerre, az egész társadalomra. Mint ahogy az az egész is meghatározója a rés znek. Nagy tehát az egyén felelőssége, hát hogyne lenne még nagyobb az olyané, vagy olyanoké — egyének, szervezetek, intézmények —, amelyeknek döntései nem egyszerűen részei az egész rendszernek, de csomópontjai, meghatározói mindannak, ami e rendszeren belül folyik. A társadalmi rendszerben is. Márpedig tenni ma és holnap is kell, elhatározni, az elhatározást tetté formálni tegnap is kellett és holnapután is muszáj lesz. Am, amíg az egyén, jelesen a magam döntése például csak igen nagy áttételekben hathat ki a társadalom egészére, ugyanezt aligha lelhetne fordítva is elmondani. Egy- egy gazdasági, társadalmi, politikai területért felelősei a társadalomnak, legyenek azok vezető tisztségviselők, vagy intézmények, szervezetek, nos azok minden döntése, ha nem is azonnal, de rövid idő alatt kihat az egyén, a kisebb, vagy nagyobb közösség, akár az egész társadalom életére, jelenére, de még inkább a jövőjére. És, hogy ez a döntés, avagy a döntések sorozata helyes volt-e, vagy sem, azt majd csak történelmi távlatból tudjuk objektíve megítélni? Szépen vagyunk. Hogy valami jó-e, avagy sem, azt majd csak unokáink fogják tudni, ha akkorra egyáltalán elég nagy lesz ama bizonyos történelmi távlat, vagy még azok se. Esetleg megtudjuk mi magunk is, de utólag, megkésve, amikor már nyugodtak voltunk „társadalmilag”, hogy amit tettek és tettünk, az hasznos, értéket hozó és teremtő cselekedet volt. Illetőleg akkor, amikor már azt is elfelejtettük, mint átkoztuk el ama döntést, amely most történelmi távlatában igazolta magát előttünk, és az utókor előtt is. Mindezek tudatában a legokosabb hát, ha az ember, üljön bármely pulpitusán is a társadalmi hierarchiának, szépen ölbe teszi a kezét, keresztbe a lábát, — történjen, ami történni fog: de egy nyisszanásnyi döntést sem! A vezetés művészet. Ha úgy tetszik népművészet, naiv művészet, egy bizonyos szintig. Aztán minél feljebb és feljebb hatolunk a vezetés régióiba, annál inkább tudatos művészet. És nem Is tudnám, melyikre tegyem a hangsúlyt: a tudatosságra-e, avagy a művészetre. Hangsúlyozzuk csak így, együtt: tudatos művészet. Megteremteni a jelen és a- jövő ökonómiáját, összhangját. Olyan döntéseket hozni, ameyek lehetőleg (?) ne a jelen meg-megroppanó váldáin teremtsék mindig újjá és újra a jövőt, hanem a jelen társadalmának is odanyújtva a lehetőség aranyalmáját formálják ki döntéseikkel a holnapok rendjét. Sőt: a trendjét. Hogy abból a bizonyos történelmi távlatból visszatekintve, ne azt sejtsük ki hajdanvolt döntéseinkből, hogy azokban több volt a teher az indokoltnál az akkori társadalom vállán, mint amennyi szükségeltetett ahhoz, hogy e majdani társadalom válla is erős legyen. Mert a vezetés művészete abban van, hogy úgy ígéri a holnapot, hogy odaadja az érte munkálkodó jelennek is azt, ami a jelené; hogy igyekszik hidat teremteni a társadalom története és történelme között: kapjon karaktert e hídon átmenetelő társadalom. Ne a céltalan mártírok karakterét, de azo- két, akik a terheket is méltósággal tűrik, ha kell, mert tudják, hogy a teherviselés az önmaga jelenéért is történik. Nemcsak egy majdani Jövőért. S akik ennek folytán egy város, egy megye, egy ország, egy társadalom történetét történelemmé tudják nemesíteni. Mert a vezetés művészete abban" van, hogy nem a túlvilágon ígér boldogságot, nemcsak a jövőben beteljesülést, hanem a jelenben is jól kihasználható lehetőségét az emberhez méltó életnek. S mert az emberi élet, társadalmon belüli lét, hát természetszerű, hogy gondokkal, nehézségekkel, beteljesedett és beteljesületlen tervekkel is terhes. S téved, aki azt hiszi, hogy ezt a művészetet gyakorolni csak a csúcsokon lehet és kell. Voltaképpen a maga kisebb-na- gyobb portáján kisebb vagy nagyobb mértékben elsajátíthatja — és el is sajátítandó!-— e művészet, amely a köznapi értelemben végeredményben egyszerűen tenni, cselekedni akaró előrelátást és józan mérlegelést jelent. Lent és fent: ki-ki lehetősége, felelőssége mértéke és értéke szerint. Az, aki persze csak azt figyeli, hogy döntései a történelmi távlatokban hogyan igazolódnak majd, az, aki csak a „történelemnek dolgozik”, könnyen úgy járhat, hogy abból a bizonyos történelmi távlatból egy kis szürke pont látszik majd belőle. Vagy még annyi se. Merthogy közelről, távolról csak a tettek láthatók és mérhetők.
