Népújság, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-24 / 302. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. december 24., péntek MŰVÉSZET ÉS IRODALOM 9. Allvagargatásból — — — — — — — — 16 mázsát Szívsóhajtásból — — — — — — — — 4 mázsát Kézzel szorongató gyökérből — — — — — 40 darabot Szívszorongatásból. r Amennyi egy malomkereket elhajt. Másra való tekintetből származott reszktésből — 20 fontot Gond és fejtörésből — — — — — — — — 30 mérőt Orcasimogató fűből — — — — — — — 40 marokkal 'Ajakszorongató fűből, amit szájába egyszer béfoghat Lassú sóhajtásból — — — — — — — — 40 akót El-se-felejtkezz rólam (azaz: Ne-felejts virágból) — 3 latot Orcacsipkedésből — Amit három ujja közé foghat ember. Mindezeket szerelem sebes tüzénél meg kell s zárás zta- ni, s azután egy üvegmozsárban egy vastörővei apróra törvén, öszve kell elegyíteni, azután két részre osztván, egyik részéből por gyanánt minden estve 20 késheggyel bé kell venni. A másik részét pedig egy ritka szitán általeresztvén, egy nagy széles szájú üvegbe kell tenni, s 9 pint könnyűt (mégpedig amely a szívbéli keserves sóhajtások között csörgött ki a szemből) reá- ja töltvén, melegre kell tenni, s mindaddig keverni, míg valamely ír lesz belőle. Ezt gyenge ruhára kenvén, a szívre kell tenni, 15 óráig rajta tartván, valójában a szerelmet, mintegy nyugasz- talván, lecsillapítja mind éjjel, mind nappal. Schéner Mihály Postakönyvek a szerelem útjára indulóknak A NŐTLEN ÉLETTŐL A HÁZASSÁGIG Stáció Távoliét A látástól a megtetszésig — — ______ Sok ezer haszontalan lépés A megtetszéstől az utána való menésig — — — — — Amennyire az inas a maga ura után lépeget Az utána való menéstől a lakása tudásáig — — — — Az a leánynak tetszésén szokott állni A lakása tudásától a köszöntésig — — — — — — Ekkor igen jó vénájának kell lenni A köszöntéstől a véle való beszélgetésig — — — — Ez egynéhány szíves hízelkedő szókból áll A véle való beszélgetéstől az invitálásig — — — — — Ez gyakorta való kézcsókolás után esik meg Az invitálástól a látogatásig — — — — — — — — Csak egy kis kurázsi A látogatástól a hozzá való bízásig — — — — — — Az anyjának kell afflatírozni A hozzá való bízástól a hízelkedésig — — — — — Ajándékokat kell adogatni A hízelkedéstöl a szeretetig — — — — — — — — A szép személynél hamar megesik A szeretettől a kézifogásig — — — — — — — — Atyjafiax előtt kell hízelkedni A kézfogástól a kirhidetésig — — — — — — — Ez a paphoz való menetelből áll. tésre? El sem tudta volna képzelni azt a nőt, aki meg tudja osztani vele a sonsát. Szófukar embernek ismerték, olyannak, aki tisztességgel végzi a dolgát. Jelentkezett az öregasszony hirdetésére, az állandó munka, a kertes ház, a nyugodt öregkor vonzották. Megkapta a fizetséget, külön éltek, külön gazdálkodtak. A bejárati ajtó nyitódására kelt föl a sparhelt mellől, hogy fogadja az érkezőt. — Jó napot — vonult be az öregasszony idősebb lánya — édesanyám benn van? — Csókolom — felelte az öreg, és zavartan tessékelte beljebb. Az öregasszony fölnézett írásaiból, levette szemüvegét A lány azt kereste, hová ülhet a nagy rendetlenségben, majd nagy körülményesen helyet foglalt az egyik széken. Kicsit őszült már a haja, de az ügyes fodrász ezt is előnyére változtatta. Jól feszült alakjára az új kiskosztüm. —• Régen jártál itthon — fürkészte az öregasszony. — Tetszik tudni, mama, milyen sok dolgom van. — Egy asszonynak az a dolga, hogy gyerekeket neveljen. — Ne kezdjük újra ezt a vitát — dőlt előre székén a lány — hiszen én is dolgozom, mert ház kellett, utazni kellett, amit a mama úgysem ért meg, élni a saját életünket! — Milyen jó, hogy apád nem hallja — hunyta le szemét az öregasszony. A lánya hallgatott. — Én soha nem votam külföldön... apád sem volt, mi a gyerekeinket neveltük... titeket neveltünk, hogy nektek jobb legyen... a húgod beteg, hiszen tudod, neki nem lehet szülni, de te... az unokámat szeretném látni, míg élek... az uram helyett is, — az apád helyett is. — Már kiabált, de a lány erősen megfogta a karját. — Ugyan mama, hagyjuk ezt, nem ezért jöttem. Hallottam, szanálni fogják a környéket. — Igen, tegnap mérték föl a házunkat. t— Mi lesz most a mamával? Hiszen a kertből él, jóformán alig kap nyugdíjat. — Majd lesz valahogy... — fordította el az öregasz- szony a fejét. Szétnézett a szegényes bútorok között és megborzongott. — Hogy mehetnék el innen, itt éltem le az életemet — motyogta maga elé. — Jöjjön el hozzánk, jobb lesz úgy, hiszen már alig bír dolgozni, látja már embert is kellett maga mellé fogadnia, sokkal könnyebb lesz velünk. Az öregasszony a konyhában meglátta az öregember tűz felé hajoló alakját. , — A pénzen majd autót veszünk, amit a házért adnak, és velünk fog jönni majd sok helyre. Ott lakhat az alsó épületben. Amaz nem válaszolt, összeszorította a száját és maga elé nézett. — Hallja, mama... — ért hozzá kedvesnek szánt mozdulattal. Az öregasszony megrázkódott. — Törődnétek is ti velem — mondta keserűen —, legalább gyerek Volna, akkor szívesen mennék, annak apád is örülne. A lány arca összerándult, az anyja felé hajolt és szinte szó tagolva sziszegte: — Apám meghalt húsz éve, s nem támad föl! Az olyan kicsire húzódott össze, amekkorára csak tudott, és csak suttogott: — És vele, vele mi lenne? — mutatott a konyha felé. — Az, mint eddig — elélt eddig is, meglesz ezután is. Az öregasszony arca bezárult: — Megleszek én is. Kapok egy tanácsi lakást a házamért, ott lesz víz, nem kell a sarokról hordani, és lesz központi fűtés is. — Ki sem tudja nyugdíjából fizetni a lakbért! — Marad még a ház árából, és a kettőnk nyugdíjából kitelik, meg is élünk. — De hát egy idegennel élne? Mit szólna ehhez a papa? — Az uram húsz éve meghalt. Amikor elment a lánya, nem kísérte ki. Sokáig ült hallgatagon a szobában, miközben az öregember csendesen végezte dolgát a ház körül: sepregetett, megetette a csirkéket. Lassan rájuk esteledett. Az öregember kissé csodálkozott, hogy most elmarad a versolvasás, de nem kérd ez te, hogy miért. Ültek a félhomályban, és halkan beszélgettek. Később bekapcsolták a televíziót. Az öregasszony megnézte az öreg nyugalmas arcát a kékes fényben. — Húsz év — gondolta, húsz magányos év. Az éjszaka szövőszékei ma üresen jártak. Sokáig nyitott szemmel feküdt az ágyban. Fehér Templomba battyogtak az öregasszonyok. Fekete ruhájukban, kendőjükben úgy tűntek a havon, mint a szárnyaikat verdeső varjak fáztukban. Egymás után lépkedtek, úgy, ahogy az első kitaposta az östvényt, amely szeszélyesen kacskaringózott a falu között. Karácsony volt. Vigília. Az érces harangzúgást a hótakaró bársonyosra szelídítette, mintha egészen messziről, a hegyek túloldaláról kóborolt volna csak el hozzánk, hogy kongatásával. így akadozva is üzenjen ... A kerítések mentén föltűntek a férfiak is. Fekete kucsmában, szürke, rövid bundában és fényesre vik- szolt csizmában verődtek össze nagy komótosan. Amikor már vagy négyen-öten együtt voltak, álldogáltak még egy kicsit a havat lapítva — tudták, úgyis utolérik az asszonyokat nagy lépteikkel —, aztán egyikőjük megszólalt: „Hát akkor __ Megyünk ....” Cs önd volt. Nem a pisz- szenéstelen, rezzenéstelen, hanem az a fajta, ami úgy nagyon jól esik. A békességé, a csikorgó hóé, a lustán égnek szálló füsté, az éles levegőé, a fenyőillaté... Nagyapám nagyot fújt és eloltotta karácsonyfánkon azt a pár szál gyertyát. — No, vedd a kiscsizmád! — fordult felém, aki akkor még el voltam telve a karácsony minden igzalmával, az ajándékokkal, az ünnepi lázzal. Négy éves voltam, de azt éreztem, hogy ez a nap különleges, s az emberek is valahogy másképpen viselkednek. álom Kapkodtam gyorsan magamra a lábbelit. Nagyanyám szépen bebugyolált egy nagy sálba, aztán mi is elindultunk. Kint a nagy hóban lassan haladtunk, ám egyszer Nagyapám megunta, s fölkapott, mert már elütötte az éjfélt. — Hová megyünk, Tata? — kérdeztem. — A Jézuska születésnap, ját ünnepelni. — Aki hozta a ajándékot? Nagyapám morgott erre valamit, és a hidegtől vagy a sietségtől, tovább nem szóit semmit. Én meg lelkendeztem és mindent helyben hagytam, mintha rajtam állott volna ez az éjféli kirándulás. Csizmáját hangos dérrel- dúrral verte le Nagyapám a templom küszöbén. pedig bent már énekeltek az emberek. Padsorokban üldögéltek. Balra a nők, jobbra a férfiak. Nagyapám letett maga mellé és ő is mozgatni kezdte a száját. Az éneklés végén lekuporodtunk egy padsor végébe. Akkor fölment a szószékre egy fekete taláros öregember és mesélni kezdett... Tatának nagy, meleg bundája volt. Ráborultam és úgy hallgattam, hogy három királyok érkeztek napkeletről... — Elaludt? — kérdezte Nagyanyám, amikor az utolsó zsoltárt is befejezték. Nagyapám bólintott és a két kezébe fogott. — Nem való még ez neki — hajolt Nagyanyám füléhez. — Meglepi az álom. A fehér álom ... Józsa Péter Az alku Ágnest, aki harmadik napja feküdt már szótlanul a nagy, tízágyas kórteremben, csak úgy tisztelték a többiek, a Művésznő. Ágnes semmit sem hallott a csúfolódásból. Rettenetes erőfeszítéssel csak befelé figyelt. Sok mindenre kellett ügyelnie. Igyekezett, egyenletesen lélegezni, szíve dobbanásának ütemét szabályozni. Minden energiáját lekötötte a koncentrálás. Mégis, amikor a Halál úgy estefelé hét után öt perccel belépett az ajtón, azonnal észrevette. — Érte jöttél? — sápadt el. — Érte? És pont karácsonykor? A csöngetésre nővér sietett elő, majd jött az orvos injekcióstűvel. A fehérköpenyesek láttán a Halál hátrált egy kicsit, aztán újra közelebb lépett. — Dehogy érte — mondta, miközben cigarettára gyújtott. — Érted. Ágnesnek kerekre tágult a szeme. — Hogy gondolod? Meglesz, és én nem is örülhetek neki? — Nem olyan sürgős. .Különben is, még legalább egy fél évig mindenképp élvezheted. De nem erről van szó. Csak arról, hogyha megegyezünk, ezentúl mindig veled leszek... Na. Hogy magyarázzam? ö megszületik, te viszont — ha ötven. hatvan évig is tart a dolog, — lassan haldokolni kezdesz ... Nem olyan borzasztó. Amikor a gyerek megelégedett például, én teljesen eltűnhetek. — tette hozzá biztatóan. Ágnes gyanakodott. — A meddőkkel, az agglegényekkel, a hajadonokkal mi van? A Halál idegesen rázta a fejét, — Mit tudom én. Az egy másik osztály. Én egyszerű beosztott vagyok. Talán csak maguktól elenyésznek. Belehullnak a semmibe. Nem az én ügyem. — Eddig miért nem jöttél? — Tőled függőt. Tőled. Talán túlságosan csak magaddal törődtél. Nem foglalkoztál — az élettel. — És ha most nem egyezünk, egy óv múlva esetleg megint hívhatlak? — Ne nevettess, mindenkinek csak egy lehetősége van. Ágnes egy darabig hallgatott, aztán nagyot sóhajtott. — És a zene? Ezek szerint nem játszom jól. Nem marad fönn a nevem. A Halál nevetett. — A kettőnek egymáshoz semmi köze. Ha akarod, ezentúl fogom a vonód, veled játszom, segítek. — Hát rendben. Itt a kezem. Most mi lesz? Kell vér az aláíráshoz? Van valami előre gyártott szerződésed? A Halál kifejezetten megsértődött. — Ne keverj össze az ördöggel! Nincs semmi szerződés. Csak keresek egy békés sarkot, ahová leülhetek, míg megszoksz. — Maradhatsz az ágyam végénél is ... — Á, ezt én jobban tudom ... — legyintett. A Halál a nagy kályha mellett üldögélt egész éjjel a sarokban, és mosolygott. Más talán vicsorgásnak vélte volna, de Ágnes tudta, csak azon derül, hogy érzi, ő még mindig nem hisz neki egészen. Hajnal felé magához intette. — Gyere! Most már tényleg megszoktalak. — A Halál közelebb lépett, gyengéden megfogta a kezét, megsimogatta az arcát is. Ágnes bőre az érintésre lehe- letfinoman megráncosodott, fogába éles fájdalom nyilait. — Szóval így csinálod. Várhattál volna egy kicsit, míg alszom egyet. — Kérlek, kérlek. — Kész- ségeskedett a Halál, és a fogfájás megszűnt. — Van időnk, ráérünk. Ágnes kilenckor, a nagyvizitre ébredt. Az orvos mosolyogva beszélt. — Látom, túl van a nehezén, aki így tud aludni, annak már nem lehet semmi baja. Azért készüljön, jövő héten átküldjük Pestre ellenőriztetni, hogy a kis fickó jól érzi-e magát,.... meg maradt-e __ — Jó. — mondta Ágnes. — De én már biztos vagyok benne, hogy túlélte. Németi Zsuzsa
