Népújság, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-24 / 302. szám
10. NÉPÚJSÁG, 1982. december 24., péntek Az év sztorija Moszkva — Párizs — Prága — New York — Tokió Mint minden esztendőben, 1982-ben is annyi minden — jó, rossz, érdekes, érdektelen — történt a világban, hogy felsorolni is nehéz lenne. Nem is áll szándékunkban. Az alábbi történetek, amelyek külföldi tudósítókként dolgozó magyar újságíróktól érkeztek az ünnepekre, egyszerűen csak „elrepítenek” bennünket Moszkvába, Párizsba, Prágába, New Yorkba és Tokióba. Olyan eseményekről szólnak, amelyek az adott országban, városban szenzáció számba mentek. Borzongás és bosszankodás Azon a bizonyos esős októberi napon, Franpiaország- szerte színes papírszemüvegért szaladgáltak az emberek — gyerekek, szülők, nagyszülők egyaránt. Hiába. Az újságárusok már csak némán rázták a fejüket, a papírüzletek ajtaján pedig cédula lógott, ridegen tud- tüladva, hogy a „Színes papírszemüveg elfogyott”. A francia televízió harmadik csatornája heteken át tanította a nézőket a szemüveg használatára, „Kapcsoljuk be készülékünket, csökkentsük a szoba világítását, foglaljunk helyet, két méter távolságban a tévétől, pontosan szemben a képernyővel, vegyük fel a színes szemüveget. S eme előkészületek után élvezzük a horror-filmet, az év szenzációját, „A fekete tó különös lakója” című műalkotást. Hála a színes celofánnak, térhatásban, plasztikusan fog megjelenni otthonunkban a „Szörny”, a fekete tó különös lakója.” A filmet, amely 1954-ben készült, s a térhatással kísérletező játékfilmek első (tehát kiforratlan) zsengéje volt, a harmadik csatorna egy nagysikerű, állandó műsor keretében mutatta be. Címe: „Az utolsó előadás”. A régi idők moziját akarja felidézni, korabeli híradókkal, reklámokkal, rajzfilmekkel. Viszont sikerült feldühítenie sokmillió tévénézőt. Azokat is, akik megvették — hivatalos áron — a piroskék celofánt, azokat is, akik „feketén” szerezték be, azokat is, akik otthon barkácsoltak, ragasztottak színes papírszeletkéket. Szerény becslések szerint, mintegy tízmillió embert. Az országos mérgelődésnek csupán egyetlen haszna volt. Senkit nem érdekelt a film tartalma, amely arról szólt, hogy egy lelkes, ámde tapasztalatlan expedíció az Amazonas folyón hajózva a fekete tó sejtelmes birodalmába téved, s ott találkozik a Szörnnyel, amely — természetesen — el akarja ra- - bolni az expedíció egyetlen hölgytagját, aki természetesen gyönyörű, s akiért (ugyancsak természetesen), az expedíció több tagja verseng. A Szörny egy rosszul sikerült mélytengeri búvár és egy rosszul sikerült kroko- dilus hibridje volt. Igaz, ember alakította, aki öt percig is kibírta víz alatt, s kitűnően úszott. S persze, a sok élrablási kísérlet, halálsikoly után, következett a boldog vég, a „happy end”: a hölgy és az expedíció egyik tagja egymáséi lettek, a szörnyet ártalmatlanná tették. De ezen a ponton a film bizonytalanságba hagyta a nézőt Vajon végleg megsemmisült-e a fekete tó réme, vagy esetleg ismét felbukkan ? Ki tudja ... De a legszömyübb az volt, azon az októberi estén, hogy a francia televízió tovább rémítette a nézőt: ne dobja el a celofán-szemüveget, mert vanak ám a filmarohí- vumban más, térhatású mű- ancotások is, azokra is sor kerül. Ebben tévedett a kitűnő műsorvezető. A franciák felháborodása ugyanis oly méretű volt, hogy nagy bátorság kell még egy ilyen ostobasággal előállni. Talán nagyobb műsorpolitkai merészség, mint a fekete tó különös lakójának ártalmatlanná tételéhez. Szécsi Cva (Párizs) A Szojuz T—7 űrhajó legénysége, Leonyid Popov, Szvetlána Szavickaja és Alekszandr Szerebrov az űrhajó fellövése előtt újságíróknak nyilatkozik Nők a csillagok útján Több mint 19 évet kellett várni erre az eseményre. A világ első űrhajósnőjének, Valentyina Tyereskovának 1963. június 16-án kezdődött csaknem háromnapos útja után talán még a szakemberek közül is kevesen gondolták, hogy legközelebb csak augusztus 19-én hangzik el a bejelentés: „Nő a világűrben”. Szvetlána Szavickaja, a világ második űrhajósnője két társával együtt a Szojuz—7 űrhajó fedélzetén a Szaljut—7 űrállomásra tart”. A tudomány fintoraként paradox módon éppen az űrtechnika fejlődése fosztotta meg, ha csak átmenetileg is, a nőket az űrrepülésekben való részvétel lehetőségétől. A néhány napos, űrhajókon végrehajtott űrrepüléseket a Szaljut űrállomások megjelenésével felváltotta a hosszabb ideig tartó kutatómunka a világűrben, s a szűkreszabott lehetőségekhez méretezett berendezések még a legszükségesebb feltételeket sem biztosították a nők tartós űrutazásához. Ám 1982 tavaszán megkezdte működését az elődeinél sokkal tágasabb lakóteret biztosító, több, egymástól elkülöníthető részre osztott Szaljut—7 űrállomás'. A megnövekedett lehetőségekkel új igények is párosultak. Az űrkutatás napjainkra olyan fejlődési szakaszba jutott, amelyben szükségessé vált az elsősorban az űrállomás irányításához, berendezéseinek kezeléséhez értő „hivatásos” űrhajósokon kívül egy-egy tudományágat alaposan ismerő szaktudósok, biológusok, csillagászok, fizikusok, orvosok tartós jelenléte is a világűrben. Ráadásul minél inkább veszít szenzációjellegéből az űrrepülés, annál több olyan, a laikus számára talán kevésbé látványos, de nagy tudományos értékű feladat elvégzése hárul ezekre a kutatókra, amelyet a szakértők véleménye szerint a nők pontosságuknak, alaposságuknak köszönhetően jobban el tudnak látni, mint a férfi kollégáik. Ezért indult hát útnak ez év augusztusában Bajkonur- ból Szvetlána Szavickaja, hogy hét napot töltsön a Szaljut—7 fedélzetén. A 34 éves fiatalasszony nevét országszerte — sőt a repülősport szerelmesei világszerte — korábbról ejtőernyős és repülőrekordjairól jól ismerték. Szavickaja még útnak sem indult, máris új eredménnyel gazdagította az űrkutatást. Alekszandr Szerebrovval és Leonyid Popovval a múlt év végén megkezdett közös felkészülésük során ugyanis bebizonyosodott, hogy a vegyes összetételű legénység tagjai között a viszony jobb, az összetartás nagyobb, mint a férfiakból álló párosokban, vagy triókban. Mint Leonov vezérőrnagy a szovjet űrkutatás egyik vezetője mondta: „Az űrhajósok, ha egyik társuk nő, igazi lova' gokká válnak, s még egymás iránt is megértőbbek, figyelmesebbek lesznek”. S hogy ezeknek a tapasztalatoknak a hasznosítására, újabbak szerzésére nem kell ismét évekre várni, azt Ana- tolij Filipcsenko vezérőrnagy, a szovjet űrhajósok kiképzésének egyik irányítója erősítette meg a közelmúltban, közölve, hogy talán Szavickaja, talán valamelyik társnője valószínűleg már 1983 elején ismét a világűrbe indul, s ezzel az űrhaj ősnőkről szóló beszámoló az új év sztorija is lehet. Fazekas László (Moszkva) «*** »** lonommwam tw' MOS Az Egyesült Államokban „az év sztorija” minden valószínűség szerint a „freeze- mozgalom” megszületése és térhódítása lehetne. A mozgalom alig tíz hónapja indult el hódító útjára, de már nem lehet pontosan kideríteni, hogy az USA mely részéből. Talán New Hampsh- ire-ből, talán Kaliforniából, talán máshonnan, de valószínűleg mindezekről a helyekről egyidejűleg. Az amerikaiaknak végre az eszükbe jutott, hogy ideje hatásosan fellépni a nukleáris fegyverkezés ellen. Számos helyen, gyűléseken vetették fel a gondolatot: követelni kellene az Egyesült Államok kormányától, hogy egyezzék meg a Szovjetunióval az atomfegyver- készletek azonnali befagyasztásában, majd fokozatos és kölcsönösen ellenőrzött csökkentésében. A röviden csak: „freeze-nek” — „nukleáris befagyasztásnak” nevezett tervet a legtöbb helyen támogatták. Az elgondolás mellett neves politikusok, egyházi vezetők, híres tudósok és szakértők, egyszerű amerikai polgárok millió, férfiak, nők, gyerekek álltak ki. Június 12-én, az ENSZ rendkívüli leszerelési ülésszakára időzítve, a nukleáris leszerelés laza koalíciójának 700 ezer híve vonult fel New York utcáin, és követelte az atomháború veszélyének elhárítását. Egyszerre soha még ennyi ember nem tüntetett az Egyesült Államokiban a háború, a fegyverkezés ellen. November 2- án, a fővárosban, Washingtonban, Kaliforniában, a legnépesebb szövetségi államban és még nyolc államban, továbbá számos városban került sor népszavazásra. A többség jóformán mindenütt síkra szállt a nukleáris befagyasztásért, egyes helyeken, pl. Mas- saehussets államban a szavazók háromnegyede tette le mellette a garast. Pedig a Reagan-kormány- zat nem nézte tétlenül a mozgalmat. Az elnök haza- fiatlannak nevezte a résztvevőket, s — a nagyon régi receptet alkalmazva — azt állította, hogy „a befagyasztást követelők soraiba idegen ügynökök férkőztek be”. Ezzel azonban csak olajat öntött a tűzre. A még nemrégiben is fölöttébb konzervatívnak számító római katolikus egyház — az Egyesült Államok legnagyobb egyházának — püspöki kara novemberben nagy többséggel úgy döntött, hogy pásztorlevélben nyilvánítja ki a nukleáris háború és az azzal való fenyegetés erkölcstelenségét, és a nukleáris befagyasztásra hív fel. A politikusok, a tudósok, az egyházfők felhívásai, az állampolgárok, a képviselők „igen szavazatai” sem elegendők azonban ahhoz, hogy közvetlenül és végérvényesen rákényszerítsék az Egyesült Államok kormányát a nukleáris fegyverkezési hajsza feladására. De hatástalanok sem maradhatnak. A „freeze” napró-napra több embert tud maga mögött az USA-ban, s ezt a Reagan- kormányzatnak előbb-utóbb tudomásul kell vennie. Kulcsár István (Nem York) Tanaka vonata Tizenegy év kemény munkája után — rendkívül heves bírálatok ellenére — novemberben átadták az utazó- közönségnek a Tanaka-vo- natot. A Felkelő Nap országában uagyanis így keresztelték el Japán negyedik sín- kanszen-vasútvonalát. A japán államvasutak az 1960-as évek elején tért rá a „sinkanszenesítésre”, azaz a legnagyobb ipari, illetve turistaközpontokat összekötő, nem is egyszerűen gyors-, hanem „villámforgalmú” vasúthálózat építésére. Speciális sínekkel és szerelvényekei tették lehetővé az óránként 210 kilométeres sebesség elérését a csodálatos színekben tündöklő expresszvonatok számára. A legújabb vasútvonal világrekordot is magáénak mondhatja. Egy több mint 22 kilométeres alagúton halad át ugyanis, ami — legalább eddig — a világ leghosszabb alagútjának számít. A vonal egyébként Tokió elővárosát köti össze a fővárostól 270 kilométerre fekvő, japántengeri Niigata kikötővárossal. S talán itt az ideje rátérni arra, hogy ez az új vasút mégis miért Tanaka vonata. A volt japán miniszterelnök ugyanis niigati, s a rossz nyelvek szerint a vasútvonal egyszerűen azért épült fel, hogy Tanaka Tokióból hamarabb hazaérhessen. S mikor az egészet építeni kezdték, a volt kormányfőnek meg igen csak magasan volt a szerencsecsillaga, ö adta ki az utasítást a munkálatok megindítására. Igaz, hogy Tanaka azóta lebukott, ha nem is a vasút, hanem a Lockheed amerikai repülőgyár „túlzott bőkezűsége” miatt, a pálya építését leállítani már senki nem merte. Pedig Niigata — mint sokan állítják — nem is igazi központ, azaz® nem lett volna szükség a sinkanszenhálózat- ba történő bekapcsolására. Nem is beszélve arról, hogy mivel az új vonal rendkívül nehéz terepen, hegyvidékeken keresztül húzódik, költségei rekordösszegűek. Minden egyes kilométer 6,1 milliárd jenbe, azaz 22,6 millió dollárba került, Ez fáj leginkább a Tokiót Niigatával összekötő vasútvonal ellenzőinek, akik siránkoznak az elherdált pénz miatt, hiszen nemcsak a japán államvasutak, hanem a japán állam is nyakig süllyedt a deficitben. Az ellenzők csupán egy dologról feledkeznek meg, mégpedig arról, hogy Tanaka — Lockheed-botrány ide vagy oda — az eddigi négy óra helyett egy és háromnegyed óra alatt hazaérhet. Legalábbis addig, amíg ügyében ki nem mondják a feltehetőleg elmarasztaló ítéletet. Azután, ha ő egy ideig nem is, a vasút még közlekedni fog. Pietsch Lajos (Tokió) Újabb lombikbébit várnak A mány csehszlovák orvostudo- történetében kétségkívül új korszakot nyit az az újszülött, aki 1982. november 11-»én sírt fel a brnói szülészeti klinikán. ■Rögtön az újságok első oldalára került a fényképe, és ha közvéleménykutatást tartanának, az „Év embere” címet Csehszlovákiában valószínűleg a néhány hetes csecsemő nyerné. Igaz, nem akármilyen újszülöttről van szó. A — mindmáig titokban tartott nevű — kisfiú Csehszlovákia első lombik- bébije, vagy ha úgy tetszik, a nyolcadik ilyen ember a világon. Ha a nevét nem is tudjuk, azt igen, hogy nagyon jól viselkedik. Ä szülés zavartalan volt, a kicsi jó étvágyú és a súlyára sem lehet panasz, hiszen 3650 grammal jött a világra. Milan Dvorak professzor vezetésével a brnói egyetem orvoscsoportja kilenc évvel ezelőtt kezdett el foglalkozni az anya szervezetén kívüli megtermékenyítés lehetőségével. A kísérletek 1978-tól, a világ első lombikbébijének születése után gyorsultak fel. A cseh orvosok angol kollégáik siA brnói lombikbébi ötnapos korában. keres metódusa alapján indultak el, de később az eredeti „licencet” jelentősen módosították. Lényegében arról van szó, hogy a megtermékenyített petesejtet az angol módszernél jóval hamarabb helyezik vissza az anyaméhbe, amely a legösszkomfortosabb lombiknál is nagyobb biztonságot nyújt az embriónak. Bármennyire egyszerűnek hat a dolog, a születés után a brnói orvosok nem győzték hangsúlyozni, hogy egyelőre megjósolhatatlan távoli jövő az, amikor a lombikbébi a szülészetek rutinpáciensévé válik. Nemcsak a művelet bonyolultsága miatt, hanem azért, mert az esetek túlnyomó többségében a meddőség nem gyógyítható, nem korrigálható ezzel a módszerrel. A csehszlovák orvosok számítása szerint a lombikbébi világrahozatalára — elméletileg — alkalmas nőik esetében is legfeljebb tíz százalékos a tényleges szülés esélye. Kétségtelen persze, hogy akiknek egyébként nem lehet gyerekük, ez a tíz százalék az egyetlen — hatalmas — esély. Ennek társadalmi fontosságát és elismerését jelzi, hogy a lombikbébi a csehszlovák egészségügyi állami kiemelt kutatási programjai közé tartozik. A brnói lombik-kisfiú valószínűleg nem sokáig lesz. az egyedüli Csehszlovákiában, hiszen a születését követő sajtóértekezleten bejelentették: már várják a második világrajöttét. Ha a tudományos-fantasztikus irodalom lapjairól a lombikbébi is bevonult a mindennapi életbe, azért még az orvostudományban élenjáró országokban, mint Csehszlovákiában, a lombikban fogant gyermekek egyelőre „exkluzív klubot” alkotnak. Udvarhelyi Szabolcs (Prága)
