Népújság, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-24 / 302. szám
8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1982. december 24., pétitek Egy telefon A háborúba ájult — a pol-potista nemzetirtást még alig átélt — Kambodzsa fővárosából, Phnom Phen- ből egy katonai géppel repültem vissza Saigonba, azaz Ho Sí Minh városba, onnan menetrendszerű géppel Hanoiba. Karácsony délutánja volt. Hazaérvén szállodai szobámba felhívtam a nagykövetséget, hogy szerencsésen és baj nélkül megérkeztem, aztán megnyitottam a vízcsapot és tíz nap után először megmosakodtam. Kambodzsában akkoriban nemhogy tisztálkodásra, ivásra is alig jutott víz. Hőség volt. Farmerben, félmeztelenül ültem az ágy szélén. így hónapja voltam távol otthonról — ahol most már minden bizonnyal felállították a karácsonyfát és ajándékszagú a szoba minden rejtett zuga — és tudtam, hogy most egy hónap elmúltával, már nem ugyanaz vagyok, mint aki voltam. És soha nem leszek ugyanaz. Tulajdonképpen mi is történt velem Kambodzsában? Olyan gyerekekkel beszélgettem, akik két hónapig kószáltak az őserdőben, levelet és összefogdosott bogarakat, hernyókat ettek. Láttam azt a kétéves kisfiút — Hvot Szovana gondozónő karján —, akire vietnami katonák leltek rá a pol-potisták által agyonlőtt anyja holtteste mellett. Négy napot kuporgott a romok között. Ezalatt megnémult, egyetlen hangot nem tudott kiadni. A nevét sem tudta senki. Láttam kiirtott falukat, és fákat, holttestekkel teli börtönöket és elégetett könyvek máglyáiból megmaradt hamut, felgyújtott autóhalmazokat — mert a vörös kmereknek az is ellenség volt —, és visszahallottam azt a hadparancsot, mely szerint minden szemüvegesre lőni kell, mert az értelmiségi, és ellenség. Ültem az ágy szélén és azon vettem észre magam, hogy nem forog az eszem kereke. Nem tudom elrendezni, szerkezetbe állítani, eddigi életem tapasztalataival összevetni, amit most megértem. Csak ültem, bámultam magam elé és közben késő délután lett, és bealkonyodott, karácsony este lett és még mindig csak ültem a szállodai szobában és a sötétséggel együtt hirtelen rámtört az eszeveszett páni félelem. Most így utólag visszagondolva hihetetlen az egész, de akkor a csönd fálai közt egyedül más volt. Akkor átvillant az agyamon, hogy hátha nincs is múltam, nincs is ahonnan eljöttem, és az európai történelmi lét csak kitalált valami. Felvettem a telefont Igen, kerül amibe kerül, de telefonálnom kell haza, hogy egy vonal mentén visszarendeződjek, visszaigazolódjak a mába. Először a Hanoi központtal beszéltem, azután nagyon gyengén megszólalt egy hang Párizsból és türelmet kért, majd visszahív. Közben elbóbiskoltam, szörnyű álmokból riasztott fel a csengetés, hibás nyelvtudással és alig hallható hangon váltottunk néhány szót, hogy Budapest nem jelentkezik, mert zsúfoltak a vonalak, majd később. Megint ájulásszerű alvás a hőségben, újabb csengetés, hogy még mindig nem jelentkezik. Vártam. Várakozás közben elkezdtem számolgatni, hogy otthon mennyi lehet az idő. Visszafelé számoltam, hogy hogyan kellett állítani idefelé repülve az órát, először Moszkvában, aztán Bombayban, aztán Hanoiban, aztán Saigonban, vagy ott nem is kellett? és Phnom Phenben? Belezavarodtam. Űja'bb csengetés. Budapest. Vékony női hang. Eger nem jelentkezik. Igen, köszönöm. Mi újság otthon? Semmi különös, esik a hó. Boldog karácsonyt Európa! Szigethy András Ének a jégben Még mindig, nézd, mindig, még mindig áll a sarkon a kis la. Mellette, minit régen — istenem, mennyire régen! — ostoros utcai lámpa. Kék fényt vet a fára a lámpa, akárha nyurga öccse lenne a fának, olyan. Fényarca nevetve nevet le a sok kusza ágra. A fa csillogva, csengve kacag, a fénynek örül. Gallyai ragyognak, megannyi kusza üvegrúd — jégpáncél nőtt a világra, s erre a fára is itt, nézd. ünnepet idéz, mesevilágot ez a kis falu. Némán csengenek az ágak, 6 ámulva állunk s álmokat látunk, mily ragyogás! Helyhez köt, lebilincsel, meggyökereztet a perc. Szikrákkal, szerelemmel — szemedre kúszik a jég öröme. Nézem az arcod és látom a lángot, és dalra fakadva szépekké lesznek a csúnya erek a homlokomon. Látja-e, mondd, látja-e más is, ugye nemcsak a mi mesefánk ez, ugye, ha látja, minden örül...? Nézzük jégmeleg, jó ragyogását, s pirosra gyullad a szívünk, s egymáshoz tapadnak a vonalak is, mint a szerelmek, tenyerünkben. Miénk, miénk ez a kis fa s mindazoké, akik csak érzik a létét, akár a csillagok, fenn, az égi hegyen, a csodásak. Megsimogatjuk a fánkat a jégben. És álmok születnek, míg szemünkkel isszuk a sok ragyogást, és majd elmúlnak egyszer az álmok, napra vált egyszer az éjünk. Most ezüst ez a tél — vadlibák húznak jajgatva az égen —, de a fények, a szépek elmúlnak a nappal, s én nézem a kis fát, a régi meséset. Zúzmara szállt reggelre a fára, s a hegy tetejéről a nap hidegen ráragyogott. Kígyóit, lángra kapott a világ, míg kopogott minden a fagytól, s akkor a kis fa nyögve felzokogott. Mert jégpáncélba temetve haldokolt benne sok kicsi rügysejt, s félelmükben gyönyörűen zengtek az ágak a jégben, sírták, sírták a zenét — hogy élni akarnak. B. Kun Tibor A magyar múlt mosolya kalendáriumok paródiáiból Schéner Mihály A régi kalendáriumok népszerű fejezetei voltak a különféle jó tanácsok, amelyek ételrecepteket vagy éppen orvosságrecepteket, akkori szóhasználattal „recipéket” tartalmaztak. Ezeket gúnyolja ki az alábbi „re- ceptparódia”. A paródia szatirikus műformája csak a 19. század végén, a 20. század elején válik igazán népszerűvé és sajátságos magyar formává — Karinthy Frigyes és közvetlen elődei, a századvégi vicclapok szerzői révén, de nem volt ismeretlen a régi korokban sem. Íme egy XVIII. század végi példa a paródiára. Mepróbá Itatott bolhacsípett Servillán, egy 42 esztendős szakácsnőn. Készíttetett minden szerelem miatt nyughatatlan szobaleányoknak, szakácsnéknak, szolgálóknak és más leányasszonyoknak hasznokra 1786- ban. Előre való magyarázat Feljebb megjegyzett szakácsáé (vagy főző szolgáló) igen felette szerelmes való, úgyannyira, hogy a szerelem miatt csaknem megőrült, annyival is inkább mivelhogy a szerelmese (eg> pacalfőző) nem elégedett meg véle, hanem azonban másfelé i» csak eljárt a fabaltával, s ugyan emiatt vaSz. K. Recept EGY VALÓDI RECEPT A SZÍV ÉS GYOMORFÁJÁSRÓL MINDEN SZERELEM MIATT HOLTRA BETEGEDETT LEÁNYOKNAK Először kell venni a legtisztább szerelembéli gondolkozásból — — — — — — — — — — — 6 latot Szemmel való kaesongatásból — — — — — 40 fontot Legtüzesebb szerelemből — — — — — 1 és 1/2 mérőt Komplement fűből — — — — — — — 9 szekérrel Keresztcsókból — — — — — — — — — 8 latot Gábor László: A hűség vásznai Amiikor még élt az uram f melegebb volt minden nyaram / nem volt ilyen hideg telem / mert az uram itt volt velem. Mióta temetőbe költözött / szívem gyászba öltözött / árnyék bor... Az öregasszony nehezen ébredt. Jó lett volna még feküdni az este bevett altató kábulatában, szőni az egymáshoz simuló sorok rendjét, de a piszkos ablaktáblákon már fény szivárgott be. A kopott bútorok félszegen állták körül a széles családi ágyat. Fölkelt, göcsörtös ujjaival végigsimogatta mindkét oldalon a takarót, ott is, ahol már több mint két évtizede nem feküdt senki. Fölvette kötényét. Az öregember alacsony díványa mellett megállt, nézte az alvó nyugalmas arcát, figyelte a rávetett nagykabát emelkedését, azután kiment a konyhába; — Már megint nem mo6ta el a főzőt! — mérgelődött, ahogy fölrakta a teát. Együttélésük két hónapja alatt nem hangolódott még össze minden szokásuk. Az öregasszony korábban kelt, hamarább lefeküdt. Az öregember szerette volna még végignézni a tévé műsorát, mert nehezen aludt el. Amikor még szokatlan volt az idegen lélegzetvétel, az öregasszony az altató ellénére is sokáig hallotta forgolődá- sát. Tavasszal, vagy nyáron már ott toporogna a piacon, a többi köfaasszony között, hogy közösen panaszkodjanak a korai fölkelésre, hidegre, fájós derékra. A forró teáscsuprot két kézre fogta, hogy jól átjárja a meleg, és apró kortyokban kiitta. Fogatlan szájával elnyámnyogott A Népújság munkatársa ezzel az írással a Központi Sajtószolgálat novellapályázatának különdíját nyerte el. egy kas puha szalonnát, egy kis kenyérrel, majd kiha- muzta a sparheltet és kivette a vedret. Fűzős cipőjében megcsúszott a behavazott, alattomos jegeket rejtő udvaron. Köhecselve, nehézkesen döcögve tért vissza a házba. — Jó reggelt... Az öreg már ott ült alacsony székén az asztalnál, és békésen falatozta füstölt szalonnáját. — Gyújtson be gyorsain, János! — mondta az asszony — nagyon hideg van. Az öreg nem válaszolt, csak bólintott, és még öisszébb húzta magát a széken. — Amikor még boldogult uram élt — ült az asztalhoz amaz —, abban az időben soha nem volt ilyen hideg. Áz öregember némán hallgatta. Csak olyankor intette le, ha vendég érkezett a házhoz. — Mi szükség erről most beszélni? — vetette föl alázatos szemét, ha az ilyenkor hosszú-hosszú történeteinek egyikébe vágott. A kis öreg megbékélt már a halottal, elfogadta élettársul az özveggyel együtt, türelmesen meghallgatta már százszor életét és halálát. Ilyenkor a bútorok fölragyogtak, mintha mostani kísértedét ükben valódi életre eszmélnének ; a halott férjre, aki húsz évvel ezelőtt itt ült, a városháza dicsfényével a feje körül. Az öregember megvárta, míg abbamarad a mese, kiment fát vágni, majd a vödör szén tetején óvatosan beegyensúlyozta a gyújtóst a szobába, és begyújtott a kis cserépkályhába. A kiszóródott hamut beletaposta a piszkos szőnyegbe. Amikor fölemelte a fejét, az asszony már a nagy, kerek asztal mellett ült, előtte papírok hevertek. Az öreg lábujjhegyen ment ki, tudta, most nem zavarhat, hiszen vers készül. Ha kész lesz, majd fölolvassa, csak riadt pislogással, alulról fölfelé lehet figyelni a lehunyt szemű recitálást, a sorok ölelkezését; a megfoghatatlan tudományt, Ugyanazokról szólnak, mint az örökös mesék, az öregasszony húsz évvel ezelőtt meghalt férjéről. Olyanok, mint fiatalkorának1 legszebb nótái, némelyiknek még mintha a dallamát is tudta volna. Most is, mikor az öreg kiült a konyhába, egy ilyet dúdolgatott. Leült a sparhelt mellé, s összéfagyott kezeit melengette. Mióta az eszét tudta, mindig mások kedvében kellett járnia. Tizenkét éves koráig intézetben nevelkedett, majd különböző gazdáknál napszámosko- dott, így élte le az életét. Megnősülni? Napszáimos fizeló bódu'lásából már semmi reménysége nem lévén a segítésen, háromszor akarta magát a konyhában a pin- tes korsóból holtra inni. Azonban történt, hogy egy próbált doktort vezettek egykor hozzája, aki az ilyen szerelem miatt bódult leányasszonyokon való segítéshez igen értett; megtapogatja pulzusát, és minden kömyütállását a bódulásnak kitudakozza, s megértvén, hogy csak a felettébb való szerelem minden nyavalyájának az oka, ezen következendő receptet írta nékie, és minekutána ezennel» élt, elébbeni esze megjött, és egy vargával mostanában lett meg a kézfogás, s már kétszer ki is hirdetett.
