Népújság, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-24 / 302. szám
Arcok, kezek, pillanatok Szép parádi pillanatokat sikerült meglesnie fotóriporterünknek: általános iskolás gyerekek nagy-nagy figyelemmel igyekeznek ellesni, megtanulni vidékük gazdag, sokszínű népművészeti hagyományait. Szándékuk tiszta és őszinte, mint a gyermeki tekintet, eredményeik pedig máris dicséretesek. A népművészet őrzői lesznek (Perl Márton képriportja) — Milyen a közérzeted? Ugye, nevetséges a kérdés ebben a formában? — Hogy vagy? — Köszönöm, csak ... csak. Lehetnék jobban is, de rosszabbul is... így már ismertebb, megszokottabb a kérdés és közvetlenebb, természetesebb a válasz is reá. Am a kérdést meg lehetne ismételni oly formában is, hogy milyen a köz-, — azaz a közösség — érzete, igaz ez is kimódoltnak tűnne mindenki számára. Pedig a „hogy vagy?”-ra adandó válaszok összessége megközelítőleg jó választ ad a közérzetre. Az egyének, és a társadalom közérzetére. Megközelítőleg — írom —, mert a társadalmi közérzet felettébb bonyolult dolog, nem valamiféle átlag, nem is az egyszerűen regisztrálható mennyiségek — egyének, csoportok — összessége. Mindezek együtt ugyan, de mindezeknél több is, más is. Példának okáért, aki az ez évi 70 ezer átadott lakás valamelyikének a bérlője, tulajdonosa lett, annak személy szerint és összességükben alighanem jó a közérzete, míg ugyanezt nehéz lenne elmondani azokról a számosakról, akik ismét az ajtón kívül maradtak. A gépkocsi-tulajdonosok köz- érzetíleg igencsak furcsán érzik magukat a benzinár emelése miatt, míg a változatlanul gyalogjárók számára az e kérdésben feltett „hogy vagy?”-ra az egyértelmű „jól vagyok!” a válaszuk. Másként érzi magát a kis- és nagyobb nyugdíjas, a gyermektelen és a több gyermekes házaspár (nemcsak anyagi okok miatt), megint másként az, aki kívülrekedt az egyetem kapuján, szemben az olyannal, aki magabiztossággal vette ím az első szigorlatok akadályait. De hát akkor mi is az a közérzet? Hogyan, mivel lehet mérni? Egyáltalán miért szükséges figyelemmel kísérni? Kerüljük el, — és ki most, hogy a szociológusoktól kölcsönzött kategóriákkal keressük és adjuk meg a válaszokat —, bár e sorok írója tanulta, ha nem is megtanulta a szociológusok „mesterségét”. Földönjáró módon, így a legegyszerűbb „megkerülni” úgy a kérdést, hogy legalábbis érdemileg megközelítő lehessen a köznapi válasz. A közérzet ugyanis társadalmi méretekben az az állapot, amelyet akkor érez a társadalom, s annak tagjai, ha a dolgok össznépi méretekben nem mennek minden tekintetben a legjobban. Ha a gondok, bajok, kemény tennivalók sűrűsödnek az emberek elé és fölé, ha a tegnaphoz képest a holnap már nem oly megnyugtató perspektíváid, mint azt előre tervezték. Mert kellemes, jó időben kinek is jutna eszébe, hogy azzal foglalkozzék, milyen jó fc, hogy kellemesen langyos az idő. Akinek nem fáj a foga, az aligha gondol arra, milyen jól érezné magát, ha nem fájna. Egy nagy pohár tiszta, friss víz után ki is töprengene azon, hogy milyen egy kutya érzés a tikkasztó szomjúság. Empirista módon végiggondolva mindezt, ' kijelenthetem hát, hogy a közérzet akkor lép az általános fogalmak köréből a konkrét társadalompolitika színterére, ha a köznek gondjai vannak, ha érzeteik néminemű hiányt szenvednek. Mi sem lenne könnyebb azt írni — mert írni, ha nem is könnyű, de könnyebb —, hogyha megjelenik a társadalom szintjén a közérzet mind jobban követelődző fogalma: gyorsan meg kell vizsgálni, hogy miért is bukkant ez föl, és a feltárt miértekre objektív módon kell megadni a megfelelő és megnyugtató választ. Világosabban fogalmazva: lakást kell adni a lakásnélkülieknek, magas nyugdíjat a kisnyugdíjasoknak, levinni az árakat, fölvinni a béreket, megnyitni az egyetem kapuit mindazoknak, akik egyetemisták akarnak lenni. És így tovább ... írni ezt könnyű, ám megvalósítani még egy pompás gazdasági körülmények között létező társadalomban is mindezeket és még mást egyrészt lehetetlen, másrészt jó néhányukat tekintve értelmetlen is lenne. Csodaország csak a mesében van, ott, ahol varázspálcákkal manók és tündérek intézik jóra az emberi kívánságokat, vágyakat. De vajon valóban tündérek, manók kelletnek és varázslatok, hogy az egyes ember, a ki- sebb-nagyobb csoportok, a társadalom egészének a közérzete jobbá váljék, hogy a nem letagadni, de lebírni való gondjaink közepette erő és a munkához kedély is já- rultassék? Mit értek én a közérzet jobbításának egyszerű, de hatékony módszerei és lehetőségei alatt? Álljon itt erre — mármint magam szerény álláspontja igazolására — két igencsak ellentétes példa. Egy szakácsé és egy utcáé! Igen: egy szakácsé, aki még az ötvenes évek elejének nehéz időszakában főzött üzemi konyhán a gyár munkásainak, s egy utca, amely a nyolcvanas évek elején „főzte” lágyra az eleddig, vagy eladdig mogorva arcokat. A szakács bablevese babból készült, de természetesen füstölt hús és minden egyéb kolbászféle nélkül. Mint a szomszéd üzemben is, éppen akkor. S mégis példánk szakácsának a leveséért elcsorgott a nyála mindenkinek, a másikétól meg az éhes gyomor is tiltakozva kordult. A titok: egy darabka füstölt szalonna bőre. Nem több, mint kéttenyérnyi bőr, a valamire már felhasznált füstölt szalonnából, hogy a kondérnyi bableves zamata ettől oly ízet keltessen az ínyen, hogy jó, derűs legyen tőle az ember szíve. Merthogy — állítják sokan — a szív valahol titkon összeköttetésben áll a gyomorral. Az utca fővárosi is, más városi is, de egri is. A kitelepített fehér sátrakkal, a belső udvar „aranykapujával”, színes lámpasorokkal, nem üvöltő, de a főidőben zsongó zenével. Néztem, figyeltem, s bevallom, egynémely dolgokban talán szűkösebbnek is tűnt a választék, mint tavaly ilyentájt ám mégis úgy érezte magát itt mindenki, mintha a nehezülő világban egy gazdagodó, gyarapodó boldogságszigetre került volna. A karácsonyi és igazi vásárba! Megváltozott a közérzete! Földönjáró, — ezt a jelzőt használtam fentebb. Elismerem, fura dolog bablevesbe főtt füstölt szalonna bőrével, meg egy utcányi vásár fényeivel és zsongásával válaszolni arra a fontos kérdésre, hogyan lehessen jobbá, oldottabbá, kellemesebbé tenni a közérzetet, fel- és megoldani meg-megújuló görcseit. Nem is állíthatom, hogy nincs szükség, ahol és amikor lehet, a valóban objektív, kézzel fogható anyagi segítésre, az előrelépésre, de ezekkel együtt, ezek mellett és szükségszerűen egy ideig helyettük is az élesen horzsoló gondok lekerekítése az igazán nélkülözhetetlen. Egy jó társadalmi közérzet kialakítása nemcsak az anyagi javakon, hanem a szellemi erőfeszítéseken is múlik. A szerény ebéd is tálalható ízlésesen, hogy ünnepinek érzi az ember az étkezés perceit, míg a legpompásabb falat is odalökve az asztalszélre, kedvet és gyomrot riasztó az éhes ember számára is. A jó szó, az okos ötlet ingyen van. A jó szó ösztönzése, az okos ötlet ügyes megvalósítása anyagiakban is milliókat hozhat a konyhára. Hogy ebből aztán valóságos és felhasználható pénze is legyen a társadalomnak önmaga céljai megvalósításához.
