Népújság, 1982. december (33. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-24 / 302. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. december 24., péntek Hiszek a jó példák erejében Az utóbbi években napvilágot látott néhány központi statisztikai adat" az analfabétizmusról, a fiatalkorúak morális helyzetéről. A több helyütt közzétett ilyesféle jelentések általában javulást tükröznek, de — a megelőzés elsődlegességét hangsúlyozva — nem mentesek az állam és a társadalom felelősségének megállapításától sem. Vagyis a létező gondok felszámolásában széles körű összefogásra ösztönöznek. E téma kapcsán leginkább izgató az olyan fiatalok helyzete, akik családi, neveltetési okból az élet perifériájára kerültek, tengnek-lengnek, csavarognak, vagy már a bűnözés útját választották. Nem vitás, hogy velük törődni több okból kötelesség. Ha nem csalódom, e tekintetben' a legfontosabb, a leg- felelősebb munka azon nevelő otthonokra hárul, amelyek a családjukból kihullott, vagy már a különböző büntetőintézeteket is megjárt ifjak megmentésén fáradoznak, éspedig szinte ember- feletti erőfeszítéssel. Mert ugyan milyen lehet a nevelőtanárok helyzete például a hatvani József Attila Ifjúsági Otthonban, ahová — különösen az utóbbi években — nem annyira hátrányos helyzetű, neveltetésük alapvető feltételétől megfosztott, tizenöt-tizenhat évesen analfabéta fiatalok jutnak, hanem túlsúlyba kerültek a különböző bűncselekmények olykor többszörös büntetettjei ? Hogy mégsem hátrálnak meg e nevelés küzdelmének vállalói a reájuk háruló feladatoktól, egyébként azt is Hatvanban észleltem, ahol megszállott igazgatók, nevelők adják egymásnak tapasztalataikat, és leginkább a munkára tanítás eszközeivel próbálják menteni a menthetőt. Ismeretes, hogy ennek az otthonnak mindig gyümölcsöző kis gazdasága volt, a fiatal lakók szép hányadát helyi üzemek foglalkoztatják, most pedig egy olyan műhelyükben jártam, ahol célgépek beállításával, évi fél millió forint értékben, bérmunkát végeznek. Mi ebben a döntő? Elsősorban az ifjak energiájának, mozgáskényszerének a lekötése. Ám az sem alábecsülendő, hogy a budapesti VILLESZ rendelésére Hatvanban készülő, itt összeszerelt, becsomagolt Ikarusz féklámpák, irányjelző testek a munka, a tisztességes keresmény ízével ismertetik meg a foglalkoztatottakat, amire épp ilyen korban a legfogékonyabbak. Természetesen az e helyt végzett munka hatásfoka nehezen mérhető, még nehezebben ellenőrizhető. Mert jó- szerint a műhely teljesítménynaplója híven tükrözi, melyik fiú milyen ügyességgel, kitartással végezte napi tennivalóját hónapokon, éveken átal. De amikor innen elkerülnek a kis üzem dolgozói, már szinte képtelenség követni az életútjuk irányát, görbüléseit. Legfeljebb abból következtetni kudarcra- sikerre, hogy esztendők múltán sem fogy a rendőri szervek „érdeklődése” az egykori otthonlakók iránt, bizonyos szálakért visszatérnek ide. Avagy, ellenpéldaként, gyárak és gazdaságok híradása tudósít arról, hogy a József Attila Ifjúsági Otthon pedagógusai, szakoktatói életrevaló, a munkapadnál, a szövetkezetben immár becsülettel helytálló ifjakat bocsátottak szárnyra. Ezek apró részsikerek? És összességükben semmitmondóak lennének? Vitázok a rezignáltakkal. Egy megta- lát igazgyöngy is kincs, ebben a társadalomban egyetlen fiatalról sem mondhatunk le, eleve föladott reménnyel. Inkább keresnünk kell a vakvágányra tévedtek megmentésének a legkülönbözőbb útjait. Nekem ezért meghatóan rokonszenves a hatvani intézet ' lakóinak több tucatja, illetve az itt munkálkodó pedagógusok olykor talán nyers fellépést kívánó, ám igen árnyalt, célratörő tevékenysége. Vagyis: tartok a rossz példáktól, ezért hiszek a jókban. És hogy idővel ezek kerülnek túlsúlyba. Moldvay Győző Nemcsak mesél, magyaráz is Az ülnököt nem kell faggatni... Halkszavú, mégis nagyon megfontolt, határozott egyéniség. Tán ennek is köszönhető, hogy nyolc esztendeje őt jelölték és választották meg munkatársai egy, a hazai igazságszolgáltatásban nélkülözhetetlen tisztségre. A Mát- ravidéki Fémművek si- roki gyára műszaki főosztályának dolgozója, Szeverényi Imre éppen ennyi ideje népi ülnök az Egri Járásbíróságon. Tőle kaptam meghívást arra a brigádgyűlésre, amelyen idei bírói munkájáról számolt be a kollektívának. Még néhány perc hátra van az ülés megkezdéséig, ezt az időt használjuk ki rövid bemutatkozó beszélgetésre. A húsz éve a vállalatnál dolgozó, egyébként a megyeszékhelyen lakó kétgyermekes családapa nagyon szerény. — Örülök ennek a megbízatásnak — mondja —, de azért csöppnyi lelkiismeret- furdalásom is van, amikor évente égy hónapra a többiekre hagyom a munkámat. A „többiek” elnézően mosolyognak. — Kárpótolsz te bennünket azzal, hogy amikor ügyes-bajos dolgunk van, mindig adsz tanácsot — nyugtatják meg. Igen, ez óhatatlanul hozzátartozik a joggal bármily módon foglalkozók életéhez. — A polgári, vagy a büntető ügyeket kedveli inkább? — teszem fel az eléggé sablonos kérdést. — Ebben is, abban is, de még munkajogban is gyakran részt veszek — hangzik a felelet. — A legtöbb természetesen a polgári, abból is a mostanában divatos válóper. Mint műszaki ember, igen sok közlekedési bűncselekmény tárgyalásán voltam jelen ülnökként. Most melegednénk igazán bele, ám félbe kell szakítanunk a társalgást. Kisvártatva már a Bornemissza brigád tagjai ismerkedhetnek az igazságszolgáltatás tevékenység érdekes részleteivel. Legutóbbi „működésének” tapasztalatait úgy összegzi, mintha világéletében ezen a pályán dolgozott volna. Röviden beszél a fontosabb új jogpolitikai elvekről, az általános ülnöki teendőkről. Valamennyiünk számára, akik a teremben hallgatjuk, a legérdekesebb mégiscsak az, milyen feladatokat kellett megoldania tanácsbeli társaival együtt. Megtudjuk, hogy az idei egy hónap során összesen hatvanegy ügyben számítottak a részvételére. S a tapasztalatok? Évről-évre többen bontják fel házasságukat a bíróság előtt, de a további perek jó része is összefügg ezzel: vita a vagyonközösség megosztásánál, vagy a gyermek elhelyezéséről. Persze, ezen túl is igen színes a polgári ügyek palettája. Az úgynevezett tyúkperektől, egészen a magas összegű kártérítési követelésekig. A büntető jogra tartozókból is széles a választék, amit munkatársainak kínál Szeverényi Imre. Szó esik súlyos közlekedési bűncselekményekről, szemérem elleni erőszakot elkövetett fiatalokról, a tiltott pálinkafőzésről. Ám, nem csupán az esetek rövid leírásával köti le figyelmünket, hanem azzal is, ahogy kommentálja a bíróság állásfoglalását, pontosan elmagyarázza, mit is határoznak meg a jogszabályok. Ezzel a jelenlévőket is sikerül néhány percre bevonnia a „jogászkodásba”. Vége a beszámolónak, a kérdezők most az ülnök érzésvilágára és gondolkodás- módjára kíváncsiak. Szívesen válaszol a kérdésekre, még jogi tanáccsal is ellátja némelyik hozzá fordulót. — Aztán mekkora szava van egy népi ülnöknek az ítélethozatalnál? — bújik ki valakiből az ördög. A megkérdezett mosolyogva mondja, hogy tanácsbeli két társa nő, s hölgyi előzékenységüknek, udvariasságuknak köszönhetően rendszerint az egyetlen férfi véleménye hangzik el legelőször. A nyolc év alatt egyébként egyszer történt meg, hogy nem értett egyet a hivatásos bíró döntésével, s ez némi nézeteltérést is okozott. A továbbiakban nein panaszként említi — de jobban segítené nemcsak az ő, hanem valamennyi ülnök munkáját —, hogy nem kap megfelelő visszajelzést a másodfokon tárgyalt ügyekről... . Mindenki megtudhatta azt, ami a legjobban érdekelte, így nincs akadálya annak, hogy folytassuk beszélgetésünket, amelyet a gyűlés kezdete előtt abbahagytunk. — Ügy tűnik, bőséges tapasztalatai vannak a házassági bontóperekről. Sokan azonban vitatják jelenlegi módját, nehézkessége miatt. Mi erről a véleménye? — kérdezem. — Elmondok erre egy érdekes esetet. A nő és a férfi éppen harminc esztendeje kötött házasságot. Még az esküvő napján az újdonsült asszonyka meggondolta magát, és elhagyta hites urát. Más faluba költözött, élettársi viszonyt alakított ki régi kedvesével, nyolc gyerekük is született. A férfi is összeállt valakivel. Három évtized múltán, most jutott eszükbe, hogy felbontsák a házasságukat. A dolog teljesen nyilvánvaló, mégis következett először a békítő tárgyalás, majd a harminc- napos kivárási idő ... — Az is észrevehető, hogy egészen precízen használja a jogi kifejezéseket. Honnan ez a tudás? — Azzal, hogy valakiből népi ülnök lesz a megválasztással, még nem válik igazán hasznos tagjává az igazságszolgáltatásnak. Sokat kell tanulnia hozzá, s ebben segít az ülnökakadémia. Ám az sem árt, ha a „tananyagon” túl is foglalkozik valaki a szakma rejtelmeivel. Kérdezném tovább, de ő inkább azt szeretné, hogy ne saját személyével foglalkozzunk. Búcsúzóul arról beszél, mennyire hasznosak ezek az ülnöki beszámolók, hiszen brigádbeli társai is képet kaphatnak az igazságszolgáltatási munkáról, ugyanakkor a közvélemény hangja is eljuthat az abban dolgozókhoz. Ebben egyetértünk. Szalay Zoltán (Fotó: Szabó Sándor) — Sztankóék, hogyan élnek? — Köszönjük, megvagyunk ... Esti csengetés, kopogtatás Gyöngyösön, a Vörös Hadsereg útja egyik négyemeletes lan.Óé]í uieuei.cn. ii,,tilsu szintjén. Látogatás, beszélgetés a vacsora előtti órákban. A napi munka, az ilyenolyan elfoglaltság után, amikor végre együtt a család. A legkevésbé sem lepődnénk meg, ha ajtót mutatnának. Vagy legalábbis azt válaszolnák az előszobában, hogy jöjjünk talán máskor. A háziasszony azonban kedves, mosolygós arccal fogad bennünket. Hátat fordít a konyhának, szíves szóval beljebb tessékeli a vendégeket, bemutatja férjének, két gyermekének. S mint akinek nincs jobb dolga: hellyel kínálja az idegeneket, aztán maga is letelepszik a kis dohányzóasztal mellé. ★ Érdeklődésünk — nem tagadják — szokatlan, meglepő. Ennek ellenére úgyszólván már az első percekben feloldódnak, közvetlenekké válnak. Láthatóan eszükbe sem jut, hogy olyanok, talán tolakodó kérdéseire válaszolgatnak, akikkel voltaképpen először találkoznak. A legtermészetesebb például, hogy Csabi — ha a készüléket halkabbra fogja is —, kivárja kedvenc magnószámának végét a hifitorony előtt, az asszonyka pedig néha ki-kiszökik otthagyott tűzhelyéhez. S miközben egyik szeme az illatozó finomságon, a másik rajtunk. Térül-fordul, aztán máris előttünk gőzölög a kávé, s ital csillan poharainkban. Az életükről, munkájukról beszélgetünk ... ★ A domoszlói férfi a térképen talán már nem is található közeli Pálosvörösmart- ról választotta a párját, de a gyerekek már a városban születtek, s mindannyian tősgyökeres gyöngyösieknek vallják magukat. A családfő, Sztankó János gépkocsivezető a Volánnál. Huszonöt esztendeje, amikor a vállalat jogelődjéhez, a 34. számú AKÖV-höz került, a traktorosságot cserélte fel a valamivel könnyebbnek és sokkal érdekesebbnek tartott új szakmával. Mivel ha vágyott is máshová, nem akart messzire keveredni a gépektől, amelyek kölyök- kora óta vonzották. Mióta mostani pályáját járja, ült zötyögő „fakarusz” volánjánál és volt garázsmester is, de többnyire a tartalékos csoportnál szolgál, szerződéses, polgári vagy különjáratú autóbuszokon. Talán nincs már az országnak olyan települése, amit ne ismerne, s megfordult egy sereg helyen külföldön is Franciaországtól a Szovjetunióig, illetve Irakig. „Bérpilótaként” megtörtént, hogy kamionokat vitt a Közel-Keletre. Elakadt hóviharban és porolt sivatagban. Miniszteri dicséretben is részesített sokszoros kiváló dolgozó, balesetmentesen megtett több mint 750 ezer kilométerrel a háta mögött. „Igazi” pilótával viszont csupán tavaly hozta először össze a sorsa: amikor Szíriából már repülőgéppel jött haza. A felesége — magyarázza — napjai kevésbé izgalmasan telnek. Harminc éve, hogy a Pipis-hegyre került, gyalusként kezdett a gyárban, aztán revolveresztergára tették, 69-től pedig szerel. Azt, hogy miket — Sztan- kónétól csak a további faggatásra halljuk. Szóval — sorolja — pohárcsiszolók, ampullagyártó berendezések, ipari robotok meg ilyesfélék születésénél bábáskodik. Tavaly óta 12 tagú szocialista brigád vezetőjeként is ... Mellesleg pedig negyvenötszörös önkéntes véradó, a vöröskeresztes munka aranyjelvényese. A nagyobbik gyermek, Andrea — akit egyébként az öccse növésben már elhagyott —, harmadéves a hatvani egészségügyi szak- középiskolában, s gondozónőnek készül. Csaba szakmunkástanuló, ősz óta géplakatos szeretne lenni édesanyja közelében, az Izzóban. S — ki ne hagyjuk! — a leány és a fiú is a Vidróczki együttesben táncol... ★ Andi — mesélik — már Dániába is eljutott a néptáncegyüttessel, s éppen akkor, amikor édesapja vezette az autóbuszt. S szerencsés dolog, hogy a család más tagjainak is van néha-néha alkalma Sztankó János útitársául szegődni, megismerni mellette sok szép tájat. Egyik szórakozásuk ez, Családi körben, Gyöngyösön Esti csengetés mert saját autójuk még nincs, ki tudja lesz-e? Húzódoznak a vásárlástól. Ügf tartják, hogy nagyon jól elvannak kocsi nélkül is. AZ apunak éppen elég egész héten a volán mögött ülni — olykor egyfolytában fél hónapnál is tovább műszakban lenni —, a szabad idejében csak hadd pihenjen! Máskor a közös rokoni, baráti összejövetelek jelentik számukra a kikapcsolódást. Például a tavalyi szilvesztert, amikor jó szomszédjuknál vigadoztak, máig emlegetik. A gyerekek leginkább táncpróbákra, versenyekre járnak, s ha itthon szerepel az együttes: természetesen a szülők is velük mennek. Legutóbb, a jubileumi gálaműsorra például kilenc jegyet váltott a család. Csabi szívesen „büykölget” is itthon, Andrea pedig ügyesen kézimunkázik. Anyjuk legszívesebben a konyhában „tanyázik”, képes akár naponta is főzni, s megörvendeztetni valami ínycsiklandóval „háza népét". Míg a „ház ura” — ha ideje engedi —, a 82 éves domoszlói nagymama kétszáz négyszögöles szőlejében keres magának külön passziót. Szép a lakásuk, kellemes, vonzó a kisebb szoba kicserélésre ítélt bútorzata is, telefonjuk és színes tévéjük van már elég régóta. Érthető, ha legszívesebben itthon, s együtt időznek. Minden arra vall, hogy jól élnek — noha a két szülő fizetésének a legnagyobb részét kosztra költik, havi kétezer forint körüli az OTP-átutalásuk. S ha szerencsére nem követelőzőek is, meglehetősen sokba vannak a növekvő gyerekek. Az idén — pedig csupán az izzós törzsgárdajutalom hétezer forintnyi volt — szinte semmit sem tudtak félretenni Andrea és Csaba ifjúsági betétjén kívül. Ám, ahogyan bizonygatják, kibírtak már nehezebb éveket is. S bíznak abban, hogy ezután sem lesz sokkal rosz- szabb. — Amire koccintani kellene! — biztatják a vendégeket. — Vagy legalábbis a nagylányunkra — öleli át gyengéd mozdulattal Andreát az apja —. aki éppen most 17 éves. Mindannyiuk egészségére ürítjük poharunkat. S régi ismerősökként búcsúzunk. Gyóni Gyula
