Népújság, 1982. november (33. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-13 / 267. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. november 13., szombat S. Nagy az idegenforgalma ennek a tájegységnek. Évente sok millióan fölkeresik, hogy gyönyörködjenek a vidék szépségeiben, de azért is, hogy megismerjék az itt élő embereket, képet alkothassanak a hagyományokról. Hogy mi fogadja őket? Kevés jóról beszélhetünk. Az ajándékbolt kínálata láttán szomorkodhatunk el igazán. Járjuk ezeket az üzleteket Kriston Vízi József néprajzossal. Ki-ki maga is bizonyára kapásból el tudná mondani, hogy Egerben milyen elszomorító látványban van részünk. Különböző nagyságú és díszítésű mina. reteket, parányi hordókat, ágyúkat, s ki tudja még mi- lyen kis mütyüröket vihet haza innen a boldogtalan turista. Látunk például olyan csigacsinálót. amelyre jegyzettömböt helyeztek, a tésztagyúró kis pálcika pedig tollá alakult De van itt virágtartó, lehetetlenül kicsi, s álnépi motívumok díszítik. Elég megfordítani a tárgyakat, s máris megvan, hogy ki a „tettes”. Legtöbb ilyen készítmény az Egri Háziipari Szövetkezet munkáját „dicséri”. De van a Dobó téren egy bolt. amely kifejezetten nép- művészeti árut kínál. Itt már valamivel nívósabb holmival találkozunk, \ de ehelyt sem az fogad bennünket, ami erre a megyére jellemző lenne. Az ok? A központból kapják az utánpótlást, oda küldik föl a különböző szövetkezetek és egyéni alkotók portékájukat, a Népi Iparművészeti Tanács bírálja el a tárgyakat, ezután kerülnek szétosztásra. Jut ebből aztán ide mindenféle, még talán hevesi is. A kirakatban is látunk helyi készítésű blúzokat, de — uram, bo- csá’ — arannyal vannak kihímezve. Hiába ez a divat. Együttvéve: sehol nem találtunk olyan árudát, ahol kifejezetten helyi és ízléses emléktárgyat lehetne vásárolni, helyette a bóvlinak olyan arzenálja fogadja a látogatót, hogy arról jobb nem beszélni. Eszembe jut erről egy emlék. Ez év tavaszán Észtországban jártam, ahol egy csodálatos üzletet találtam. Több helyiségből állt, s bemutatóként is szolgált. A mintadarabok másait meg lehetett vásárolni. Ízléses helyen — hagyományőrző „vásárfiát”. ★ De hogyan alakult ki ez a helyzet? A néprajzos erre a kérdésre is választ tud adni: — Régen volt egy egységes és szerves paraszti kultúra, amely kifejeződött az életmódban és a létrehozott termékekben is. Azt alkották meg a mesterek, amire a mindennapokban szükség volt. Azután kezdett átalakulni a világ, s felkapottá vált néhány tájegység díszítőművészete. Így lett máig tartó divattá a matyó vagy a kalocsai. Inkább ezekről volt ismeretanyag, az igény kielégítésére külön iparágak jöttek létre, háttérbe szorult a más jellegű hagyomány. Maradt egy-két vidék motívumkincse. Ez is szűkösen, mert inkább a szőtteseken és hímzéseken látható ábrázolások őrződtek meg, kevésbé a faragások, a bőrdíszítések, a fémművesség formái, a kosárfonók keze munkája, s még sorolhatnám tovább. A parasztság ünnepi viselete vált a szemléletben a népművészetté. Pedig ebben az életformában az ízléses, a kellemes úgy határozható meg, hogy forma és funkció együttese. Tehát a hasznosság-elv szerint alkották meg sajátos termékeiket a kézművesek. Ebből sok minden következik. Nem lehet például mintákat, motívumokat önkényesen egyik anyagtípustól a másikra átvinni. Meg kell érteni azt a közeget, ahol a felhasznált elem kialakult. Fontos az arányok kérdése is. A szériában készült népművészeti ajándéktárgyak sok esetben a könnyebb kezelhetőség miatt kicsinyítettek. Pedig nyilvánvaló, hogy a parányi kancsó, vagy bokály dísznek is silány. A hagyományos formakincset kevesen gyűjtik és használják föl, hanem inkább a bolt kínálata alapján nyerik ötleteiket Így az értéktelen holmi magamagát szüli és sokszorosítja. — Mégis a szakember mit tudna elmondani Heves megye hagyományairól, milyen sajátos népművészeti értékeket őriz ez a táj? — Legtöbb embernek azonnal az ugrik be, hogy palócok és csak ők élnek errefelé. Pedig a megyének majdnem fele — a dél-hevesi rész — alföldi jellegű. Tehát nem beszélhetünk itt egységes népi kultúráról, ketté kell választani a sokarcú palócokéra és a Tisza vidékire. Ez utóbbiról keveset tudunk, pedig olyan értékes régi mesterségek vannak itt, mint a halászathoz kapcsolódó háló- vagy vesszőfonás, a református községekben nagyon szépek a fejfák, a kapuk, gyönyörűek a pásztordíszité- sek. Ezekből lehetne meríteni, ahogy a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet teszi. — Milyen módon lehetne megfékezni az ízléstelenségnek azt az áradatát, amely elárasztja a megyébe érkező turistát? — Többféle úton lehetne változtatni a helyzeten. Valószínűleg az érdekeltségi viszonyok megváltoztatása lenne a leghathatósabb lépés. Most még a giccsadóval együtt is megéri termelni a bóvlit. Lehetne például sorozatban gyártani az ízléses emléktárgynak való másolatokat. Ilyen vállalkozói korban, mint a miénk, igazán nem lenne különösebb akadálya. Mert az emberek jórészt azért vásárolják meg a kapható ízléstelen portékát, mert nemigen van más. A föltárt várkerámia anyag másolatainak bizonyára sokan örülnének. A múzeum szívesen adna tanácsot meg a most alakult Népművészek Egyesülete is. Csak keresni kell a kapcsolatokat. Egerben van ilyen kezdeményezés, létre akarják hozni a mesterek utcáját, ahol hagyományőrző iparosok kapnának helyet. ★ Kriston Vizi Józsefet, a Népművészeti Egyesület elnökét hallgatva sok mindenben igazat kell adnunk. Csakhát vigyázni kell, hogy ne olyanok legyenek majd az effajta vállalkozások, mint a vár tövében található múzeumi souvenir bolt, amely nagyon sokszor zárva van, árukínálata alig különbözik a tíz évvel ezelőttitől. Bizonyára sokkal rugalmasabban, a piac igényeinek megfelelőbben lehetne kialakítani a készleteket. •ár A Népművészeti Egyesület alig néhány hónapos múltra tekint vissza. A megyében 87 tagja van, de pártolók is jelentkezhetnek, a kölcsönös előnyök érdekében. Nemcsak személyek, de üzemek, vállalatok is. Mintegy élcsapat szerepet kellene játszania ennek a társulásnak, amely szellemi értelemben — gyűjtő-feldolgozó munkájával — irányítaná a hagyományőrzést. Az egyesület országos tanácsának tagja Erdész Judit. népi iparművész. Tőle érdeklődtünk, hogy milyen elképzelésekkel indulnak. — Sokoldalú feladataink vannak, szellemi értékeket és technikai tapasztalatokat egyaránt föl keli eleveníteni, támogatva egymást s közös kibontakozási lehetőségeket keresve. Ehhez bázisokra van szükségünk, egyrészt a megyeszékhelyen, valami központi helyen, ahol olyan kézműves helyiségeket alakíthatnánk ki — erre Finnországban szép példák vannak — ahol ki-ki bemehetne és segítséggel megtanulhatna korongozni, szőni, vagy fonni. Több lehetőség fölmerült, használatlanul áll még például a Vitkovits-ház, de nagy örömmel fogadtuk volna a Panakoszta-házat is. A másik: nyári tábor számára kell keresnünk helyet, most egy elképzelés szerint Poroszlón lesz erre mód. Már közös tervünk is van: Egerben két népi játszótér készül, fafaragóink közösen akarnak a pályázatra jelentkezni. Mindenképpen több figyelmet, támogatást érdemelnének a hagyományőrző népművészek, hiszen igyekezetünk arra irányul, hogy megőrizzük a valódi formákat. Üjváry Imre, a Megyei Művelődési Központ munkatársa bízik a most alakuló egyesület jövőjében. — A népművészek támogatása eddig eléggé esetleges volt, a pályázatok és a különböző címek elnyerése még nem jelentette az alkotó helyzetének megoldását. Most közösen talán sikerül áttörést elérni, megoldva a kiadványok kérdését, felhasználva a kialakuló szellemiséget. Hosszabb távon az a célunk, hogy önellátóvá tegyük ezt' a társulatot, közös árusítások, jelentkezések segítségével. Ehhez elvi és gyakorlati háttér kell. ★ Koch Árpád fafaragó, az egyesület titkára: — Valóságos csodának mondanám, hogy 80 ember összejött, és valami közös ügyre vállalkozott. Ennek eddig még nem volt itt tere. Ügy érzem, nagy lemaradásaink vannak más megyékhez képest. Ha komolyan veszik ezt a nagy nekibuzdulást, bizonyára nagy hasznát fogják venni. Sokat ér az az önzetlenség, lendület, amely- lyel indul ez a lelkes csapat. ★ Nem várható, hogy egyik napról a másikra eltűnik az a sok vicik-vacak, amely vásárfiának kínálja magát. De mégis — ha lépésekben is —, sok minden változhat. Ha például az amit a Népművelési Intézet az amatőr díszítőművészeti szakkörvezetőknél követelményként fölállít, érvényes lenne legalább azokra is, akik profilként előállítják a helyi emléktárgyakat, már sokat jelentene. Egyelőre azonban minaret hátán minaret, kis hordó hátán kis hordó. Szót- lanok ezek a tárgyak. Olyanokat kellene a látogatók elé tenni, amelyek beszédesen vallanak a tájegység lakóiról. Gábor László Száz év emlékei Múltidézés és számvetés a tarnamérai iskolában A száz esztendővel ezelőtt emelt épület — igaz, többszörösen átalakítva — ma is áll, a padokban, éppúgy ott ülnek az újra fogékony, a tudásra szomjúhozó kis és nagyobb diákok, a katedrákról éppoly hivatásérzettől vezérelve okítják a gyereket, mint annyi sok nagyrabe- csült előd tette. Így aztán nem véletlen, hogy ezt a jelentős jubileumot megünnepelték a tanulók és a tanárok. Beszédes krónika Dzvonár Sándor igazgató ezt a nagyrabecsülést emeli ki, és hangsúlyozza, tantestülete arra törekszik, hogy az egykori nevelők hagyatékát ne csak átmentse a jövő számára, hanem tovább is fejlessze. Segítségével pillantsunk be a a pedagógia helyi krónikájába! — Helytörténeti szakkörünk tagjai sokáig munkálkodtak azon, hogy összegyűjtsék a leglényegesebb adatokat. Ezek közül emeltük ki a legbeszédesebbeket. s közzé is tettük, méghozzá egy kiállítás formájában. A sok értékes információ közül most csak a mérföldköveknek számítókat villantanám fel. A források a korábbi időszakról is vallanak. Tudjuk, hogy 1746-ban Horváth Béla iskolamester kántor, orgonista, jegyző is volt egy személyben. Gondok már akkor is akadhattak. Ennek igazolására jó példa az 1819-es egyházlátogatási jegyzőkönyv, amely többek között amiatt panaszkodik, a méraiak igen kedvelik a bort, olyannyira, hogy mit sem törődnek fiaik, lányaik taníttatásával, inkább marhapásztornak küldik őket. Ez persze a valóságnak csak egyik oldala, hiszen az is tény, hogy nem mindenki juthatott be — szociális, vagy egyéb okok miatt — az iskolába. A kántorházban mindössze egy szűk tanterem volt, ez 1813-ban épült, nyers téglából. A hattól ti- ■ zenkét éves korúak közül csak negyvenen jártak ide, holott az összlétszám 104 volt. Ez csak egy adalék, lehetne még sorolói jó néhányat. Ennél érdekesebbnek, kifejezőbbnek tűnik azonban arról szólni, hogy milyen sikereket produkált a hivatásszeretet. Az első népművelők — Mai kifejezéssel élve a tárgyi feltételek csigalassúsággal javultak, ám a mostoha körülmények nem zavarták azokat, akik hittek abban, amit csináltak. Csak elismeréssel szólhatunk a két világháború között itt munkálkodókról: Márai (Dörnbach) Józsefről, Erdélyi Istvánról, Galánfi Lászlóról, Galánfi Lászlónéról, Nagyfejed Ilonáról, Perger Viktorról, Szilágyiné Tancsa Éváról és Viczes Edéről. Annál is inkább, mert kötelességüknek érezték — erre nem serkentette őket ■ senki — a helybeliek szellemi arculatának formálását, ízlésének alakítását. A tanítók ismeretterjesztő előadásokat tartottak, műkedvelő színjátszó csoportot szerveztek, énekkart vezettek, analfabétatanfolyamokat indítottak. Ügy is fogalmazhatnék hogy népművelők voltak a javából. Új utakon A felszabadulást követő években, évtizedekben — ha fokozatosan is — de csak ígéretes fellendülés bontakozott ki. Olyan tantestület formálódott, amelynek tagjai korszerű ismeretekkel felvértezve lehetőségeikhez képest mindent megtettek a felnövekvő nemzedékek szellemének és jellemének pallérozásáért. — Öröm erről szólni, hiszen mindezt úgy produkáltuk, hogy közben nehézségek regimentjével kellett megbirkóznunk. Igaz, beköltöztünk a későbarokk stílusú, de meglehetősen rozzant állapotú Almásy-kastélyba. A renoválásra folyvást tetemes summát áldoztunk, de mindez kevés volt arra, hogy jó adottságokat teremtsünk. Megtörtént az is, hogy a tantermekbe becsöpögő esővíz zavarta a munkát. így aztán cselekedni kellett. A községi vezetés — megértve gondjainkat — szorgalmazta az új oktatási intézmény építését. Nincs már akadály Menet közben azonban kiderült, hogy korán lélegeztek fel, mert az akadályok sora még ezután következett. — Az elképzelések szerint egy teljesen új nyolctantermes egységet csatoltunk volna a műemlékhez. Meg is kaptuk a pénzt, elkészültek a tervek, ám ekkor vétózott az Országos Műemléki Felügyelőség. Mi tagadás: elkeseredtünk, hiszen — az első jelzések szerint — az előírt szempontok érvényesítése jókora összeget követelt volna. Szerencsére egészséges megoldás született, olyan, amely valamennyi partner javát egyaránt szolgálta. így aztán elhárultak a nehézségek, most már bízvást állíthatom, hogy 1984. szeptember 1-én, már az új otthonban, a minden szempontból korszerű intézményben kezdjük a munkát. Erre garancia az is, hogy a kivitelezést a tarnamérai Lenin Mezőgazdasági Termelőszövetkezet építőbrigádja vállalta, azaz a helybeliek a leginkább tudják, hogy miről van szó. Ezért nem adódik fennakadás, nem lesz határidőmódosítás. S ha már itt tartunk, akkor hadd jegyezzem meg, hogy a híres kastély új köntöst kap, erre a célra hárommilliót biztosított az Országos Köz- művelődési Tanács. Ide a bibliotéka költözik majd. Más. szóval: megteremtődnek egy komplex közművelődési intézmény feltételei. Erre persze még néhány évet várni kell, de Mérán senki sem türelmetlenkedik, hiszen ismeri az elődök ezernyi gondját-baját, s ennek megfelelően értékeli a jövőt, amely — s ezt túlzás nélkül állítjuk — valóban ígéretes lesz... Pécsi István Egy pásztor ivóbőgre, „csanak” A vármúzeum gyűjteményében lévő népi kerámiák (jobbra) (Perl Márton felvételei) Heves megye és a népművészet Beszédes és szófián tárgyak
