Népújság, 1982. november (33. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-13 / 267. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. november 13., szombat EGY KÍVÜLÁLLÓ TÖPRENGÉSEI Nagy László-em lékülés ürügyén Minden bizonnyal a kívülállónak — mármint a pedagógia szakmai berkein kívül állónak — Nagy Lászlóról tiszta szavú költőnk Jut eszébe, s nem a másik, az Ismeretlenebb Nagy László, aki 1881-ben kezdte pedagógiai pályafutását. A nagykőrösi református tanítóképző volt tanárának fia a magyar oktatásügy legjelentősebb egyéniségévé vált. Születésének 125. évfordulóján ünnepi emlékülést tartottak Egerben a tanárképző főiskolán. Atnennylre örülni lehetett annak, hogy az emlékülés minden protokolláris formaság nélkül zajlott le, annyira lehangoló (vagy talán jelképes) volt, ahogy a város pedagógusai távol tartották magukat a hazai oktatásügy megreformálójának emlékével és gondolataival való találkozástól. A meglehetősen szép számmal távol maradtak nevében fogalmazhatott annak az intézménynek az igazgatója, akivel volt szerencsétlenségem pár szót váltani a tanácskozáson elhangzott előadás után. A jó nevű egri iskola vezetője felkészületlen és üres fecsegésnek minősítette a hallottakat, s fölöslegesnek azt az időt, amelyet itt töltött. Egy másik pedagógus szorgalmasan olvasott az emlékülés ideje alatt. Kár, hogy nem az Élet és Irodalom e heti számát, mert abból megtudhatta volna például, hogy az 1982 tavaszán kötelező tantestületi értekezleteken szereplő téma, a veszélyeztetett gyerekek helyzete, őt is érinti. Mégpedig olyan közvetlen módon, hogy az értekezletekről az Országos Pedagógiai Intézetbe befutó jelentések szerint az egyik megye a veszélyeztetettek közé sorolta a pedagógusgyerekeket is. Mindenesetre én nem olvastam újságot. Érdekes dolgokra kellett odafigyelnem. Nem azért, mert tudtam, hogy a tanácskozásról majd be kell számolnom — olvasóimnak, s nem utolsósorban magamnak is —, hanem azért, mert olyan dolgokról esett szó, amelyek legelevenebb közügyeink. Mert van-e fontosabb közügy mindannyiunk jövőjénél? Ha oktatásról, nevelésről beszélünk, saját jövőnkről van szó, ez pedig mindenkit érdekel. Vagy legalábbis illene, hogy érdekeljen. Nagy László már csaknem száz esztendővel ezelőtt világosan látta, hogy ebben a folyamatban — a tanításban — nem az ismeret- közvetítés, a tárgyismeret pontos átadása a döntő momentum, hanem az oktatás pszichikai lényege. Ez a lényeg azonban mintha bújócskát játszana velünk sok-sok esztendő óta. Az iskola reformja alatt ugyanis, többnyire és döntő módon mindig a tárgyismeret megújítását értik, az oktatási reform a tananyag bűvöletében él. Mintha szinte kizárólagos szempont lenne a mit tanítunk kérdése a hogyan ta- nítsunkkal szemben. Pedig korunkban éppen az valósult meg, amiről Nagy László álmodott; a gyerek végre felszabadult. Más helyet foglal el a társadalomban, más lett a viszonya szülőkhöz, intézményekhez, környezetéhez. Az iskola azonban nehezen tud mit kezdeni ezzel a mássággal. Hogyan tartson rendet, fegyelmet a megváltozott helyzetben? Hogyan őrizze meg intézmény és pedagógus tekintélyét ebben a minőségileg más szituációban? Nehéz kérdés. El is fordul felőle az iskola és helyette a tárgyismeret közvetítése kerül előtérbe, s ott is a hagyományos számonkérő módszer. Azt ugyanis nem nehéz ellenőrizni, hogy a könyvben feladott leckét hogyan reprodukálja a gyerek. A kreativitás mérése, megítélése bonyolult dolog, így, és ezért is válik már az óvoda oktatási intézménnyé. Már ott is verset kell tanulni. pedig hát van a gyereknek elég gondja abban az időben. Sokkal fontosabb, mint bemagolni egy-egy mondókát. A gyereknek hatéves koráig meg kell ismernie az alapvető fizikai törvényszerűségeket — hatásellenhatás, tömeg, erő, gyorsulás —, mert ha nem tanulná meg, elpusztulna. De megtanulja. Hibátlanul. Hogyan, milyen pedagógiai módszerrel? Rejtély. Hatéves koráig megtanul hibátlanul egy nyelvet, az anyanyelvét. Hogyan? Rejtély. Talán a későbbi tanítási metódusnál az a hiba, hogy a pedagógusok többsége az oktatás mechanizmusában önkéntelenül a megtanítandó tananyagra gondol elsődlegesen és nem a személyre, akinek valamit el kell sajátítania. De hát így építkeznek a tanmenetek és tantervek is. Mit is mondott Nagy László ezzel kapcsolatban. „A jó pedagógus, amikor elindul a gyerek felé, nem a tananyagra, hanem a gyerekre gondol.” De hát jó pedagógusok vagyunk-e? Nemcsak azok, akiknek végzettsége és munkakönyvé szerint tanár a foglalkozása? El tudjuk-e például viselni, hogy vesztesként kerüljünk ki a nap mint nap zajló pedagógiai drámából, amely gyerek és felnőtt között zajlik? Ugye, hogy nem. Mert a felnőttnek, az erősebbnek, a vezetőnék, a parancsnoknak mindig igaza van. A tökéletesség mintaképeinek kívánunk látszani A tökéletesség erőszakolása pedig, hogy ismét Nagy Lászlót idézzem „nem vezet másra, mint a sablon uralmának megalapítására a gyerekkorban.” 'Ennek pedig folytatódik az idézet, egyenes következménye a „fejlődés mesterséges megakasztása”. Ne lássa hát a gyerek tökéletesnek tanárát? De igen. Jómagam is annak láttam közülük nem egyet. De úgy, hogy nem akartak annak látszani. Pedagógusaimra ma is eszményítve gondolok vissza. Mert nemcsak hogy kiváló — bocsánat a kifejezésért — szakmunkások voltak, akik hibátlanul tudták a szakmájukat, hanem súlyuk, hatásuk, emberformáló karakterük volt. Egyéniségek voltak. Hová tűntek ezek az egyéniségek? Akik generációkon keresztül meghatározták nemcsak egy osztály, iskola, de sok esetben a község sorsát is. Hová tűntek az egyetemekről, akik miatt székekkel a fejünk fölött tülekedtünk egy-egy előadásra, mert már nem volt hely a padsorokban. Hogyan tudtak ilyenekké válni? Minden bizonnyal nem kellett őket továbbképzésre ösztökélni. Képezték saját magukat. És nem azért, hogy szebb tanterveket tudjanak készíteni, hogy elnyerjék feletteseik tetszését. Azért, hogy jobban tanítsanak. Azért, hogy biztonságosabb az előttünk álló életben, és minden felesleges cicoma nélkül közösségi emberré fogódzókat adjanak nekünk formáltak bennünket. Nagy László szellemében. Ságethy András Felújították a Csokonai Színházat Debrecenben befejeződött a Csokonai Színház felújítása. A Hajdú-Bihar megyei Állami Építőipari Vállalat és alvállalkozói több éves munkával újjávarázsolták az épületet és modern technikai, műszaki berendezésekkel szerelték fel CÉHMESTEREK UTÓDA A gyöngyösi Olimpia utcában van egy parányi műhely, ahol minduntalan megcsodált remekek születnek a bőrből. A négyemeletes bérház korábbi közös mosó- konyhájából-szárítójából kialakított két kis helyiségbe az év elején költözött a mester, Juhász Gáéor —, hogy gyermekkori álmát, immáron közel a nyugdíjhoz, végre valóra váltsa. Mivel kerek negyvenöt esztendeje cipésznek adták, — becsülettel ki is tanulta ezt a szakmát — de valahogy mindig jobban kedvelte a mívesebb munkát. Úgyszólván már a pályája elején megpróbált a mindennaposnál többet, szebbet is kiadni a kezéből, s ilyesféle iparkodása idővel nemcsak passziójává, hanem egyenesen a szenvedélyévé vált. Talán egy cifra dohányoszacskó volt, amit először ügyeskedett. Aztán, hogy sikerült, hozzálátott máshoz is, szinte mindenféléhez.. Voltaképpen , azonban — vallja — nem kalandozott messzire műhelyétől. Alap. vetően a . lábbelik mellett maradt a szövetkezetnél is, ahová még az alapítók között lépett, akár a méretes részlegnél, akár pedig szabászként, modellőrként — tervezőként — vagy éppenséggel üzemvezetőként dolgozott. Azt csinálta mindig, amit jobban kívántak tőle. Abba is beletörődött, amikor a városból hosszú évekre falusi javító egységhez helyezték. Cipészként egy sor kiállításon szerepelt s szerzett elismerést — előfordult, hogy az első három díjat megkapta! — 1968-ban második lett az OKISZ országos versenyén, de szívszerelme mégis a bőrdíszművesség maradt. Különösen pedig azután, hogy egyéb ambícióihoz, irodalmi törekvéseihez, a szövetkezeti színpad irányításához nem kapott kellő támo? gatást, a szegedi népművészeti iskolát nem folytathatta. Pálon és polcon seregnyi különféle termék, ajándék- tárgy, lakásdísz bizonygatja a mester alkotókedvét, nagy szorgalmát. Azt, hogy Juhász Gábor a nem tanult szakmájában is sokra vitte, s s akár naponta képes megújítani önmagát. Értékes ember. Nem kevésbé az, mint családi példaképei, a falusi néptanítóként is 14 nyelvet megtanult nagyapa s a tizenegy gyermekének mindegyikéből iparost nevelő csizmadia, édesapa. Láthatóan nagy öröm számára, hogy néhány hónap óta azzal foglalkozhat két emeletnyivel a lakása alatt, amuré mindig vágyott. Még inkább pedig, hogy kezdő kisiparosként is nagy-nagy tisztesség érte nemrégiben: beválogatták a legjobbak közé, a közelmúltban alakult Kézműves Tanácsba. — Tudomásom szerint az egész országból 138-an jutottunk ekkora megtiszteltetéshez — mondja —, Heves megyéből a két parádi üvegművessel, Mata Pállal és Szakács Miklóssal, a hevesi háziszőttes-készítő Hegedűs Jánosáéval, illetve a szintén bőrdíszműves egri Lovassy Lászlónéval együtt ötödma- gammal használhatom a „kiemelt” kézművesek meg(Fotó: Szabó Sándor) különböztető jelzését, a Dü- rer-tanulmányból kölcsönzött szerszámos kezet... A budapesti Nagymező utcában egy október vége felé zárult seregszemlére történt jelentkezésem volt a tulajdonképpeni „belépőm” ebbe a táborba, ahol természetesen szeretnék most már végérvényesen megkapaszkodni. Munkásságát mindeddig többnyire csak szűkebb ismeretségi köre kísérte figyelemmel, s hétvégi kirakodásairól a mátrai kirándulók, üdülők vitték magukkal jó hírét. Első, kisebb, önálló bemutatkozására — egy szentmártonkátai klub- könyvtári meghívásnak eleget tévé — még csupán ezekben a hetekben készülődik. Nem gondolt arra, hogy nagyobb fórumon is bemutatkozzék. Eszébe sem jut, hogy művésznek tartsa magát — továbbra is elsősorban mesterember akar maradni. Olyan kézműves, aki persze az egyszerűbb, köznapibb megrendelésektől, kívánságoktól sem idegenkedik. Nemes hitvallás. Tiszteletre méltó szemlélet. Gyóni Gyula Vasgolyó két üveg között H ol vannak azok a régi szép békeidők, amikor a felvidéki drótostót így kínálta magát az ablak alatt: „Drótozni, fótozni van-e valami?” Most, ha a hatodik emeleti lakótelepi lakásom ablakát a szemközti sorház egyik erkélyéről csúzlival kilövik, cipelhetem az ablakkeretet az üveges ktsz-hez; ha esik, ha fúj, várhatok rá egy hetet, cipelhetem vissza, és míg várom a következő belövési, háztartási biztosítási ügyben levelezek. A szemközti házból másodízben követtek el merényletet ablakaim ellen. Tettes természetesen nincsen, nem is keressük. Mivel haragosom sincsen odaát, csak arra következtethetek: az én ablakom esik kézre a merénylőnek, én vagyok lő- távolságon belül. Lehet, az is irritálta tette elkövetésére, hogy az ablak frissen mosott volt, s a délutáni napfényt a szemébe tükrözte. Következésképpen nem kell annyiszor ablakot mosni, mondtam a feleségemnek. A körzeti biztos is benézett, szemügyre vette a kí- vül-belül törött ablakot, az üvegek között fénylő kétde- kás acélgolyót, szakszerűen kiszámította a golyó röppá- lyáját. Elvileg berajzoltuk a szjemközti lakóház egyik erkélyét. Tenni persze, semmit nem lehet. Nem is kértem, van a rend őreinek ennél komolyabb feladatuk is. De azért figyelnek. Egyszer háitha jobban kidugja fejét a mesterlövész a loggián kiépített lövészárokból. Jegyzőkönyvet biztonság okáért felvettünk, s miután tisztáztuk, hogy anyám „ts”-sel és nem „cs”-vel írta nevét, átadtam magamat a magánnyomozás izgalmainak. Vagyis előbb a vaksi ablakkeretet lég- és víztelenítettem. Ehhez fólia és léc kellett. A közeli építkezés ígért beszerzési lehetőséget. Aztán úgy döntöttem, magánügyemet nem hárítom át az államra, így a domboldali maszek építkezéshez men- tem.Egy üveg sörért vételeztem terítőnyi fóliát és lécet. Akkor jött a tulaj és kérdezte: „ez meg mi?” Malteros barátom járatossága nem volt meglepő. „Ez szerzi be az U-szeget.” Ezzel legalizálva volt az ügylet. Az ablak légtelenítése megtörtént. Csak a víztelenítésben nem voltam biztos: a nyugvó nap fénye több lyukacskán át vigyorgott be a szobába és a szemembe. Ez azonban még mindig jobb, mint ugyanoda egy vasgolyó. Az üvegre várás öt napját egyrészt azzal töltöttem, hogy megpróbáltam hinni a meteorológiai jelentéseknek, másrészt titkon a függöny mögül és nyíltan az erkélyről figyeltem az ellenség emeleti rejtekállását. A függöny mögül a következőt állapítottam meg: egy tizenéves fiúka rendszeres érdeklődéssel figyeli a fólia lötyögését. Az erkélyről egészen másnak tűnt a fiatal mesterlövész viselkedése. Ha meglátott, azonnal teljes unalmat árult el, véletlenül sem nézett a kilőtt ablak irányába, sőt sürgős elfoglaltsága miatt visszaoldalgótt a lakásba. Pszichológus barátom is — akit e célból egy üveg konyak feláldozásával hívtam meg családi hadszínterünkre — megállapította: a fiú viselkedési mutatói alapos gyanúra adnak okot. A néma szembenállás odaát ellentmondást váltott ki. A papa is megjelent atlétatrikóban az erkélyen far- kasszemnézésre. A távolság meglehetősen nagy a két épület között, közte üzletsor is van, így se bemutatkozásra, se kézfogásra nem nyílt módunk. Mondjuk, hogy én gratuláljak a pontos lövésért, vagy köszönetét mondjak azért, hogy nem szabadságunk első napján okozta a fiúka a folytonossági hiányt, amikor napokon áí esett az eső, vagy hogy ő netán elnézést kérjen a maganevelte serdülő nevében. Aztán megoldódott a dolog. A buszmegállóban futottunk össze. Gondoltam, megkérdem tőle: egy esetleges ablakhiány milyen káromkodásra inspirálná szomszédomat, de ő taktikusan megelőzött. Közölte: kár a szemeimet az erkélyükre meregetni. Enikőt ki nem engedi oda. Ha valami mégis történne, liliomitiprásért fog feljelenteni. Kérdésemre elárulta, hogy Enikő 21 éves^s a köztünk lévő négy évtizedes korkülönbség ebbe a kategóriába esik. Az utolsó ablaktalan nap estéjén a fiúkát újra a függöny mögül szemléltem. Szemrehányóan figyelte a lebegő fóliát, valahogy így: mi az, tata, maguknál meddig 'tart egy üvegezés? Nem beszélve arról, hogy rontja a városképet ... Most újra napfényben úszik az ablakom. Eső a héten nem volt, nem is ígért a meteorológia. Csak emiatt tartottam a beázástól. A közel-keleti híreket hallgatva — miután most már van egy haragosom — várom a következő belövést. Van egy ismerősöm a gördülőcsapágy-gyárban. Holnap felkeresem. Azt hiszem, hosszabb állóharcra kell berendezkednem. Benkö Károly A gyöngyösi (MTI fotó: Oláh Tibor felv. — KS)
