Népújság, 1982. november (33. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-06 / 261. szám
I NÉPÚJSÁG, 1982. november 6., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM »• Képeinken a csu- vas népművészet néhány szép al- kotását mutatjuk be: ezek a formák és viseletek hosszú évszázadok alatt alakultak ki. Megőrzésükre és továbbadásukra ma is nagy gondot fordítanak. tKőhidi Imre reprodukciói) Anatolij Mitta 1932—1971. Festő, grafikus a csuvasiai Toburdanovóban született a leningrádi Képzőművészeti Akadémián a Repin Intézetben tanult. Élete, munkássága a csuvas tájhoz kötődött Szeszpel Missi*: A csuvas nyelv Eljön az idő. S a csuvas nyelv vágni fogja a vasat. Éles lesz, éles, akár az edzett acél. Eljön az idő, s a csuvas dal is fölcsendül. Tiszta égboltot, világló világot, vörös napot énekel majd örvendve a csuvas. A csuvas dalban a tiszta ég pacsirtájának szava fog zengeni. A csuvas dalban tenger hulláma morajlik föl, erdő zúg, vége-hossza-sincs-rétek zöldellenek majd. ősi bánat hangja hangzik, boldogságra nyílik a szem. Széliében a Volga mentén paraszt-koboz hangján szólal meg a világ — ez a csuvas dal lesz, a csuvas szó, a csuvas beszéd. A csuvas nyelv vörösen izzó szén, fölhevült acél lesz! Ősidőktől fogva szűkösen élt a csuvas. Mi kínt nem látott, mit el nem tűrt, hogy megőrizze nyelvét! Fejét le- horgasztva, fövegét gyűrö- getve idegenek közt csöndben üldögélt. Idegen népek közt csúfolástól félvén suttogva beszélt csak. Nyomor- gatták, sanyargatták, szerteszórták. Erre-arra menekülve erdő mélyén elrejtőzött. Szegény csuvas! Szegény csuvas! Szétszéledtek, szétszóródtak embereid. Idegen népek gazdagjai nyelved irtani akarták. Mindenféle kínszenvedés, minden bú-baj közepette nevét mégis makulátlan megőrizte. Elszenvedett kínok között, idegen népek között nem veszett el a csuvas nyelv. Évszázadok tel- tek-múltak. A csuvas halkan beszélgetett. Nyelvét mindenfelől marcangolták. Mégis él ma is, életerős ma is. Minden csúfolkodás ellenére ma is él. Éljen továbbra is! A csuvas a jövendőben mennydörgést zúgat majd és villámokat villámoltat a nyelvével. Ez ad nekünk reményt. Bízunk! Eljön az idő! Kinek hite nincsen, ki tulajdon véreit szégyellve a csuvas névre szégyent hozott, azt hátulról megbillentve, csuvas módra félrelökjük. Aki bízik, boldog. Nem feledjük, hogy csúfolták, gúnyolták az őseinket. A sok csúfságból kikerült nyelv nem fog elveszni a földön. Eddig nem zengett csuvas szó — most csuyas dal csendül; a csuvas vers, a csuvas szó volgai hullámként, erdő zúgásaként paraszt-koboz hangját helyettesíti. A csuvas nyelv vágni fogja a vasat, acél-éles lesz. Eljön az idő! Eljön az idő! S ha itt lesz az idő, észbe veszik majd, ki ezeket írta, és azt fogják mondani: „Igazat szólt!” (1920) Csuvasból fordította: Zahemszky László *A modern csuvas költészet megteremtője. 1899. november 4-én született a ka- zányi kormányzóság Sugu- rovó nevű falujában. Költészetének legmeghatározóbb jegye az eszmei motívumok szociális kiélezettsége, az äb- ,rázolásmód forradalmi-romantikus emelkedettsége, a költői nyelv érzelmi telítettsége. Különös szeretetet táplált anyanyelve iránt, melynek sorsában a nép sorsát látta. 1922. június 15-én halt meg az ukrajnai Szta- rogorodka faluban. Valentyina Elbi: Bárcsak megértenék! A z anya orvoshoz vitte a lányát. — Segítsen! Nagyon ké- 1 rém! — mondta és könyö- ■ rögve nézett az orvos szeI mébe. — Mi történt? Mije fáj? — A lányom !... Este még ■ rendesen lefeküdt, reggelre ■ pedig megnémult. Reggel óta nem beszél, látja milyen zavart az arca? Jaj, istenkém, mivé lett az én lányom? Hogyan megy ez majd férjhez? Jaj nekem! — siránkozott az asszony. — Várjunk csak! Ügy látom, korán akarja férjhez adni a lányát. Hányadik osztályba is jársz? — fordult a gyerekhez. — Ötödikes. Ötödikes volt eddig, de most már ... Az orvos maga elé ültette a kislányt. — Hogy hívnak? — kérdezősködött tovább. A kislány nyögött valamit, ami teljesen érthetetlen volt. — Na látja, nem tud beszélni, néma — szipogott az anya. — Különben Ilerbinek hívják. Az orvos hozzákezdett a vizsgálathoz: meghallgatta a mellét, hátát, megnézte a torkát, az állát tapogatta, kezét emelgette, végül így szólt: — Az a gyanúm, hogy a kis Ilerbi nagyon megijedt valamitől. — Istenkém, én ugyan nem ijesztettem meg. Furcsa, mert az utóbbi napokban igen vidáman járt-kelt. ... És az anya igazat mondott. Ilerbi ugyanis néhány napja meglátogatta az apját, attól kerekedett olyan jó kedve. Apja, mivel elköltözött a családtól, talán a lelkifurdalását akarta enyhíteni oly módon, hogy lányának mindenfélét összevásárolt. Ez alkalommal Ilerbi egy kicsi dobozzal tért haza. A doboz aranygyűrűt és fülbevalót rejtegetett. Ilerbi tüstént fölékesítette magát, és a tükör előtt illegett-bil- legett hosszasan. Bizony, nagyon szép, állapította meg. Miután kigyönyörködte magát, gondosan visszatette a dobozba új szerzeményeit. Másnap pedig magával vitte az iskolába, hogy mások is lássák. Osztálytársai alaposan szemügyre vették az ajándékot, míg végül egyikük kikerekedett szemmel ezt kérdezte: „Mondd csak, te nem félsz, hogy elveszíted ezt az értékes holmit? Vagy hogy valaki ellopja tőled? A mi szomszédasszonyunknak világos nappal lopták el a fülbevalóját. Méghozzá a füléből!” Ilerbi fölugrott erre a hírre. Mi tagadás, elszállt a jókedve. Közben megszólalt a csengő, mindenki az osztályba szaladt. „Tényleg, az ember mindenre nem tud figyelni. Ellophatják.” Ettől kezdve a kis aranytulajdonos kezdte magát rosszul érezni. A hátán mintha hihetetlen gyorsasággal egércsapat futkosott volna le és föl, majd vissza. Sosem szívelte ezeket az állatokat. Óra végéig markában szorongatta a dobozkát, azután mint akit puskából lőttek ki, hazafutott, egyenest a fiókosszekrényhez, ahol sebesen elrejtette kincseit. Ettől megnyugodott. Megírta leckéjét, és estig az utcán játszott pajtásaival. Lefekvés után az ágyban csukott szemmel is látta a csillogó aranyakat. Nem is bírta soká, a szekrényhez óvakodott, hogy utoljára megnézze őket. Szerencsére a helyükön voltak. „Soha nem hagylak el benneteket” — suttogta búcsúzóul. Végre lefeküdt. De egyszefcsak mi történik? Valaki a lábát húzza! Észrevétlenül állatbőrbe bújt emberek lopóztak be hozzá. Úgy látszik, keresnek valakit, mert rusnya fejüket ide- oda forgatják, a szemük meg szikrát szór. Ilerbi felszökik, ijedtében még a lélegzete is eláll. A szörnyetegek az ágyhoz közelednek. „No, itt van, megvagy! Hol rejtegeted az aranyaid? Azonnal add ide!” — parancsolnak rá, Ilerbi kiabál, anyját hívja, de egy hang sem jön ki a torkán. „Meg kell ölni!” — adja ki a parancsot az, amelyiknek szarva is van. Itt szerencsére fölébredt a kislány. Verítékben úszott. Mindjárt el akarta mesélni borzalmas álmát az anyjának, de a nyelve nem fordult a beszédre! Szegény asszony föl nem foghatta, mi lelte egyetlen leányát, mitől némult el. Rémülten vitte hát orvoshoz. — Bizony, a kislány ijedtségtől némult meg — erősítette meg föltevését az orvos. Fogta a tollát és fölírt valami gyógyszert, naponta háromszori bevételre. Azóta eltelt egy hét. Az orvost érdekelte az eset, és úgy döntött, hogy meglátogatja különös páciensét. — Azért nem kell nagyon elkeseredni, Ilerbi rendbejön — vigasztalta a búnak eredt asszonyt. ' Hosszasan elbeszélgettek. Az asszony mesélt magáról, a házasságról, majd szóba került az apa által ajándékozott gyűrű és fülbevaló. Elő is vette, hogy megmutassa ... Ebben a pillanatban Ilerbi falfehér lett, szeme sötéten villogott. Ebből a tekintetből mindent megértett az orvos. Tehát mégsem tévedett a betegséget illetően. Szegény gyereknek nem aranyat kellene adni, hanem apát. Talán nem is az aranyat félti... Bárcsak megértenék! Csuvasból fordította: Kántor Klára- Mihail Széniéi: <5lőjél Rőt fényre kitől gyűlt a kert? Vagy tán a véresszemű baj, Milyen előjel ez? aki nyomomba jár? Valami bajt most elterelt? Csak vár, lecsap és itt a jaj, Ki gyűlöl? Ki szeret? rossz szellem; hazajár. Recseg-ropog, lobog a tűz; Hallgat a kút. Víz hirtelen vigyázz, ruhádba kap! vödörből arcba ver. Lehet, hogy e zug, mely elűz, Szívemben nincsen félelem, a hajnalból maradt? Fenyegetni ki mer? Megyek, mindent félre lökök, széttárva a homályt. Mellettem a lombok között vérzőn kacag a mák. . - \ Szokolay Károly fordítása
