Népújság, 1982. november (33. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-06 / 261. szám
Leninnél, Uljanovszkban A Volga-parti városrészből csak három épület maradt: a szülőház, s a gyerekkor színhelyei. Vlagyimir lljics Uljanov - ma sem tudjuk biztosan, honnan ered 120 álneve közül a legfontosabb, a Lenin - e helyt született: a három épület fölé magasodó 110X100 méteres alapterületű múzeum századik születésnapjára készült el. Őrzi tevékeny életének színtereit: a várost, diorámában és maketten a dolgozószobát a Kremlben, a gorki házat, ahonnan elment, örökké élni. (Kőhidi Imre képriportja) Az emlékmű érkezésünk előtt néhány nappal adatott át a rendeltetésének: az emlékezésnek és az emlékezte- tésnek. Mint Valami feltá- pászkodó harcos, vagy inkább mint egy kidőlt drótakadály?, avagy inkább szárnyaiban magasba ívelő nyíl és mindez együtt, — ott ahol még most is „múzeumi tárgyak” egykori lövészárkok és a lövészteknők, ott a tengerpartján, a város szélén is túl: Novorosszijszk- ban. A Kis-Föld szívében. Ott, ahol kereken két évig folyt a harc, a hősi küzdelem a náci betolakodók ellen. Ott, ahol a volt romok, a senki földje helyén ma egy százezer lakosánál is nagyobb kikötőváros él. S ott, ahová az új emlékműhöz már megindult a kegyelet zarándok útja a múltra emlékezni, s ahová érkeznek az esküvői menetek, hogy a boldogság pillanatából csipetnyit nyújtsanak át az „elő- komak” egyfajta kegyelet formájában. A fordított „V” alakú emlékmű nyílhegye felmutatni látszik egyik csúcsára a környező hegyeknek, ahol furcsa két ía áll emléket egymásnak: a múltnak és jövőnek is. Az egyik zöld lombú, fia- tai, magasba törő, még Brezsnyev ültette a közelmúltban. Nőni, terebélyesedni fog, árnyékot nyújt majd a környéknek, ahol keményen tűz a nap, s ahol a szomszédos fa örök és rozsdás mozdulatlanságban őrzi önmaga kegyetlen és intő emlékvoltát. Ez a „fa” ugyanis a fát csak formázza. A halál fáját. Kilőtt lövedékek rozsdás vashulladékaiból, gránátszilánkokból, hüvelymaradékokból mintázta a szobrász. A Kis- Föld egyik csúcsán e két memento egyszerre lelkesít és int, egyszerre figyelmeztet és biztat, egyszerre a múlt és a jelen. A két fa „tövében” pedig ott lüktet a nagy kikötő, — és ipari város, a Kis-Föld szíve, hatalmas sugárútjaival, tengerre nyúló parkjaival, vakítóan fehér lakótelepeivel, üzemeivel, a kéklő tengerrel, éli serény-szorgos életét, tanulva és okulva, de' semmit sem felejtve: Novo- rosszijszk. Jártam fenn, északon, a 60. szélességi fokkal egymagasságban Vologdában és Kosztromában is. A nem fekete föld övezet szívében fekszenek ezek a városok, Moszkvától északra sok száz kilométernyire. Emlékművek hirdetik ott is a soha feledni nem tudó és nem is akaró kegyeletet. Varázsos hangulatú faházak mind a két város1 ősi szívében, amelyeket, mint szélvédő a kiskertet a vihartól, úgy ölelnek körül óvóan az új városok: mind a két helyen. A faházak hangulatára a modem városrészek pergő és pezsgő élete rímel rá: múlt lenne az előbbi, a jelen és a jövő emez. Persze nem így van. Harmóniába olvad a kép, egységet alkot a múlt és a jelen, — az építkezésben. A lélekben is! A hősök emléke nem szétválasztja, de összeköti a negyven évvel ezelőttöt és nemcsak a mával, de a holnappal is. Leningrád egykori szélén döbbenetes temető: a lenin- grádi blokád halottjainak tömegsírjai. ' Zarándokhely ez. Nemcsak a leningrádiak- nak és nem csak a szovjet állam polgárainak. Mindenkinek, aki e tájon turistaként vagy hivatalos emberként megfordul, s akiben erős a vágy, hogy tisztelegjen az egykori hősök előtt, hogy a halottaktól nyerjen erőt a békés élethez. Mert ezeknek az emlékműveknek, amelyek kegyetlen-kénytelen tisztelettel behálózzák az egész szovjet hazát, sajátos varázsuk van. Nem lehangolnak, de erőt adnak. Nem szétválasztanak, de összekötnek. Ez az emlékműhálózat a lelkek országútjává vált a szovjet ország minden tája felé és felől, hogy kimeríthetetlenül és rendületlenül vándorolnak rajtuk és általuk az emberek gondolatai, emlékei, hogy minden köteléknél erősebben fűzze egységbe a délt az északkal, a keletet a nyugattal, az orosz embert a baskírral, az asha- badit a leningrádival. A Re- gisztán szomszédságában — az üzbég Szamarkand csodálatos középkori mozaik szíve és műemlék tere ez — sok ezer kilométerre Moszkvától, emlékmű hirdeti: Üzbegisztán népe is ott volt a Szovjetunióra törő fasiszták elleni élet-halál küzdelemben. Ott volt, harcolt és fiainak ezreit veszítette el e harcban, — a győzelemig. Ügy hozta sorsom, úgy a dolgom, hogy a mögöttem elszállt évek alatt sok helyen megfordulhattam a Szovjetunióban. Szemtanúja lehettem az évek vállán való előrelépésnek mindenütt és mindenben, látója és tapasz- falója a megint és újra születő, legyűrt gondoknak és krónikása is nem egyszer a szovjet valóságnak. írtam már riportot a Volgáról, az anyácskáról, Kijevről, erről a Dnyeper ölelte ősi városról. Taskent, Szamarkand, Buhara keleti varázsú szépségéről, a hajdan volt Szim- birszk, ma TJljanovszk nagyszerű újjászületéséről. Az Ermitázsról Leningrádból és a Tretyakov Képtárról Moszkvából. Ott voltam még a XXIV. pártkongresszus előkészületeinél és a szó fizikai értelmében is messzire láthattam a fél kilométer magas osztyankinói tévétoronyból. Ha kilométerekben összeadnám a szovjet földön megtett utamat, bizton megkerülhetném, talán nem is egyszer, a földet. És jó, ha csak negyedét is láttam mindezek után ennek az országnak. Végtelen távolságai, végtelen gazdagsága és népeinek sokszínű egysége kimeríthetetlen barangolást, újra és újra felfedezést jelenthet még a számomra. De utazni nemcsak térben, hanem lélekben is lehet és kell. Aki csak a tájat látja, a városok külső, bár oly impozáns képét is, még csak néz, de valójában nem lát. Hogy látókká váljunk, ahhoz másfajta út is vezet nemcsak a repülőgépek égi, a vonat, az autó földi, avagy a hajók vízi útjai. Többek között olyan „út” is, melynek mérföldkövei az emlékművek, a kegyelet virágaival, a tél viharában, a tikkasztó nyár aszályában is frissen virító virágaival. Nagyon mélyre lehet hatolni ebben a meghökkentő, ismerős és mégis idegen világba, ha lelkűnkkel figyelünk oda az út jelzéseire, az emlékművek mementóira. A hősök újra élnek. S örökké élnek. Nem az emlékművek által, hanem az emlék- műállítók szívében. Akik nem üres kegyelet leróvása képpen vésték a neveket a talapzatokra, állítottak halottak fáját Novorosszijszk fölött az elültetett életfája mellé, hanem, hogy erőt merítsenek a mai munkához, a holnap építéséhez. Nem a holtak kultusza ez, hanem a megholtak tisztelete. Nem múltba nézés, hanem erőmerítés a múltból. Az élők, az élni akarók és tudók emlékeznek azokról, akik élni akartak, csak ehhez meg kellett halniok.
