Népújság, 1982. november (33. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-27 / 279. szám

NÉPÚJSÁG, 1982. november 27., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Kisétált a barlangjából, és a közeli város­ba ment, ahol ruhát csináltatott magának, korszerűt, divatosat. Aztán megszállt a foga­dóban, és figyelte az embereket. Ismerkedett az életükkel, a szokásaikkal. Többnyire bé­kés polgárok laktak itt, bort ittak, énekel­tek, és csak néha püfölték el egymást, akkor is puszta kézzel, vagy jobb esetben egy acél­pengével hadonászva, amit maguk között kardnak neveztek. Nevetséges — gondolta a Sárkány —, és főleg unalmas. így legfeljebb csak egyet-ket­tőt ölhetek meg, és ez igen szaporátlan. Nem azért jöttem közéjük, hogy itt is csak üljek, mint a barlangomban, és bort vedeljek. Egy házat vásárolt a városban, abban mű­helyt rendezett be, és fegyvereket készített. A tüzet, amit eddig a száján okádott ki, igye­kezett kisebb és nagyobb vascsövekbe zárni, hogy most már robbanjon elő pusztítóan. Az embereknek megtetszettek ezek a tü­zes csövek, és nem sajnálják az aranyat ér­tük. A Sárkány meggazdagodott, és a vagyo­nát csak növelte, hogy elvette egy módos polgárnak a lányát, aki szép hozományt vitt a házhoz. Ebből a frigyből hét fiú született, és amikor felnőttek, elindultak szerencsét próbálni a világban. — Fiaim — mondta nekik az öreg Sár­kány —, ne feledjétek, hogy én mindig csak a rosszra tanítottalak titeket. Mert a jó unal­mas, gyönyörűség csak a gonoszban van: vérben, halálban, pusztításban! Menjetek és cseleked jetek! És a fiúk mentek és cselekedtek. Vérzett a föld, ahová léptek, házak dőltek össze, amer­re néztek, és a szelíd mezőket hullák csú­fították. Ahol megfordultak, ott megszűnt a nevetés, emlékké vált a csók, és a béke csen­dességébe veszett farkasként üvöltött bele a háborúság. Évszázadok teltek el így. A Sárkány ivadé­kai elszaporodtak, és velük nőtt mérhetetle­nül nagyra a pusztulás. Már régen múzeu­mokba kerültek a kisebb és nagyobb tüzes csövek, helyettük még soha nem tapasztalt fegyverek ontották a halált. Olyan is akadt már, amelyik a levegőt égette meg, és egyet­len szempillantás alatt százezrektől rabolta el az életet. Aztán egyszer csak nem volt tovább. A föld kiégett pusztasággá változott, lakatlan, halott bolygóvá. Csupán hét ember mene­kült meg a pusztulásból, és amikor összeta­lálkoztak, igen megörültók egymásnak. Csak a hetedik, a legfiatalabb volt komor és le­hangolt, majd váratlanul ezt a kijelentést tette: — Nincs is ember! A többiek megütközve néztek rá. Mit mon­dott ez? Egyáltalán jól hallották? — Mire alapozod ezt? — tudakolta a leg­idősebb. — Indokold meg részletesebben. — Az embert csak a sárkányok találták ki — mondta a hetedik —, meséket hazudva egymásnak. A hat ember hatalmas hahotában tört ki. — Vicces kedvedben vagy ma — mondta a második legidősebb —, de azért jó lenne, ha ezt nem hangoztatnád többet. Még vala­ki meghallhatja és az se neked, se nekünk nem tenne jót. Azt hihetnék, hogy megbom­lott közöttünk az egység, és ez már a gyen­geségünket bizonyítaná. De a legfiatalabb nem hallgatott az inte­lemre, továbbra is makacsul tagadta ember voltát. Ekkor a hat másik úgy határozott, hogy bármilyen fájdalmas is, de kénytelenek iga­zat adni neki. Mert valóban nincs ember, csak Sárkány van. És megegyeztek abban, hogy egyesülnek egy hétfejű sárkánnyá. Amikor ez megtörtént, elindult a hétfejű Sárkány, hogy társat keressen magának. Ta­lált is nemsokára egy tizenkétfejűt, akivel egymásba szerettek, és ebből a szerelemből utódaik születtek. A föld kihűlt közben, jég­hegyek keletkeztek mindenütt, de az elsza­porodott szörnyek nem törődtek az időjá­rással. Megannyi monstrumként ténferegtek ott, ahol azelőtt emberek éltek. Unalmukban a sziklákat görgették, és hatalmas hógolyók­kal dobálták egymást. Aztán egy napon kicsiny, szőrös ember mászott elő a barlangjából. Pucér testét ál­latbőr takarta. Dideregve körbekémlelt a barátságtalan tájon, majd gallyakat kapir- gált csomóba, és két követ sokáig egymás­hoz dörzsölve, tüzet csiholt. Meggyújtotta a halomba rakott gallyat, leguggolt elébe és melegedett. Miután megmelegítette átfagyott testét, visszamászott a barlangjába, marká­ba fogta kőbaltáját, és elindult megküzdeni az elszaporodott sárkányszömyekkel, hogy újra birtokába vehesse a földet. Művészi kísérletezés Mint az ördög a tömjén­füsttől, úgy félünk mostaná­ban a művészi kísérletezés lehetőségének, indokoltságá­nak az elismerésétől. Aki te­heti, tagadja művészeink kö­zül, hogy ő maga — vagy az általa is fémjelzett alkotó- műhely — kísérletezik, a Nemzeti Színház új művé­szeti vezetőjétől a televízió Fiatal Művészek Stúdiójá­nak egyik vezetőjéig (holott például ez utóbbi műhely­ben a — pozitív irányú és eredményes — kísérletezés ténye bizonyítható). S a kö­zönség is fölöttébb óvatos, néha meg türelmetlen, eluta­sító e kérdés megítélésében. Pedig az MSZMP műve­lődéspolitikájának irány­elvei (1958) szellemében a kísérletezés az alkotó mun­kának korántsem valamifé­le szégyenletes, elleplezendő mozzanata. „A művészetek fejlődéséhez szükséges erköl­csi és anyagi támogatás mel­lett — fogalmazza meg a do­kumentum — messzemenő szabadságot biztosítunk a népet szolgáló művészeknek’: a témaválasztásban, a fel­dolgozás módjában, az irány­zatok, a formakísérletek kér­désében.” Az 1981-ben ki­adott Értelmező Szótár az iménti megfogalmazásnak megfelelő jelentésárnyalatot nem tartalmazza, vagy in­kább: homályosan és pon­tatlanul utal valami ilyesmi­re. „Valamely író, művész bizonyos irányú törekvése, valamely műfajban, műben, tárgyban tett próbálkozása, első alkotása” — olvashatjuk benne. A zavar eléggé régi kele­tű. Már ,Goethénél is mint­ha csupán az idősebb, beér­kezett művészek kiváltsága volna a kísérletezés, az új utak keresése; a fiatalok ér­jék be a rájuk hagyományo­zott örökség követésével, nagy fába pedig semmiképp se vágják a fejszéjüket. Hol­ott a művészet, a művész so­sem elégedhetik meg a ké­szen kapott eredményekkel, folyton új tartalmakat, for­mákat, módszereket kell föl­kutatnia. Csakhogy az olyasfajta kí­sérletezés, amely határozott művészi célt nem képvisel, amely tehát az öncélú pró­bálkozásban, netán a kollé­gák, s a közönség elképesz- tésében merül ki csupán, s folytatható eredményekre nem jut, valóban indokolat­lan; fölösleges rá szellemi, s anyagi energiát veszteget­ni. Akadnak például úgyne­vezett kísérleti filmtípusok — hallunk „képzőművészeti indíttatású strukturális” film­ről, „kognitivmegismerő”, azaz „egy-feltételes kíván­csi” filmről; divatozik a „szabad filmezés”, a „filme­zés lefilmezése”, a „vetítés lefilmezése” —, amelyek ön­maguk köreiből nemigen ké­pesek, tán nem is akarnak kitömi. Arra jók legfőkép­pen, hogy — olykor már idősödő alkotóikkal — affé­le „borzas” fesztiválokon ve­gyenek részt, s általuk a filmművészet igencsak rit­kán megy előbbre. Nemegyszer a műgond hiá­nya, a szemléletbeli olcsó­ság búvik meg a kísérlete­zés fennkölt programja mö­gött. Rajnai András tévéso­rozata — például — valaha csakugyan az elektronikus képrögzítés technikai lehető­ségeinek leleményes kipróbá­lója volt, idővel azonban — amikor e kísérletezés ered­ményeit kellett volna maga­sabb minőségre váltani, azaz kamatoztatni —, fantáziát­lan, fakó munkák füzérévé degradálódott. Ugyanakkora — szintén a televízióban mű­ködő — Fiatal Művészek Stúdiója pénz- és szervezeti gondokkal küzd. Hányszor jelentkeztek az elmúlt évtizedben különféle alkotó műhelyek úgyneve­zett „rendhagyó” vállalko­zásokkal, amelyek jó részéről aztán kiderült: nem többek divatjelenségeknél! Tehát a kísérletezés mint célkitűzés, sokszor csak közönségcsalo­gató áruvédjegy volt. Bonyolult a kérdés, mert — másfelől — az átgondolt, felelős kísérletezés is járhat kudarccal. Nálunk azonban a művészi bukás — a szocia­lista művelődéspolitika vé­dőrendszere folytán — rit­kán érzékelhető a maga tisz­ta és egyértelmű lényege sze­rint, s még ritkábban jár a művész pályáját, anyagi helyzetét érintő következ­ményekkel. Ez — ha tetszik — állampolgári értelemben föltétien vívmány, biztonság, ám művészi értelemben, a művészet, s végső soron a társadalom érdekét tekintve: káros. Minderre a XII. párt- kongresszus kritikusan úgy utalt, hogy helytelen az a gyakorlat, amely a jót s a kevésbé jót egyaránt eltart­ja. _ ' Ma, amikor az előtérbe ke­rült gazdaság szférájában a társadalmi érdek egyre in­kább megkeresi, s meg is ta­lálja az érvényesülésének megfelelő kereteket, művé­szet és társadalom kölcsön­hatásában, kapcsolatrendsze­rében is erre kellene töre­kednünk. Ma a kockáztatni merő, vállalkozó ember az eszmény a jelenünket-jövőn. ket meghatározó gazdaság területén; a művészetbe^ is ez a típus kellene, hogy ural­kodjék. Anélkül, hogy ha­mis párhuzamokat akarnánk vonni gazdaság és kultúra — sajátos, tehát lényegileg eltérő — folyamatai, jelensé­gei között. S van is ilyen irányba mu­tató hagyományunk. Eisen­stein, a szocialista filmművé­szet szovjet klasszikusa nem látott ellentmondást a tö­megigény kielégítése és a művészi kísérletezés között. „Kísérlet — milliók számá­ra” — írta szinte művészi hitvallásként egyik cikké­ben. Homokba dugnók, strucc- ként a fejünket, ha nem vennők tekintetbe: jelen gaz­dasági körülményeink jog­gal keltenek veszélyérzetet a kultúra, a művészet munká­sai, alkotói, de fogyasztói kö­rében is. Ennek még akkor is van alapja, ha jól tud­juk: a politikai vezetés szi­lárd elhatározása, hogy nem engedi veszendőbe menni a kulturális forradalom eddi­gi vívmányait. Kétszeresen fontos tehát, hogy a dema­góg — a gazdasági helyzetre egyoldalúan utaló — óva­toskodás, a látszólagos taka­rékoskodás ne válhassék al­kotó tevékenység gátjává. Jól hangzik, csak éppen nem igaz, ha valaki így fogal­maz: „ma nem olyan időiét élünk, hogy teret engedhes­sünk holmi művészi kísér­letezésnek”. Ugyanis érték­telen, rossz mű gyakorta születik olyankor is, ha a művésznek esze ágában sincs kísérletezni. A giccs, a silány tömegáru nem igé­nyel fáradozást, kísérletezést, s mellesleg igen jól jövedel­mez „alkotójának”. Mi nem haladhatunk ebbe az irány­ba semmiféle gazdasági meg­fontolás címén. A társada­lom akkor jár jól, ha az ér­tékes művészetnek ad na­gyobb támogatást, s a tö­megízlés színvonalának két­ségtelen emelkedése (amely érzékelhető például az öl­tözködésben, a lakáskultúrá­ban) már ma is segít egy ilyen fejlődési folyamatot. Visszatérve a Nemzeti Színház kísérletezést nem vállaló programjára, talál­hatunk ilyesmire indoklást 1924-ből. Nem kisebb szemé­lyiség, mint Hevesi Sándor mondta akkor, a Nemzeti Színház Kamaraszínházának avatásán: „Ez nem új szín­ház, nem kísérleti állomás, nem különlegesség, hanem maga a Nemzeti Színház.” Ma legalább a kisebb alko­tó műhelyek — így a kama­raszínházak — kísérletező szerepét nem vitatjuk, de — példa rá Horvai István nyi­latkozata — nagy színház is (a Vígszínház) programul tűzheti a hagyományőrzés és a kísérletezés szempontjá­nak dialektikus érvényesíté­sét. Ám maga Hevesi Sándor is eljutott odáig, hogy ko­rábbi véleményét árnyal- tabbra, s meggyőzőbbre vált­sa. S mikor? 1931-ben, ép­pen a nagy világgazdasági válság tetőfokán: „A szín­háznak mindig a művészet és üzlet teljes egyensúlyát kell elérnie ahhoz, hogy megmaradhasson. így volt ez a múltban és így van ez a jelenben. Csakhogy a múlt nem ismerte a jelennek bé­ke utáni gazdasági problé­máit, amelyekkel szemben ezt a mondott egyensúlyt szinte lehetetlen megtalálni és főként megőrizni. Még az a — néha jogosult — vád is, hogy a színházak ma nem eléggé bátrak, nem elég­gé merészek, s jobban húzó­doznak minden művészi kí­sérletezéstől, mint azelőtt, végeredményben a gazdasá­gi helyzetre hárul, amelynek beteg és mérgező hatása nem küszöbölhető ki a művészi tevékenységből.” E sorok — megváltoztatva a megváltoz- tatandókat — ma különösen nem érdektelenek. Van mit őrülnünk belő­lük. Kőháti Zsolt Károlyi Amy: Had és Az is lehet, hogy nem is te árny voltál, elvont vetület mozgott, ahogyan fújt a szél fügefalevél tenyered Az is lehet, hogy nem is én rokon a nem és az igen mozgott, ahogyan fújt a szél fügefalevél tenyerem Az is lehet, hogy nem is mi voltunk ott, ahol nem leszünk mozog, ahogyan fújja szél fügefalevél tenyerünk Cseh Károly Derengés E-nek az ébredés kődében nyíló, krizantém a szem maga — Sejlik csak a nap mint háló­ingben mellbimbó parazsa . Tárgyak ébrednek fényétől, A törékeny kávéspohár csücsörít csöndben csók-pózban a konyha sarokasztalán Suttogva kíván jó reggelt a bőrödnek a vízsugár incselkedik pajkos fésű hajtincsed meghúzza hát Kezet fog veled a kilincs s úgy köszön hogy a hiány eloldalog szégyenülten s felfénylik újra a világ Abbas: Dél-Afrika (jobbra) Gilles Caron: Eszak-lrország (lent)

Next

/
Thumbnails
Contents