Népújság, 1982. november (33. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-27 / 279. szám

Nehéz az út az igazsághoz? Hogyne, az bizony nehéz — bólint most az olvasó, aki talán maga is megjárta már a saját igazságához vezető út meredek és gyakran he­pehupás kálváriáját, hogy kiderül­jön: a sajátjának tartott vélt iga­za igenis azonos a társadalom igaz­ságával. Nehéz az út az igazsághoz még akkor is, ha társadalmunk ál­talában, de még inkább fejlettsé­gének jelenlegi adott szintjén is számtalan fórumot állított a kál­vária stáció helyére, hogy ne kell­jen azt vérrel-verítékkel végigjár­nia annak, aki az igazság kereső­je. Van persze, ahol nem ismerik fel ezeket a stációkat, s van, ahol hiá­ba a felismerés, mert akár gödröt is ásnak egy-egy fórum küszöbe elé, hogy visszahőköljön, avagy ép­pen bele is essék e gödörbe az, aki nem rest vélt igazáért harcba in­dulni. No és természetesen külö­nösen nehéz az útja az igazság­hoz annak, akinek nincs is igaz­ságai, de még igaza sem, aki ön­maga számára állít és hirdet meg- mászhatatlanul meredeknek egy sajátos kálváriát. Mindez azonban így még vilá­gos, legalábbis egyértelmű, ha nem is éppen megnyugtátó, mert: mi­ért kell nehéznek lennie ama út­nak az igazsághoz? Nos, persze nem mindig és nem mindenben nehéz ez az út, de hát ki beszél nálunk arról nagy hangon, hogy szólván szólt és igazat is kapott? /sokkal inkább népszerű ennél is nagyobb hangon panaszolni a kés­lekedést a még oly kis ügyekben is. Hátha még az ügy nem is kicsi és nem is csak magánügy? E kissé hosszúra nyúlt elmélke­dő bevezető mindösszesen arra volt jó, hogy leírhassam: ferde út is vezet az igazsághoz. Nem csa­lárd, nem spionkodó, nem kor­rupt, még csak nem is megalkuvó, hanem egyszerűen: ferde. Hogy aztán vissza kelljen kanyarodni a legrövidebb útra, ám közben már idő, energia, idegek vesződnek ér­telmetlenül. Szervek, intézmé­nyek), hivatalok, testületek ideje és idege kopik feleslegesen. S közben míg tenni próbálnak, e ferde úton még kérdőjelet is visznek vállukon az „igazságkere­sők”: nem tud, nem is akar segí­teni az, aki igazságtevésre hiva­tott? A sajnos nem kevés példa kö­zül csak egyet ím a dolgok és mondandóm jobb megértése szem­pontjából. A jóközellmúltban egyik kis községünkben „pedagógushá- ború” tört ki. Sem helyem nincs arra, hogy e háború részleteivel, okaival foglalkozzam, de értelmét sem találom már, lévén, hogy el- mondandóm szempontjából magá­ban véve e „háború” teljesen ér­dektelen. Ami nem az: az igazság megtaláltatott és kiszolgáltatott jogos tulajdonosuknak. De amíg... Igen, amíg idáig eljutott az ügy, addig nem az igazságtevéssel meg­bízott, arra felkért személyek, szervek, intézmények nehezítették az igazság és a jog nászát, hanem éppen azok, akik voltaképpen e násztól várták volna az igaz gyer­mekének megszületését. Ok is — a kiemelés tőlem és nem véletle­nül — harcba indultak azok el­len, akik hivatalból és meggyőző­désből is tenni akartak (tettek is!), mondván és hirdetvén, hogy eme­zek elfogultak, amazok képtelenek az igazságtevésre, emiatt nagy az összefonódás, amott még na­gyobb az értetlenség. És külön­ben is: itt amúgy sem lehet iga­za soha senkinek, csak a felsőbb- ségnek. Hogy szó szerint így fo­galmazódott-e meg mindez az esetünkben, avagy sem, az alig­ha lényeges. A lényeg az a mély­ségesen bizalmatlan, mindenben gáncsot látó és gáncsot vetni maga akaró pökhendiséa amellyel — a beteg ráüt az orvosa kezére, hogy bizonyítsa, íme, nem is tud az gyógyítani. Fentebb az „is”-t használtam. Nem véletlenül. Mint már jó- elébb jeleztem, a, pedagógushábo- rú szereplői csak például szolgál­tak egy magatartásforma rajzá­hoz, amelyhez példát sajnálatosan régebbről, az élet más területéről is tudtam volna hozni, s nagyon félek, hogy e sorok után is lelnék még megírni, példának felkutatni való majdani eseteket is. Ami kü­lönösen elgondolkodtató az effaj­ta ügyekben, az nem is az etika oldaláról készteti tűnődésre a töprengő embert, jómagámat is. Nem mintha az egyén és a társa­dalom etikája, illetőleg a társa­dalom történelmileg kialakult eti­kai normái nem lennének össze- vethetőek joggal és okkal az egyén ezzel nem mindig össze­csengő értékrendjével. Nem mint­ha önmagában már ennek az össz­hangnak a hiánya is ne okozhat­na gondolkodnivalót. Ám ami ezen is túlmutat, ami lényegesen több, de legalábbis alapvetően más: egyfajta- és demagóg bizalmatlan­ságkeltés a társadalom intézmé­nyei és azok képviselői ellen. Általában! Mert a mi társadalmunkban is akad olyan intézmény, amely már elmúlta önmagát, amely már csak fék és gond az életünkön; mert a mi társadalmunkban is akadnak kisebb, vagy nagyobb beosztású olyan vezetők, akik vagy nem tud­nak, vagy nagyon is tudnak, visz- sza tudnak élni hivatali pozíció­jukkal, a néptől, a társadalomtól kapott hatalmukkal. Mert ugyan — sajnos — a mi társadalmunk­ban sem ismeretlen a bosszúál­lás, az „utánrügás” egyáltalában nem pszichikai reflexe — saj­nálkozva, de aligha vitatható tény­ként sorolva fel mindezeket. De mindezek mégsem általáno- síthatóak! Mert a mi társadalmunkban, s ez bízvást leírható igazság min­denki tudja önmaga is igazolni, lelke mélyén legtöbbje még az is- aki olyan szívesen általánosít, — hogy az igazsághoz az igaznak egyenes az útja. Ha nem ferdíti el például önmaga. Ha nem próbál saját érdekei ellenére is bizalmat­lanságot sugallni önmagának és környezetének, ha a színéről és nem a fonákjáról kísérli meg a körülötte levő valóság méltányos vizsgálatát Évekkel ezelőtt történt ez a voltaképpen nem is történet, amit most elmondani akarok. Pana­szos kereste fel a szerkesztősé­günket, azzal kezdvén szavait, hogy hozzánk is csak azért jön, mert nem akarja önmagát majdan hibáztatni, hogy éppen az újságot nem kereste fel. ö már ugyanis volt a megyei és a városi pártbi­zottságon a panaszával, járt a megyei és városi tanácson, kül­dött levelet a Kádár-titkárságnak, természetesen az ország elnökének és még másoknak is — tette hoz­zá az „... és még másoknak is”-t jelentőségteljesen. Nem állhattam, megkérdeztem: — Talán az ENSZ-nek is? — Mit lehet tudni?! — vála­szolta titikolódzva, de komo­lyan, aztán, egyébként lényegte-' len panaszát előadva, meghallga- tóját, engem azzal nyugtatva, hogy tudja ő, itt se, mint ahogyan se­hol se... távozott Jó idő telt el, hónapok-e, vagy csak hetek, de a világ négy táját is foglalkoztató panaszosunkkal ismét összehozott a sorsom. Szinte reflexszérűen kér­deztem rá: — Nos, mi van, rendbe tették az ügyét? — Természetesen — mondta in- dignálódva —, hiszen igazam volt... Próbálták volna ne rend­be tenni! — tette hozzá és úgy mért végig, mint valami idegen bolygóról jött kitudj ami csoda te­remtményt. Azt mondanom sem kell, hogy a szerkesztőség is eljárt lényegte­len ügyében. És még hányán?! Hát igen, nemcsak nehéz, de ferde is lehet az út az igazsághoz. Tárná­méra aranya izabó Sándor képriportja

Next

/
Thumbnails
Contents