Népújság, 1982. november (33. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-20 / 273. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. november 20., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Mai művészeti mellékletünket Szinte Gábor ólomüveg ablakának részleteivel illusztráljuk. A mű a gyöngyösi Mátra Művelődési Központ előcsarnokát díszíti. (Fotó: Kőhidi Imre) karosszéktől, és teljesen kihúzta az asztal alsó fiókját. Ott volt a revolver. — Jól van — mondta. — Mondd meg neki, hogy jöjjön és lőjön agyon. Elforgatta a széket, amíg az ajtóval szembe került, és kezét a fiók szélére támasztotta. A polgármester megjelent a küszöbön. A bal orcáját megborotválta, de a másik, feldagadt és fájós arcán ötnapos szakáll volt. A fogorvos sok-sok elkeseredett éjszaka nyomát látta a polgármester fénytelen szemében. Az ujjai hegyével belökte a fiókát, és szelíden mondta: — Üljön le. — Jó napot — 'mondta a polgármester. — Jó napot — mondta a fogorvos. Amíg a műszerek kiforrtak', a polgármester a szék fejtámlájára támasztotta a fejét, és máris jobban érezte magát. Jeges illatot lélegzett be. Szegényes rendelő volt ez: egy öreg faszék, a pedálös csiszolókorong és egy üvegszekrény állt benne porcelán üvegcsékkel. A székkel szemben egy ablak volt, embermagasságig vászonfüggönnyel eltakarva. Amikor hallotta, hogy jön a fogorvos, a polgármester megvetette a lábát, és kitátotta a száját. Don Aureliano Escovar a fény felé fordította a beteg arcát Miután megnézte a rossz zápfogat, az ujjaival óvatosan megnyomva, beigazította az álkapcsot. — Érzéstelenítő nélkül kell csinálni — mondta. — Miért? — Mert tályog van rajta. A polgármester a szemébe nézett. — Jól van — mondta és mosolyogni próbált. A fogorvos nem mosolygott visz- sza rá. A munkaasztalhoz vitte a tepsit a kiforrázott műszerekkel, és egy hideg csipesszel kiemelte őket a vízből, még mindig sietség nélkül. Aztán a cipője orrával odatolta a köpőcsészét, és a mosdótálhoz ment kezet mosni. Mindent úgy csinált, hogy közben nem nézett a polgármesterre. De a polgármester nem vette le róla a szemét. Alsó bölcsességfog volt. A fogorvos szétterpes ztette a lábát, és a meleg fogával megragadta a bölcseségfogat. A polgármester megkapaszkodott a szék karfáiban, minden erejét a lábaiba vetette, és jeges űrt érzett a veséjében, de még csak nem is sóhajtott. A fogorvos csak a csuklóját mozgatta. Harag nélkül, inkább keserű sze- 1 ídséggel mondta: — Itt most húsz halottunkért fizet meg, hadnagy úr. A polgármester érezte a csont reccsenését az állkapcsában, és a szeme könnybe lábadt De nem sóhajtott, amíg nem érezte, hogy kijött a zápfoga. Akkor meglátta a könnyein át. Ügy rémlett neki, hogy annak a fognak annyira nincs semmi köze a fájdalmához, hogy képtelen volt megérteni az elmúlt öt éjszaka kínszenvedéseit. A köpőcsésze fölé hajolva, izzadva, lihegve kigombolta a zubbonyát, és tapogatózva keresgélte a zsebkendőt a nadrágja zsebében. A fogorvos adott neki egy tiszta rongyot. — Törölje le a könnyeit — mondta. A polgármester letörölte. Remegett. Amíg a fogorvos kezet mosott: a lyukas mennyezetet és a mennyezeten függő poros, póktojások- kal meg döglött bogarakkal teli pókhálót nézte. A fogorvos a kezét szárogatva visszajött. „Feküdjön le — mondta —, és sós vízzel öblögesse.” A polgármester felállt, hanyagul tisztelegve elköszönt, és a lábait nyújtogatva az ajtóhoz ment, be sem gombolva a zubbonyát. — Majd küldje át a számlát — mondta. — Magának vagy a községházának? A polgármester nem nézett rá. Becsukta az ajtót, és a dróthálón keresztül mondta: — Egykutya. Nagy Mátyás fordítása Költészetünk román barátja 75 éve született Mihai Beniuc Latyi Minden végletet ismert. Volt agyonnyaggatott sztár és agyonhallgatott színész. Volt korszak, amikor a neve egyet jelentett a nevetéssel — és volt korszak amikor megpróbálták kijátszani már-már elfelejtett komikus szinészecs- kék ellen. Volt idő, amikor szinte el sem tűnt a filmvászonról — és volt idő, amikor a filmgyárban megkérdezték: „Mi van a Latabárral? ...” A közönség, amely természetesen nem dőlt be a sznob esztétizálásnak a humor „alacsonyabb-rendűségéről" — fittyet hányt az éppen hivatalos véleménynek és ugyanúgy megtapsolta a hülye grófot vagy a kispolgári csökevényt kifigurázó színészt —, mint évekkel azelőtt. Latabár Kálmán ugyanis a nagy nevettetök, vagy merjük bevallani a nagy, igazán nagy „bohócok" közé tartozott, aki képes volt mindennek meglelni a fonákját, mindenben észrevenni a mosolykeltés oly ritka alkalmát ... Bizony nehéz dolga lehetett, hiszen éppen olyan korszakokban élte élete javát, amikor mindenen járt az ember esze, csak a humoron nem ... Ha csakugyan létezne titok, akkor az talán éppen az a kivételes képessége, amellyel átsegítette pompás tehetsége nagy adományával a közönséget azon a kis, de áthághatatlannak tűnő mezsgyén, ami a látszatot és a valóságot elválasztja, s gyerekes belefeledkezéssel el is tudta hitetni, hogy a lehetetlent mi is megkísérthetjük. Mint kétbalkezes afrikai vőlegény, kötöznivaló bolond, szépreményű gavallér, ügye- fogyott tanár, szerencsétlen mondabeli király, megcsalt férj, óvatos orvos, gyáva idomár — új és új arcok mögött láttatta régi önmagát, akin egyre több lett a ránc, s akit egyre inkább megjelölt a betegség. Mérnöki pontossággal megtervezett, százszor elpróbált rögtönzéssel frissességükkel alapozták meg azt a legendát, hogy az egyik szerző úgy vitte be legújabb nagyoperettjét a Nagymező utcai színházba, hogy bizonyos részeknél csak annyit írt: „Itt bejön a Latabár és jókat mond”. És Latyi, ahogy a furfangos cukrászinasról alkotott gyerekdarab óta egy ország becézte, csakugyan bejött és annál is jobbakat mondott. Emögött nemcsak egy nagy színészdinasztia vérré vált színpadismerete rejlett, rengeteg megélt tapasztalat, hanem egy a tehetség minden oldalát egyaránt edző folytonos munka is, amelyben a test és a szellem egyaránt megtette a magáét. Fergeteges tánc- és énektudásához még valami társult, amit az úgynevezett „könnyű műfajban” nem szokás észrevenni, a remek dikció, hogy a néző értse, amin nevet... Libegős, mozgékony alakja már jóideje nincs közöttünk, de a neve még ma is mosolyt csal az arcunkra. Nyolcvan éve született. Nemlaha György A születésének hetvenötö- dik évfordulóját ünneplő román költőt, Mihai Beniucot azzal tisztelhetjük meg a leginkább, ha népének hű fiaként emlegetjük. Nemcsak azért, mert parasztok ivadéka, hanem azért is, mert hozzájuk való örökké tartó hűségét sugallja közéleti tevékenysége és egész költészete. Alig húszévesen, az iskolapadból került a kulturális élet forgatagába, első verse a román költészet Eminescu utáni óriásának, Tudor Arg- hezinek a folyóiratában jelent meg 1928-ban, és tíz év múlva Az elmúlás dalai-val, első kötetével teljes vértezeMihai Beniuc tű költőként lépett a közönség elé. Azóta is azon költők közé tartozik, akiknek csak erőteljesedik, de nem változik a „hangja”. Beniuc őserőtől duzzadó, töretlen op- timizmusú parasztként, „kévék között, keményen vonult be az időbe”, s már pályája kezdetén átveszi a szerepet áhított és vállalt önmagára. A társadalmi lázadás konok hirdetőjeként indult, önmagát imponáló magabiztonsággal azonosította egész népének történelmével. Míg hazája felszabadulása előtt — mint maga írta — „dohogni csak a kucsmájába mert”, 1944 augusztusa után „új idők dobosaként” énekelte meg, sűrítette erőteljes, gyakorta természeti képekbe örömét, hitét. „Űtszéli almafa” lett Beniuc, melynek gyümölcséből bárki bátran szakíthat. Továbbra is romantikusan * forradalmárköltő maradt. Versei a nép- költészet tömör és világos nyelvén árasztanak őszinte, átélt pátoszt és parttalan optimizmust. Regénye, a Borotvaélen, a munkásosztály és a kommunisták illegális harcának állít emléket. Nem lenne illendő elhallgatni, hogy a magyar nyelv és a magyar költészet ismerőjét és hasznosítóját tisztelhetjük benne. Képi világa, szimbólumai néha meglepően hasonlatosak Petőfi, Ady vagy József Attila költészetéhez, bizonyára joggal érzi őket rokonainak. Kisgyermekként, magyar iskolai tanulmányai során, de később, érett fejjel is elsősoirban forradalmiságukat szívta, építette román önmagába. 1973-ban, Petőfi Sándor születésének 150. évfordulóján írta a Kortárs lapjain, hogy annak idején kimondhatatlanul tetszett neki: A farkasok „Meglehet én is farkaskölyök dalá-ban a farkasok nem fogadják el a kutyák sorsát. „Meglehet és is farkaskölyök voltam. Ezért is marad, azóta is, oly közel énhozzám Petőfi” — és így folytatta: „Eminescutól tanultam meg, milyen nehéz hazád nagy költőjévé lenned, s különösen ugyanolyan naggyá, egy Eminescu után. Valószínűleg egy magyarnak is ugyanilyen nehéz Petőfi utón naggyá válnia, még akkor is, ha jött utána Ady, József Attila, aztán Illyés Gyula és mások, hasonlatosan a román Cos- buchoz, Arghezihez, Bacovió- hoz. Első tanítómestereid mégiscsak azok maradnak, akik formálnak, vagy „deformálnak”. Petőfitől a népi lélek népi egyszerűségű kifejezését tanultam meg, s a legmagasztosabb gondolatot, amelyet mi, emberek magunkénak vallhatunk: Világszabadság!" Gellért Gyöngyi Bényei József: W Árnyékok tzéthajtom mind a nádat, és két árnyék fehéren 'ízen járok utánad. lobog a lassú szélben, <e félj. Nád feje reszket. sohase közelednek, lem üldözlek, — kereslek. csak mennek, egyre mennek, luszonöt éve járok suhogva kergetőznek lyomodban, — vén partjain az időnek, zarándok, Fecske Csaba: Táj dintha porontyát szoptató A halál iszákjában: sszony ráncos melle volna, a földben kigombolt blúza alól csontok kifogott lobukkano vadalma pisztrángjai .Iparazslik ez a nyári nap . . ....... .. ... izáll, lebeg akár a pernye, ^ parton, orokke, ott ul . lassan kormozó alkonyat az Isten: oltíve alatt a gerle készül a horgot kirántani
