Népújság, 1982. november (33. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-20 / 273. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1982. november 20., szombat Helyünk a világban Beszélgetés Hubay Miklóssal, a Magyar írók Szövetségének elnökével — ön sok időt töltött külföldön, jól ismeri más népek irodalmát, irodalmi életét, írószervezeteit. Véleménye szerint mi a sajátossága a mi irodalmunknak, irodalmi életünknek? — A látszat ellenére mesz- sze vagyok attól, hogy ismerjem a határon túli irodalmakat. Kevésbé ismerem, mint az irántuk érdeklődő művelt magyar olvasó. Egyszerűen azért, mert nem olvasok sokat, például prózát alig. Ha meg olvasok, akkor a magyar irodalmat olvasom, azon belül a költőket újra és újríj Ezzel el is megy az olvasásra jutó időm. Nyolc esztendeje a firenzei egyetem magyar tanszékén magyar irodalmat tanítok, az órákra is fel kell készülnöm, hogy eleven élményként adhassam át élő és klasszikus irodalmunkat hallgatóimnak. Tehát Firenzében is magyar irodalmat olvastam és olvasok. A hazától távol az ember szervezete is ezt kívánja! Arra viszont csakugyan több módom adódott, hogy az irodalmi életet megfigyelhessem más országban. így lesz szembeöltő igazán a magyar irodalom és irodalmi élet két legfeltűnőbb sajátossága: a líra kiemelkedő szerepe és az írók népi-nemzeti tudata. Külföldről nézve ez nagyon szembeötlő. Mielőtt Francois Mitterrand francia államelnök a közelmúltban hazánkba látogatott, kifejezte azt az óhaját, hogy szeretne magyar írókkal találkozni, s eljuttatott hozzám egy feljegyzést arról, kikkel szeretne eszmét cserélni, és mely kérdésekre szeretne választ kapni. A kérdések legpreg- nánsabbja, hogy a költészetnek miért nagyobb a jelentősége Magyarországon, mint a prózának. Ez a jóindulatú nyugati érdeklődő számára meglepő, s szerintem ma valóban ez a helyzet. (Bár nemrégen az Élet és Irodalomban a fiatal írók szervezetének képviseletében meginterjúvolt Szilágyi Ákos az új nemzedékek irodalmi életére jellemző tünetek közt azt említi, hogy náluk a próza jelentősége nagyobb a líráénál.) — Vannak-e jellegzetes problémáink? — Az egyik nyilvánvalóan a magyar irodalom hagyományos közéleti töltése, amely megmarad akkor is, ha a közélet irányításában az irodalom elfogadja a politika primátusát, és nincs oppozicióban vele. Az irodalom e közéleti szerepe észrevehetően akkor is létezik, ha a magyarországi irodalmi életet mindig befolyásoló nyugati divatok az ilyen szerepnek ellentmondanak. Irodalmunk másik jellegzetes problémája, amelyet sokszor provokatívan emelnek ki, és sokszor reménytelenül próbálnak elkendőzni: irodalmunk „városi” és „népi” vonala közti ellentét. Ez az ellentét, mint két pólus, olyan erőteret teremt a magyar irodalmi életben, amely szerencsés esetben a művek, tendenciák megerősítését szolgálja, szerencsétlen esetben nevetséges és szégyenletes béka-egér harcra heccel. De aki távolból, vagy egy majdani „objektív utókorból” figyeli ezt a jelenséget, vagyis századunk magyar irodalmát, az megrendültén fogja látni, hogy milyen nagy volt az a magyar irodalom, az a magyar szellem és az a magyar nyelv, amely egyrészt kávéházi beszélgetésekben csiszolódott, másrészt a képalkotás csodálatos lehetőségeit emelte folyton föl az indusztriali- zálódás során egyre inkább betemetődő őskultúrából. És bámulhatja a távoli figyelő azokat a legnagyobbakat, akik — mint Ady, Bartók, Illyés, József Attila — e két inspirációnak a szintézisére is képesek voltak ! — A líra kivételes helyzete irodalmunkban milyen visszhangot kelt külföldön? — Nemrég utazott el tőlünk egy fiatal olasz költő, Saure Albisani, aki a Művelődési minisztérium vendégeként járt nálunk. Szabó Lőrincet fordít, és egy Olaszországban megjelenendő XX. századi magyar antológiát gondoz. (Zárójelben hadd tegyem hozzá a leglényegesebbet, hogy az anyagi alapot Ily- lyés Gyula adta, aki tavaly ősszel az Olaszországban kapott Mondello-díjával járó ötmillió lírát ennek az antológiának a támogatására ajánlotta föl. A pénz és még inkább e gesztus erkölcsi értéke — Illyés nevének és a Mondello-díjnak a varázsával — is segíti felbátorítani a jelentős olasz kiadókat az antológia publikálására.) — Albisani az ön tanítványa volt Firenzében? — Igen, s az ő személye garancia számomra, hogy á válogatás és a fordítás a lehető leghatásosabb lesz. Szinte megbűvölte őt, hogy milyen gazdagon virágzik nálunk a költészet, s hogy milyen népszerű! Olaszországban abszurdumnak hatna, hogy egy napilap vasárnapi számában verset is lehet olvasni. Nagyszerű hetilapjaikban kitűnő újságírók tökéletes eszmefuttatásait olvashatjuk a világ minden dolgáról, de verset az utóbbi évtizedben talán kétszer olvastam bennünk, egyet Pasolini, egyet pedig Montale halálakor. A firenzei fiatal költő talán városa történetében találhat példát hasonló virágzásra a quattrocentóban, a cinquecentóban, amikor száz-kétszáz művész élt és festett egyszerre a városban ... — Itthon időről időre felvetődik a mester és tanítvány viszony hiánya az irodalomban. Mi erről a véleménye? — Az 1945 után, vagy inkább az 1950 után kezdődő irodalmi életben az író szerepe Magyarországon — nálunk talán inkább, mint másutt! — megváltozott. A háború előtti és alatti években számomra (és nem voltam e tekintetben egyedül) lélegzetelállító pillanat volt, ha irodalmunk valamelyik nagy képviselőjét egyáltalán megláthattam. Már magunk is könyvekkel, bemutatott színdarabbal a hátunk mögött némán követtük a túlsó oldalon haladó Móricz Zsig- mondot, Karinthyt... Vagy egy másik példa: abban a szerkesztőségbe, ahol egyetemistaként dolgoztam, rénd- szeresen bejárt Illyés Gyula. A szerkesztőség beltagja volt Gyergyai Albert. Illyés jöttére a nála idősebb Gyergyai szinte az ajtó mögé rejtőzött zavarában, megilletődöttsé- gében, hogy a helyiségbe a nagy költő belépett! Illyés akkoriban negyven év körül járt. Nem generációs kérdés volt tehát a mester és tanítvány viszony, hanem az elismert írói, költői értékeknek rendkívüli tisztelete a fiatalabbak, illetve írótársak részéről. A Nagyok az értékeikkel voltak mesterek! Hogy jókedvű, ám a kérdés mélyére világító esetet említsek : Illyés a magyar nyelv igét teremtő erejére hozta egyszer példának, hogy a kávéházi asztalnál a vezető kritikus oda-oda „schöpflin- tett” ... Hadd tegyem hozzá, hogy az írónak az időt meglévő, egyáltalán nem egészségtelen kultúszában a sajtó is szerepet vállalt. Húszéves koromban én többet tudtam a velem nagyjából egykorú Karinthy Ciniről, aki állandóan szerepelt a Színházi Életben jó mondásaival és tárcáival, mint ma, amikor Magyarország egyik legjelentősebb prózaírója. Huszonnégy éves koromban, első színházi bemutatóm előtt többet írtak az újságok a készül darabról, mint most, ha a nem tudom, hányadik színművem bemutatójáról írnának. Az író, ha értékes műveket alkotott, népszerű ember, karizmatikus személyiség lett, ami szóval: sztárnak érezhette magát. De mondjuk inkább úgy: a köz- érdeklődés homlokterébe került ... — Féltsük-e Irodalmunkat az avantgardizmus hullámaitól? — Számomra az egyik legizgalmasabb magyar nemzedékregény az, .amelyben Vas István a XX. századi magyar költészet irányainak küzdelmét bemutatja. Ennek egyik nagy témája, hogy miképp fordult az avantgard-divatok idején az avantgárdot megtapasztalt magyar líra a hagyományos tematika, a hagyományos küldetés és a hagyományos forma felé. A magyar irodalomnak ez a különössége nem csupán ' e regényfolyamban figyelhető meg, hanem ma, a neoavant- gard-divatok idején is, az irodalmi életben. Hadd tegyem hozzá e sajátosan magyar irodalmi tendenciák magyarázatául: minden nyugat-európai, közép-európai vagy kelet-európai „izmus" lényegében a hiteltelenné vált konvenciókkal szemben a hiteleset kereste. S ha nem találta, vége volt. S akkor kereste tovább úgyanazt a hiteleset valamilyen más formában, már egy más hullámtól érintve. A hitelesnek a keresése az, amely miatt a magyar lírának a fejlődése nem is különbözik annyira az avantgard-törekvésektől, de mi azt valljuk, hogy ami a hitelességet illeti, -mi birtokon belül vagyunk. Gulay István Langyos és esőtlen volt a hétfő hajnal. Don Aureli- ano Escovar, diploma nélküli fogorvos és jó korán kelő ember, hatkor kinyitotta a rendelőjét. Kivett az üveg- szekrényből egy műfogsort, amely még benne állt a gipszmintában, és kirakott az asztalra egy -marékra való műszert, amelyeket nagyság szerint elrendezett, mint egy kiállításon. Gallér nélküli csíkos inget viselt, felül egy aranyozott gomb zárta össze, és a nadrágját gumi nadrágtartó tartotta. Szigorú, szikár ember volt, és a tekintete ritkán alkalmazkodott a helyzethez, mint a siketek tekintete. Miután elrendezte a tár•Gabriel Garcia Márquez kolumbiai író, akinek Száz év magány című regénye hazánkban is nagy sikert aratott, kapta meg az idén az irodalmi Nobel-díjat, ebből az alkalomból közöljük novelláját. gyakat az asztalon, a csiszolókorongot, a kést a forgószékhez fordította, és nekiült megcsiszolni a műfogsort. Ügy látszott, nem gondol arra, amit csinál, de makacsul dolgozott, még akkor is nyomva a pedált a marókésen, amikor nem használta. Nyolc óra után egy kis szünetet tartott, hogy az ablakon át kinézzen az égre, ég meglátott két magába merült hollókeselyűt, amelyek a szomszéd ház tetőgerincén szárítkoztak a napon. Tovább dolgozott, arra gondolva, hogy ebéd előtt még egyszer esni fog az eső. Tizenegy esztendős kisfia kellemetlen, mutáló hangja rázta fel a gondolataiból : — Papa. — Mi az? — Azt kérdi a polgár- mester, hogy kihúzod-e a fogát. — Mondd meg neki, hogy nem vagyok itthon. Éppen egy aranyfogat csiszolt. Kartávolságra emelte, és a szemét félig lehunyva megvizsgálta. A váróteremből újból kiáltott a fia: — Azt mondja, hogy igenis itthon vagy, mert hall téged. A fogorvos tovább vizsga! gáttá a fogat. Csak miután letette az asztalra a befejezett munkadarabok mellé akkor szólalt meg: — Még jobb. Űjból a csiszolókorongot kezelte. Egy kis kartondobozból, amelyben az elkészítésre váró dolgokat tartotta1, kivett egy több tagú hidat, és csiszolni kezdte az aranyat. — Papa. — Mi az? Még nem változott meg az arckifejezése. — Azt mondja, hogyha nem húzod ki a bölcsességfogát, agyonlő téged. Sietség nélkül, rendkívül nyugodt mozdulatokkal abbahagyta a pedálozást a marókésen, eltolta a gépet a Takács Tibor: /*\0Í őszi vers í. OROSZ ERDŐ 2. KISERDŐ Szeptember végi orosz erdő, Milyen az ősz a kiserdőben? szemembe süt, szinte vakít, Vadkörtefámon van-e körte? színeivel olyan megejtő, Futkos-e a gyönyörű vörheny benne a cinóber a hit, skarlát a fák közt körbe-körbe? kármin az ősznek forradalma, Jaj, milyenek az okkersárgák, izgatottak az okkerek, s a nyárból ittmarasztott zöldek? amint lehullnak az avarba, Kétezer kilométert járt át puskagolyók a friss szelek, a gondolat, vagy annál többet? aranyfüstben állnak a nyírfák, Volgográd úszik el a mélyben, mind-mind ősi, orosz ikon. az ősz utazik lent a Volgán, lehulló levelekkel írják, hányszor futkos haza reméhyem hogy jön a tél, szántalpakon. sugaras szeptember utóján! Vajon az ősz most milyen otthon, Akár a vadludak az égen, fent, a tyúkos-tetői dombon? * míg mondom: én is hazaértem! Gabriel García Márquez*: Egy ilyen nap
