Népújság, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-09 / 237. szám
»• IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1982. október 9., szombat Mikkamakka, Berzsián és a többiek Lázár Ervinnel a gyermekkorról, a mesékről és az írói hivatásról Valahogy ők is ott tanyáznak mellette, amikor beszél. Előbújnak egy-egy mosolyából, tétova mozdulatából. Lázár Ervin mesefigurái barátaink közé tartoznak. Személyes ismerősünk az okos Mikkamakka, Berzsián, a bősz jobblada- író, Zsebenci Klopédia, Zse- benciék locska-fecske lánya, vagy éppen Bruckner Szigfrid, a kiöregedett cirkuszi oroszlán. Egy általa teremtett világ kedves lakói ők, akik ugyanúgy küszködnek, veszekednek, zsörtölődnek, örülnek, tréfálnak és vigadnak, mint a közönséges halandók. A különbség csupán annyi, hogy a négyszögletű kerek erdőben igazságosan rendeződik el minden perpatvar, a mese törvényei szerint. , A puszták népe — Történeteiben többször emlegeti szülőhelyét, Alsó- rác egrespusztát: mit őriz gyermekkorából ? — A Tolna megyei apró helység szomszédsága elég ismert: Felsőrácegrespusztáról származik Illyés Gyula, aki az itteni életet a Puszid/c népében megörökítette. Az a felszabadulás előtt grófi birtok, míg a mi lakóhelyünk egy kulák tulajdona volt. Apám intézőként nála dolgozott valaha, s bár nem volt semmije soha, ez elég súlyosan esett latba az ötvenes években. Pedig a pusztaiakkal sem azelőtt nem volt, sem most mancs bajunk. Ott tanultam beszélni, s álmodni is arról a tájról szoktam. Ott éltem tizenöt éves koromig. A múltkor azt mondtam egy almára: purzsás. Feleségem nem értette. Kerestük a szót az értelmező szótárban, de nem találtuk. Végül a történeti etimológiai szótárban bukkantunk nyomára, s valóban azt jelenti: puha, megtört. Ez az egyik örökségem. A másik: közösségi élményt hoztam onnét magammal. Voltunk ott egykorú gyerekek tízen-tizen- öten. Mindenki mindenkit ismert. Ha a nagyvárosban megyünk az utcán, s látjuk, hogy két ember verekszik, akkor nem avatkozunk közbe, mert esetleg mi is kaphatunk egyet, s nem is tudjuk, miért ütik egymást. Otthon mindig átláttuk a helyzetet, hogy ki kicsoda, és hogy kinek van igaza. Azóta már csak egy öregasszony lakik ott. Bevezették a villanyt, elfalazták a közös konyhákat. Mégis mindenki menekülni akart. Az utolsó, aki eljött, úgy, de úgy szégyellte magát... Beköltöztek Sárszentlőrincre, úgy gondolták: jobb lesz. Most meg panaszkodnak, mert nem érzik jól magukat. A múltkor elsírta magát egy néni, hogy azelőtt kiült a ház elé, s belátta az egész határt, most meg épület épület hátán. Soha nem fogja ezt megszokni. Gyermekkori történetek — Milyen meséket hozott magával a pusztai környezetből, s melyek voltak első irodalmi élményei? — Népballadaszerű történetek jártak arrafelé szájról szájra. Élő, vagy rég meghalt emberekről költöttek mindenféle vad históriákat. De nem is ezek tették rám a legnagyobb hatást, hanem a közösség kisugárzása: egy odavalósi tanulatlan öreg ma is szebben beszél magyarul, mint bármelyik tv- riporter. Nagy élményem volt, amikor 14 éves koromban kezembe került a Puszták népe. Csodálkoztam, hogy valaki irodalmi formába öntheti azt, amiben élek. Felsőrácegresen ismerték Illyést, verseit is szavalták. Alsó iskolás korom osztály- termére is ráismertem soraiból: a hatalmas hodály kápolnává alakult, ha megfordították a padsorokat. Később Sárszentlőrincre jártam, ahol Petőfi is tanult. Nagy kultusza van ott, az idősebbek közül akad, aki betéve tudja verseit. Ha valahol megtalálnak egy P. S. bevésést, azonnal nyomozni kezdenek, hogy talán a kis Petrovics Sándor vágta azt oda be. Levegőben volt azon a vidéken az irodalom megbecsülése, tisztelete az egyszerű emberek körében is. íróvá lenni — Miként alakult később az élete, hogyan vált íróvá? — Tulajdonképpen látványos dolgok nem történtek velem. Elvégeztem az egyetemet, majd Pécsett a Dunántúli Napló munkatársa lettem. A mezőgazdasági rovatnál dolgoztam. Irogatni kezdtem a Jelenkorba, a Kortársba és a pályafutásom a Jelenkor szerkesztőségében folytatódott. Ott voltam négy éven keresztül. Azután Pestre kerültem az Élet és Irodalomhoz. Nem azért, mert fölfedeztek. Azért hívtak, mert jól ismertem a nyomdai szerkesztést. Végül tíz évvel ezelőtt szabadúszóvá váltam. — Megjelentek realista novellái is, miért fordult mégis a mesék felé? — A publikálást 1956 után kezdtem el. Bizonyos dolgokat nem lehetett megfogalmazni, kimondani. Ezért is vonzódtam a mesék felé; amelyeket a novellákkal együtt kezdtem el írni. A legfőbb vágyam az volt, hogy a valóságban meg nem történő események segítségével az ember belső világát ábrázoljam. A népmesék is ezt teszik. Nehéz műfaj, legalábbis ha valaki ilyen szándékkal kezd hozzá. — Egy-egy kedves figura milyen módon születik? — Részben ismerőseimről mintázom őket, s a gyerekek is sokat segítenek. A négyszögletű kerek erdő lakói így szaporodtak és önálló törvényszerűségek kezdték őket mozgatni. Ezeket nem lehet megsérteni. Amíg éltek bennem, körülöttem ezek a mesebeli jó barátok, addig írtam róluk a történeteket. Berzsián — köztünk maradjon — soha nem formálódik ilyenné, ha nem találkozom Rákosy Gergely íróval, aki igen lobbanékony természetű. Néhány szereplőt — például Didekit — a kislányom találta ki. Évek alatt forrt ki világuk, nekem már csak el kellett beszélnem, hogyan élnek. Mit mond a mese? — Nagyon leegyszerűsítve minden meséje árról szól, hogy az embereknek ■ újra fel kellene fedezniük kapcsolataikat a környező világgal. Egyszóval a szerétéiről vall. — Igen, azt hiszem így van. Szokták is mondani, hogy az írók mindig ugyanarról írnak. Én azt szeretném, ha az emberek jobban kijönnének egymással. Figyelnék társaikat. De megfogalmazott programom nincs. Ügy vélem, sokan azt hiszik körülöttünk, hogy pénzzel lehet érvényesülni, s aki meg tud venni ezt- azt, annak sikeres az élete. Pedig vannak fontosabb dolgok is. A hatalom szere- tete és az anyagi értékek túlbecsülése persze mindig divatban volt, de mégis úgy látom, hogy a szeretettel végzett munka ér mindennél többet. Ha mondjuk asztalos vagyok, tartozom azzal a fának és önmagámnak, hogy jó asztalt csinálok. Társadalmunknak többet kellene segíteni az embereknek, hogy ezt a sokszor nem is tudott vágyakozásukat kibontsák úgy, hogy a végzett tevékenységük mindenki számára fontos is legyen. — Tudja-e egy író, hogyha valamilyen igazán sikerült művet alkotott? — Huszárik Zoli jutott erről eszembe, akinek halála előtt utolsó munkája a nemrég megjelent meselemezem volt. Amikor utoljára találkoztunk, s megkérdezte, hogy láttám-e a Csontváry- ról készült filmjét. Nem, válaszoltam. Erre azonnal elvitt a filmgyárba és leveti ttette. Azután szorongva kérdezte: ugye nem volt nagyon rossz? Egy asztalnál könnyebb eldönteni ezt a kérdést. Ha nem esik ki a- lába, s kényelmes rajta dolgozni, akkor jó. A mi „szakmánk” más, örök bizonytalanságban élünk, mert kevés a visszajelzés. író ír, olvasó olvas. Nyomdai átfutási idő hosszú, s mire a könyv napvilágot lát, majdnem öt év eltelik. A kritika is nagyon szűkös. Ha kapok is véleményeket, akkor már egészen máson töröm a fejem. Végül is a megérzésre támaszkodom, a legfontosabb, hogy az ember vagy nagyon szeressen, vagy nagyon gyűlöljön valamit. Mindegy, is, hogy milyen formát talál, ha valóban el akar valamit mondani. Gábor László KISS BENEDEK: Szindbád meséiből Sült tökkel várt reám a drága, s mire a villamos megvitt, kihűlt. Hogy mégse szeressük egymást hiába, akadt egy darab kacsasült, meleg fürdőt vettem utána, beszéltünk erről-arról hosszan, kávét ittunk, rumot is hoztam, macskásán dorombolt a cserépkályha, s öbleitől mikor el-ikihajóztam, az erkélyre csapó sós léghuzatban fáklyaláng verdesett vagy pongyolája — mindegy volt már... A tél ködöt petézett, s utánam, szegény, máris úgy nézett, mint aki vissza-mem-térő hajómat várja. Ez a mese, nemes barátaim! S mi történt valóban? Megtréfál bennünket olykor a Dzsinn! Halljátok, ím: nem ültem én hajómba: dorombol macskásán most is a kályha, mert ott-feledkeztem — nála... KAROLYI AMY: öregasszonyok Van-e szebb mint a pitypang, mikor elvirágzott? van-fe szebb, mint az öregasszonyok arcán a csillagalakban futó ráncok? Van-e szebb mint a petúniák hervadása? bársonyos, kicsi, késő csókot küldenek búcsúzóul a világba. Van-p szebb mint levél-lebegés levegőben? egyszerre kendő, madár, lepke és sóhaj belesóhajtva az időbe. Tóth-Máthé Miklós Talpig civilekkel Csóka Alajos, a mezőcsa- lánosi „Czuczor Gergely" színház főrendezője, már hetek óta nyugtáján volt. Nem találta a helyét, minden idegesítette. — (Mi van veled, Alajos? — faggatta Susák Kálmán, az igazgató. — Valami családi probléma? Egyszerűen nem ismerek rád, hiszen te mindig a nyugalmadról voltál híres. — Nem megy, semmi sem megy — panaszkodott Csóka — sokszor már azon gondolkozom, hogy itthagyom ezt az átkozott pályát. — De miért ? Ne légy igazságtalan! A „Vizet a fürdőkádba!” telt házakat hoz. — Ne említsd — jött dühbe Csóka —, csak azt a bárgyú vígjátékot hagyd a feledés legalsó bugyrában, mert kiütést kaipok tőle, ha eszembe jut. Telt házakat hoz, ez igaz. De csak azért, mert szünetben és előadás után ingyenes igazolványképeket készítettünk a nézőkről. öt fotóst kellett ehhez szerződtetünk, de közülük már négy lábadozik. Soha sem csináltak még „ ennyi igázolványképet. — Na és? Ilyen reklámfogás igazán megengedhető. Vannak színházak, ahol kávét, virslit szolgálnak föl ingyen, sőt olyanról is hallottam, ahol előadás után zenés szórakozóhelyen vacso- ráztatják meg a hűséges nézőket. — Ebből elegem van! Szedetnék végre már egy olyan produkciót is létrehozni, ami igazán siker. Amiről beszélnek, nemcsak itt ebben az eldugott sárfészekben, de szerte az országban. Az újságok írjanak róla, vihart kavarjon, szenzáció legyen! — Csak rajta — mondta az igazgató —, gondolj ki valami jót, de a Bánk bánnal kapcsolatban. Ne feledd, hogy a jövő héten el kell kezdeni a próbákat. Csóka Alajos tudta ezt, és a nyugtalansága is ebből fakadt. Bánk bán! Mit lehet abból kihozni? Számtalanszor eljátszották, még egy iskolás gyereknek is a térdén jön ki. Azonkívül a színház színészgárdájával sem volt. megelégedve. Az igazi egyéniségek hiányoznak, középszerű társulat, csak szürke, jellegtelen előadásokra képes. Márpedig ő mást, többet akar, legalábbis olyat, ami rendhagyó, és mint ilyen, megrezegteti kicsit ezt a színházi „állóvizet”. És ekkor, egészen váratlanul eszébe jutott. Civil szereplőkkel fogja eljátszatni a Bánk Bánt! Miért? Csak. a filmeseknek van jogában amatőrökre osztani a szerepeket? — Szó sem lehet róla — tiltakozott Susák, amikor meghallotta az ötletet —, ez képtelenség! Műkedvelőket akarsz egy klasszikus drámában felléptetni?! — Dehogy — magyarázta Csóka —, eszem ágában sincs amatőr színjátszók között keresgélni, talpig civilekkel akarok dolgozni. Olyanokkal, akik még sohasem játszottak sehol. Ezáltal közelebb hozhatom a darabot a közönséghez, hiszen akik a színpadon játszanak, semmiben sem különböznek tőlük, és így jobban odafigyelnek majd a szavukra is — És anyagilag?... — kapaszkodott a bűvös szóba Susák. — Hogy akarod őket dotálni? Nekünk nincs pénzünk ilyen civilgázsira! — Nem is kell! Társadalmi munkában vállalják majd, erről kezeskedem. — És a színészek? Nekik hogy magyarázod el mindezt? — Nem szükséges hosszasan magyarázni. Ez színházi érdek, ha úgy tetszik, kísérlet. Mehetnek ezalatt filmezni, rádiózni, keressenek pénzt. — És ha megbukunk? — Ugyan Kálmán, ezt magad sem gondolhatod komolyan. Hol van ma már bukás? De különben is ez egy rendhagyó kísérlet lesz, még a kritikusok is értékelni fogják. Újszerű Bánk bán, meg ilyesmi. Bízd csak rám, a színház művészeti vezetője én vagyok, mindenért vállalom a felelősséget. — Nem bánom — sóhajtott Susák —, de aztán álld is a szavad, ami a felelősséget illeti... Csóka nagy lendülettel kezdett munkához. A színészekkel valóban nem sok gondja akadt, azok örültek a hirtelen rájuk szakadt szabadságnak, csupán Krecs- marek Alfonz, a színház egyik vezető színésze bőszült fel, aki az évad eleji ígéret szerint. Bánkot játszotta volna. — Mi ez? Panaszt teszek a minisztériumban! Civilekkel fúrsz meg?! — Ne tény panaszt, Alfonz — nyugtatta Csóka —, rád még egy nagyon szép feladat vár ebben az évadban. — Nyugdíjba küldtök? — Ugyan! Othelló... Krecsmarek néhány másodpercig töprengett, majd ezt mondta: — Na jó! De ki biztosít arról, hogy az Othellót, nem egy itt tanuló nigériaival... — Ne viccelj, Alfonz! Hát látsz te nigériait itt Mező- csalánoson? Miután Csóka végzett a színészekkel, megkezdte a szereplők kiválogatását. Már voltak elképzelései az egyes szerepekre, így csak a rábeszélőképességére volt szükség, de maga is meg-
