Népújság, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-31 / 256. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. október 31., vasárnap MINDENNAPI NYELVÜNK Inkább fecsegünk?! A kérdőjel és a felkiáltójel nem véletlenül látható a címül idézett nyelvi for" ma végén. Az utóbbi években mintha egyre ritkábban kersenénk és találnánk időt és alkalmat a közvetlen hangú beszélgetésre, a nyugodt és derűs diskurálásra, a könnyed és udvarias társalgásra, ugyanakkor egyre gyakrabban és feleslegesen fecsegünk, locsogunk. A kóros nyelvhasználati jelenségről és gyakorlatról árulkodnak ezek a szóalakok is: cseverész, csevetel, csevely stb. A könnyed, a szellemes csevegés is egyre csapongóvá és tartalmatlanná válik. Rosszalló kicsengésűek ezek a sajtóbeli szövegrészietek is: „Néhányan látszólag kedélyesen cseverésznek” (Magyar Nemzet, 1982. júl. 4.). — „Ilyen világesemények rendjét nem szabad kedves csevely közben kialakítani” (M. Nemzet. 1982. júl. 24.). — „Délelőtt kellemesebb csevetelni sör, sósperec kíséretében” (Abody: Emlékezetem pályája 107.). Nem is olyan régen a felsorakoztatott nyelvi formák helyett csak a mesél igealakot hallhattuk és olvashattuk, s egész társadalmunk mesélő közösséggé alakult. Ma az a veszély fenyeget, hogy időtöltésből, megfontolás nélkül, felelőtlenül és sokat fecsegünk. Erről a haszontalan, sőt káros beszédhasználati formáról annál is inkább szólnunk kell, mert időt vesztő és ideget terhelő a fecsegők semmit mondása, gyors beszédtempója, erős és gyakori gesztikulálása. Annyira kisajátítják fecsegőink a „beszédjogot”, hogy megszaporodik a kényszerűen hallgatók tábora. Nemcsak azért nem beszélgetünk, diskurá- lunk, társalgunk, mert beszél helyettünk otthonunkban is a rádió, a televízió, hanem a fecsegők sem engednek teret a tartalmas beszélgetésre. Régebbi szólásaink igen szellemesen ítélkeztek a fe- csegőkről, s elsősorban a vénasszonyok nyakába varrták a fecsegést, az üres locsogást, amely azután a pletykáló, a pletykás nőszemélyek beszédgyakorlatában terhes szokássá vált. Ma már alig lehet érvénye ennek a mondásnak: Fecseg, mint egy vénasszony. Sajnos, nincs korhatárhoz és nemhez kötve az üres fecsegés, a nagyhangú semmit mondás. Szinte általános társadalmi jelnségként nehezedik egyéni és közösségi életünk nyelvhasználatára, beszédgyakorlatára. Bakos József Az én váram... (Fotó: Szabó Sándor) Heves megye: tervszerű irányító munka A művelődési integráció tapasztalatai Az ország mind több településén hozzák létre a közoktatási, közművelődési és sportí ntézmény ek összevonással, integrációval szervezett egységeit, az úgynevezett általános művelődési központokat. A művelődés- ügyi irányítóinak többsége érzékenyen reagált a helyi kezdeményezésekre. Több megye — például Békés, Somogy, Komárom, Tolna, Heves — tudatos, tervszerű irányító munkáról számolhat be. Néhány vidéken — Bor- sod-Abaúj-Zemplén, Fejér, Győr-Sopron, Szabolcs-Szat- már megyékben — ezekben a hetekben alakítják, alakították ki az integráció helyi modelljeit; de akadnak olyan megyék is, melyek továbbra is túlzottan óvatosak. Az oktatási, közművelődési és sportintézmények ösz- szevonásának az a célja, hogy a művelődési alapellátás magasabb szintű legyen mind az iskolai oktató-nevelő munkában, mind a felnőtt lakosság körében, s egyszerűbbé váljék az igazgatásgazdálkodás. Jelenleg 20 kísérlet folyik az országban. Hat településen — Pécsett, Kecelen, Debrecenben, Földesen, Halásztelken és Mezőhegyesen — kifejezetten e sajátos igényekre tervezett, újonnan épített létesítmények adtak otthont az általános' művelődési központnak. A többi helyen már meglevő, más rendeltetésű, illetve régi épületeket használtak fel a komplex művelődési intézmény kialakítására. Jó példa az utóbbira a Heves megyei Besenyőtelek, ahol — a lakosság összetételének, korának,'' művelődési igényeinek felmérését követően — helyi kezdeményezéssel, az adott épületek felújításával, átalakításával, olyan művelődési központot hoztak létre, amelyben helyet kapott az iskola, a művelődési ház, a könyvtár és a mozi. Az oktatási és köz- művelődési intézmények hagyományos együttműködésének szemléletes példái a mindinkább elterjedő, úgynevezett nyitott iskolák. Ezekben a lakókörzet tanulói számára szerveznek — tanításon kívüli — művelődési programokat; délután és este a szülőket, hétvégeken a családokat invitálják érdekes rendezvényekre. (MTI) Beszélgetések Jancsóról Portréfilm — egri középiskolásokkal A Magyar Televízió rendhagyó portréfilmet készít jancsó Miklós világhírű rendezőről. A különlegessége a vállalkozásnak, hogy fiatalokat szólaltatnak meg, akik ismerik munkásságát. Három oktatási intézményt keresett fel a forgatócsoport. A Szombathelyi Tanárképző Főiskola Gyakorló Általános Iskolájába mentek, hogy a legifjabbakkal beszélgessenek. A felsőoktatási intézmények közül a Nyíregyházi Tanárképző Főiskolát választották, míg a gimnáziumokat az egri Dobó István Gimnázium képviseli. Ez év őszén a rendező tíz filmjét tekintették meg a középiskolások, s véleményt mondtak az alkotásokról^ — e héten találkoztak Jancsó Miklóssal. A portréfilm alkotói azért döntöttek a Dobó mellett, mert az itt folyó filmesztétikai oktatás fölkeltette érdeklődésüket. Kilenctől ötig, avagy Három szélvészkisasszony Hal van az megírva, hogy minden filmnek az emberiség nagy problémáinak megoldásával kell kísérleteznie? Mert mintha az utóbbi időben elszaporodtak volna az olyan alkotások, amelyek nyomasztóan súlyos gondokkal foglalkoznak. A Kilenctől ötig című, amerikai filmvígjáték könnyű, pezsgő, kellemes kikapcsolódás. Amellett olyan emberi visz- szásságokat pécéz ki, amelyek komoly bosszúságforrást jelentenek a mi hétköznapjainkban is. Mert szerencsés az ember, akit még munkahelyén nem értek kisebb-nagyobb méltatlanságok, s nem álmodozott arról, hogy valamilyen módon Ludas Matyi módjára háromszor visszafizet értük. Ez a szám a mesékből ebben az amerikai filmben is szerepet kapott. A basáskodó főnökön három szélvész- kisasszony” áll bosszút. S mivel kitűnőek a színésznők, s szellemes a forgatókönyv, a néző kellemesen érzi magát a moziban. Franklin Hart, aki miatt az egész perpatvar kirobban, korlátolt ember. Ügy gondolja, hogy a vezetése alatt álló nők kötelesek mindenben szolgálatára állni. Még abban is, hogy unalmas és butácska feleségéért kárpótolják. A titkárnője, a szőke Doralee, akit a legújabb amerikai szépségeszmény, Dolly Parton játszik, ellenáll, a férfi mégis hírbe hozza, kollégái úgy kerülik, mint a leprást. A másik „áldozat” Violet — Lily Tomlin játssza elbűvölően —, akit a szakmai sikerek, az előrelépés elől zár el az önkényeskedő Hart. Harmadikként kerül melléjük Judy — Jane Fonda sokszínűén alakítja —, aki még életében nem dolgozott, csupán há- ziasszonykodott, de férje otthagyta, ezért állt be a céghez. Talán az ő friss szemlélete kellett, hogy a megfélemlített, már mindenbe beletörődött nők fellázadjanak. Először csak közösen kirágnak a hámból az egymásra talált asszonyok, elmesélik, hogyan végeznének az otromba férfiuralom képviselőjével, főnökükkel. A film eddig csendes mederben folydogál, nem ígér különösebbet. Ám ekkor meglódul, szinte megváltozik: új sebességre kapcsol. Ugyanis kitűnő dramaturgiai érzésekkel a fogatókönyv írói az álmokat áthe- helyezik a valóságba. Abból az egyszerű megoldásból, hogy voltaképpen ezek a mesék kifejezik ~ elmondóik egyéniségét. Szélsőséges helyzetben hát nem is viselkedhetnek másként. Az egyik, aki a legtitkosabb vágyaiban lasszóval szeretné összekötözni a férfit, amikor a sors úgy hozza, valóban meg is teszi — telefonzsinórral. A másik, aki fejvadászként puskával szeretné üldözni, valóban ráereszt néhány golyót. A harmadik, aki Walt Disneyi stílusban, gonosz tündérként meg akarja mérgezni, valóban patkányírtót szór a kávéjába. Ebből aztán rengeteg bonyodalom származik, mert ha harc, legyen harc — a férfi nem akar egyezkedni az általa lenézett nőkkel. Am azok elfogják, gyűjtik ellene a terhelő bizonyítékokat, egészen addig, amíg... De nem akarom az egész filmet elmesélni, hiszen aki megnézi, úgyis megtudja a végeredményt. Az mindenki előtt nyilvánvaló lehet, hogy győz az igazság, ahogy az efféle történetekben szokásos. A legnagyobb erénye nem is a sztorija a filmnek, hanem a három női főszereplő játéka. Három különböző jellemet formálnak ragyogóan, valószínűleg eleve nekik írták ezeket a figurákat. Hibák is akadnak. Leg- bántóbb az az illúzióromboló technikai fogyatékosság, amely teljesen érthetetlen, hogy miként került ebbe a jól megcsinált filmbe. Nagyon sokszor „kilóg a lóláb”, vagyis belátszik a párbeszédek felvételére szolgáló hosszú mikrofon. Némi ritmuszavar is megfigyelhető: úgy látszik, nem elég gondosan figyeltek az alkotók a részletekre, összecsapottság tükröződik az alkotáson, túl könnyedén akarták „kirázni a kisujjükból” az egészet. Ezzel együtt kellemes szórakozást kínál, ráadásul a mondandó is fontos. Az egyéniség, az alkotókészség védelme, kibontakozása áll ennek a történetnek a hátterében. Hogy az ember teljes értékűnek érezhesse magát munkaidejében is... Gábor László Papp János: ÜZENET Körtét kaptam hazulról. Sárgán ragyogó, mézédes körtét. A húgom küldte, a sógorom hozta. Nézem a két és fél éves unokám állán lecsurgó aranycsíkot, birkózását az édes gyönyörrel, a körte húsába bele-belemaró apró fo- gacskáit, huiícutkásan villanó szemét, amely elégedetten nyugtázza: van még a gyümölcsből bőven a kosárban... Nézem a még alig-alig kis emberkét, az érett gyümölcsöt és egy kép tódul elém. Nyár van, tündöklőén villogó nyár. Otthon vagyok, a körtefa alatt állok, amely fehér menyasszonyi virágba öltözötten fogadja hódolóit: a napfényt és a méhek táncoló, zümmögő kórusát... Nemrég jöttem meg. Mint mindig, amikor haza, szülőfalumba látogatok, először a temetőbe, szüleim sírjához visz az utam családommal együtt, hogy egy pár szál virággal köszönjünk az egy sírban pihenő édesapának, édesanyának, a nagy- és a dédszülőknek. A sírt virágok tündöklő tarka erdeje borítja és rajtuk, mint táncoló tündérek, szivárványszínű szárnyú méhecskék röpködnek virágról virágra. Szépség, élet, nyüzsgés itt fenn, lent pedig a virágborította földtakaró alatt ott pihen, ott nyugszik két szegény, szerény, sokat megért ember maradványa. Apám, akit fiatalon a bánya tett tönkre, több mint 30 éve ment el. Anyám pedig majd 25 évi özvegység után hat éve követte párját a soha véget nem érő úton. Több mint három évtizedet éltek együtt szegényen, becsülettel, olykor-olykor talán még boldogságban is. öt utódot hagytak maguk után, és a családfa ágainak hajtásán ma már csaknem 40 gyümölcs érett be, vagy zsendül, pirosodik. Mind szépek, egészségesek, a becsületes, szorgalmas életre képesek és készek. Állok a körtefa alatt, amely virágba borultan, bódultán pompázik. Egyszer csak a méhek táncolva buz- gólkodó sokaságából kiválik kettő. Felém repülnek, kört írnak le a fejem körül. Az egyik mintha simogatna, súrolja a hajam, azután visz- szarepül társával együtt a fa virágaira, társai közé. Szorgalmasan, vidáman teszik dolgukat — mint tette egykor apám és anyám —, majd mintha egy titkos parancs utasításait követnék, ismét ott köröznek a fejem körül. Aztán újból a fák virágait csókolják, és megint csak körülöttem forognak örömtől zúgó boldogsággal. Játszanak velem, incselkednek, simogatnak, elrepülnek, hogy aztán egy hirtelen fordulattal visszatérjenek és megint csak körültáncoljanak. Lassan alkonyodik. A nap már túlhaladt a kis völgy felett és nem tud rámosolyogni a körtefa virágaira. Eltűnt a naptól tüzelt csillogó fény és az én méhecskéim is búcsúköröket rajzolnak körém. Aztán elindulnak oda, abba az irányba, ahohnét jöttek. A temető virágaihoz, amelyek fölött még tündököl az ég. Állok a körtefa alatt. Szemmel követhetem csak a két fénylő pontocskát és tűnődöm: ez a két bűbájos szolga üzenetet hozott talán? Merengésemből egy üde, bájos hang hoz vissza a valóságba. Kisunokám megtör- li szájacskáját, és kedves, vékony hangján sürgetően szól: körtét kérek még... Az üzenet eljutott hozzám ... A körte ízlik.
