Népújság, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-30 / 255. szám
t rr Ősz végén, tél előtt Perl Márton képriportja Kiért ég a tizenegyedik, gyertya, lángja kire, kikre vet vissza fényt a múltba? Anyósom az újjain számolja halottait. A szája mintha imát, vagy esküt mormolna, úgy kiséri neveket formáló apró mozgásaival a számokat. Hiába, aki sokat élt, az sokat is temetett. A hosszú életnek nincsen titka, de vannak halottal. A halál matematikája szerint a mind késebbi évek hatványra emelik a megem lékezendők számát. Anyósom hát ül a heverő szélén és reszkető ujjain számolja, hogy a holtak napján kiért kell gyertyát gyújtania. ősi, talán még a „pogány” kor előtti időkből, vagy éppen az ősember korából maradt fenn a halottkultusz: a mécs, a gyertya égetése. Az élők 365 napjából, amelyben a holnapért munkálkodik az ember, egyetlen napon megtorpan, vagy csak egyetlen órára emlékezik. Gyertyát gyújt, őseitől őrzött, ma már szinte tudattalan módon, tűzzel áldozik a holtakért A holtaknak áldoz, de magára gondol: hogy majdan egykoron őt se felejtsék el az utódai. Az ember nem örök életű, de kiderült, nemhogy szellemtelen, de oktondi, sőt tiszteletlen megjegyzésnek is bizonyul. Azokért égetjük a tizenegyediket, akikért senki sem éget. Mindig így szoktuk. Mindenkiért egy és egy mindenkiért, akire senki sem gondol... Elszégyellem magam. Az ember bölcsnek és célirányosnak vélt robotjában még a kegyelet arányát és mértékét is precízen kiszámolja, miközben hajlamos lenne megfeledkezni azokról, akik e mértéken túl vannak. Ki rekedtek. — Ott van az az asszony, aki megölte mind a három gyerekét, aztán 6 is utánuk ugrott a kútba ... Hát azoknak senkijük sincs élőjük. Ha meg van, olyan az, mintha nem lenne. Hiszen azért is csinálta ezt a szörnyűséget. Értük is gyújtjuk azt a gyertyát... Látod-e? Hogy igaz-e vagy sem e rémséges történet a négy halottal, a kúttal, a nyoma sem maradt családdal, azt igazán nem tudhatom. Nem is kérdezek ró. Azt sem kérdem, hogyha igaz is, hát mikor volt igaz, öt éve-e, avagy örök létű lehet. Legalábbis addig létezhet, amíg gondolnak rá, amíg akadnak, akik gyertyát gyújtanak emléküknek. — Tíz kell. Tíz gyertyát kell gyújtani — jelenti ki végül a számok emlékköveit megmászva és már sorolja is a neveket, apákat, anyákat, testvéreket, férjeket, rokonokat... Éppen tízet. Az én tisztem lenne a mulatós száz szál gyertya helyett a holtaknak járó tíz beszerzése. Mert ilyen kegyetlen még a kegyesen emlékező is: ha mulat, akkor száz szálon alább nem adja. Ha emlékezik, egy is elég egy emberért... — Jaj, ne mondj már ilyen, meglásd, rosszul jársz __ — bozsong fel a riadt, h alk jajongás az ilyfajta beszédre az anyósomból, és hirtelen felemeli mutatóujját is, mint valami jóra intő pálcát. — ... É6 különben is tizenegy kell! — De hát most számolta ki, hogy szerencsére csak tíz kell... Vagy már engem is temet? — adom nagyon olcsón a szellemességet, de hát az ilyesmi, mint ötven is megvan talán? Ügy nyolcvan felé csoszogva furcsa dolgot csinálnak az ember lányával is az évek. Az idő parttalanná és csendessé válik, összemossa a tegnapot a mával, az iméntit a hÚ6z évvel ezelőttivel. De hát nem is ez a lényeg. A megemlékezés, az a lényeges. Az a tizenegyedik gyertya. Mert sokat írunk, beszélünk okkal, sőt sajnos a jogot is citálva kénytelen-kelletlen, a magányosságról. A magára hagyott öregekről, akikért, s akiknek nem cseng a csengő az ajtón se nap. se hónapszám. Akiknek nincs kivel perlekedniük, s akiknek nincs kit szeretniük. Akiknek úgy állt meg az idő, hogy egy tűnő pillanat múlva tovarohanjon, az élet partjára egyedül kivetve őket. De a süppedt sírokról, a magára hagyott emlékekről, az emlék nélkül maradiakról, azokról, akiket a tűnő évek élői törültek ki emlékezetükből, azokról jó- szerint még e napon, a halottak napján se ejtünk szót. Pedig az élet nem hal meg a halállal. Továbblétezik az emlékezésben. A Léthe vize nem fojt, de tovaringat, ha valaki odanyújtja számára a kegyeletes emlékezés sajkáját és megvilágítja a sötét világban az útját, egyetlen szál gyertyával is akár. Hát ezt a szál gyertyát kell majd meggyújtanunk. Azt a bizonyos tizenegyediket. — De hát nem is ismerte azokat, Mama? — De ha azok nem gyújtanak mécsest nekik, akik ismerték, hát valakinek csak kell... Nem? Hát igen: valakinek csak kell. Emlékeimben mindig valami riasztóan szépnek, valami szépségesen félelmetesnek, és valami föld mélyébe zárt földön' felettinek láttam és éreztem a halottak napi temetőt. A sírok,felett hajlongó élő árnyakkal, a mind mélyebbre szálló sötétséget győző száznyi, ezernyi li- dércként imbolygó fényeivel a gyertyáknak, mécseseknek. Orromban éreztem mindig a virágok, a krizantém holtakat idéző illatát, kesernyés füstjét az apró lángoknak, tovalebegő sóhaját a suttogó élőknek. Ó, mennyi a halott! — fakadt fel belőlem ilyenkor rendre a rémület, s fel-fel- remegett bennem a maga m- rahagyottság érzése, az élet értelmetlenségének vélése, egy oly világban ahol ím, a fények hirdetik, hogy mennyi a halott és ahol én lassan egymagám maradok mint élő. És ahol csak egy már az élő, a többi mind halott, ott az élet az értelmetlen. A létem valami csontvázálom csupán. 0, mennyi élő! — fakad fel belőlem már jó ideje a gondolat a megható és megkapó szépségű holtak napi temető láttán. Ahogyan érzem, hogy a virágok illatoznak, ahogyan ezernyi vékony csíkban kapaszkodnak fel, fel a végtelen csillagok felé a parányi fények füstjei. Ahogyan ezek a parány- fények imbolygó táncukkal hirdetik, hogy le lehet győzni a halált, hogy az élet az emlékezés folyamatában ura és parancsolója az elmúlásnak. Ahogyan jönnek még messzi tájról is a gyermekek, testvérek, szülők, rokonok, hogy megcáfolják a soha nem is volt igaz és lassan mégis már igének hirdetett álságot, miszerint az ember korú nkhain elvesztette érzelmét, mert nem látja és érzi annak értelmét. Bennem a holtakra való emlékezés az emberséget idézi. A mennyi élőt! Akik meggyújtják azt a tizenegyedik gyertyát is.
