Népújság, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-30 / 255. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. október 30., szombat Zöld jelzés a tartalmi munkának S Merre tart oktatásügyünk? A gyakorló pedagógusok tudják, hogy az elmúlt évek során mekkora bizonytalanság uralta oktatásügyünket. Egyre-másra vetődtek fel, s rendszerint tisztázatlanul maradtak lényegbeli kérdések, divatoztak' a különböző kísérletek, ettől nemcsak a nevelők szenvedtek, hanem kárát látta a gyereksereg is. E sorok írója, aki újságíróként is tanárnak vallja magát,-legalább annyira átérez- te ezeket a nehézségeket, mint praktizáló kollégái. Épp ezért érthető, hogy megnyugvás hatotta át, amikor megszületett a Központi Bizottság áprilisi állásfoglalása, amely lehetőséget biztosított a rendteremtésre, s hozzájárult ahhoz, hogy a katedrán állók a jövőben alapvető tennivalóik megvalósítására összpontosíthatták energiáikat. Érdemi tevékenység Jó néhányan emlékeznek arra, hogy olyan elképzelések is felvetődtek, amelyek iskolarendszerünk szerkezetének teljes átformálását hirdették. Ezek s a nyomukban támadt szellemi vihar c még inkább fokozták a tanácstalanságot. Elég csak arra utalni, hogy sokan esküdtek a tízosztályos képzés előnyeire. Jó megfogalmazni, hogy mindezen túlvagyunk, az illetékesek higgadtan mérlegelték az érveket, s ezért döntöttek úgy, hogy hosszabb távra az állandóságnak adnak zöld jelzést. Kellett ez a határozottság, ugyanis a környező szocialista országok gyakorlati tapasztalatai is azt igazolták, hogy semmi értelmük a meggondolatlan reformoknak. Csehszlovákiában a kilencosztályos változatot választották, a lengyelek a tízest. Mindkét helyütt mégis visszatértek a hajdani, a bevált formához. Rájöttek arra — szerencsére nekünk nem kell megfizetni a tanulópénz —, hogy nem az idő határozza meg a képzés értékét, tartalmát. Az is biztató, hogy a sokfajta, végig sem vitt próbálkozásnak is vége. Most már mindenki kizárólag arra törekedhet, hogy nap mint nap rátermettségét kamatoztassa. Előtérben a minőség Ebből az alaphelyzetből következik, Jiogy a hónapok során a tartalom, a minőségi helytállás fokozása kerül előtérbe. Szükség is van erre, hiszen jó néhány, olykor aggasztónak tűnő nehézséget kell felszámolni. A- feladatok regimentjéből az anyanyelvi oktatást emeljük először ki. Mi tagadás: e téren jókora a lemaradás, s ezt az adósságot minél hamarabb törleszteni kell. Ha nem is rögvest, de lépésről lépésre haladva elérhető az, hogy a fiatalok az általános iskolákban elsajátítsák a szó és írásbeli kifejezésmód „ábécéjét”, azaz képesek legyenek arra, hogy gondolataikat világosan, szabatosan, magyarosan, sőt színesen is megfogalmazzák. Ez olyan útra- való, amely nélkül aligha boldogulhatnának az életben, holott a felnövekvő nemzedékekből toborzódik a jövendő munkásosztálya, az a réteg, amely csak megfelelő felkészültség birtokában élhet a közéleti szereplés adta lehetőségekkel. Akad tennivaló a történelem anyagának elsajátíttatásában is. Ez csak akkor képzelhető el, ez csak akkor hozhat megnyugtató eredményt, ha az ifjak szilárd alapismeretekre tesznek szert, ezekkel felvértezve keresik, fedezik fel az összefüggéseket, látják meg a jelenségek mögötti lényeget. Senki sem vitatja, hogy mindez nem egyszerű dolog, de az is igaz, hogy az oldottabb, a kétségkívül jobb légkörben szárnyakat kaphat a tett, illetve a cselekvésvágy. Harcban az engedékenységgel Nem akarjuk rózsaszínűre festeni az egeket, azaz szólnunk kell arról is, hogy gondok nemcsak ma, hanem később is sorjázhatnak, ezek azonban szervezett, átgondolt munkálkodás révén feloldhatók. Gátat kell vetni a tesztdivatnak, erősítve az élőszó jogait a tanórákon. „Sokan és joggal kifogásolják az új tantervek néhány mozzanatát, méghozzá a gyakorlati oldaláról közelítve ezt a rendkívül fontos témakört. Méltán nehezményezik a különböző tankönyveket. A Művelődési Minisztérium szakemberei tisztában vannak ezekkel, és készséggel fogadják a jó szándékú jelzéseket. Annál is inkább, mert menet közben elvégezhetők a kisebb módosítások, természetesen az alapelvek megsértése nélkül. Keveset szólunk róla, mégis tény: általános iskoláinkban még nem ritka a jelenség, a túlzott engedékenység, a káros liberalizmus. Ez a buktatástól való 'riadozás, a jó statisztika iránti bűvölet következménye. Ezzel nem szabad egyetérteni, hiszen a valódi tudást csak az értékének megfelelő érdemjegyek tükrözhetik. Semmi értelme a lakkozásnak, hiszen ennek fiatalok regimentje vallaná kárát. Tudjuk: a szemlélet- változás nem szuperszónikus sebességű folyamat, de a realitásérzék, a tanulók iránti felelősségérzet követeli meg minden pedagógustól. Az eddigiek is érzékeltetik, hogy teendőben nincs hiány. Az áprilisi állásfoglalás azonban megteremtette a jó légkör kialakításának feltételeit. Félreértés elkerülése végett azt is hangsúlyozzuk, hogy a stabilitás nem azonos a merevséggel, ugyanis a meglévő kereteket ki lehet használni, végrehajtva a nélkülözhetetlen korrekciókat, többek között a gimnáziumok és a szakközépiskolák közismereti tudnivalóinak közelítését. A fogadtatás, a visszhang mindenképpen kedvező, s ez aranyfedezete lehet az ígéretes tervek lendületes valóra váltásának. Nemcsak a közeljövőben, hanem hosz- szabb távon is. Pécsi István A Kodály-kórus sikere a Szovjetunióban Hatalmas sikerrel vendég- szerepei a Szovjetunióban a debreceni Kodály-kórus. Az együttes az elmúlt napokban Minszkben, Lenin- grádban és Moszkvában adott hangversenyt. A belorusz fővárosban a közönség hosszú perceken át tartó lelkes tapssal jutalmazta a művészeket a nagyszerű koncertért. A Néva-parti város zenerajongói.pedig a műsorban meghirdetett program végeztével 40 perces ráadást követeltek ki az énekkartól. Az eredeti tervekben nem szereplő, kedd esti moszkvai koncertjüket az óriási érdeklődésre való tekintettel a konzervatórium nagyterméből a jóval nagyobb befogadóképességű Csajkovszkij- teremben kellett áttenniük a szervezőknek. A debreceni énekesek a hét második felében Rigában és Tallinnban lépnek fel a kórusmuzsika iránt különösen fogékony lett, illetve észt közönség előtt. Az együttes történetében első szovjetunióbeli hangverseny- körutat november első napjaiban egy harmadik moszkvai koncerttel fejezik be. Emlékművek és gyertyalángok Beszélgetés a hatvani múzeum új vállalkozásáról Szinte az ország minden városában, falujában szobor, dombormű idézi azoknak az emlékét, akik az első világháború áldozataivá váltak. E műtárgyak minősége sokféle, mint ahogyan a megjelenési formájuk is változó. Éppen emiatt van az, hogy a művészettörténészek nemigen vettek róluk tudomást. És ugyanígy nem eldöntött, hogy kik foglalkozzanak e témával. A Hatvány Lajos Múzeum három esztendeje kezdeményezett föltérképező, gyűjtő munkája éppen ezért tekintendő fontos vállalkozásnak. Egészen pontosan miről is van szó? A választ dr. Kovács Ákos igazgató fogalmazza meg: — Még az 1980-as munkatervünk szerint vállaltuk azt a feladatot, hogy minden tekintetben felmérjük, feldolgozzuk a hazánkban található első világháborús emlékszobrokat, emlékműveket, momentumokat, amelyek közül jó néhány már a második világégés áldozatainak az emlékét is őrzi. Munkánkat ez év elején befejeztük, és most egy olyan anyag birtokában vagyunk, ami Európában páratlan. Felkérő levelünk, megkeresésünk nyomán ugyanis 3200 település tanácsvezetője, népfronttitkára küldte el örömmel a sok helyütt egyediül álló köztéri szobor, emlékmű fotóját, írta meg keletkezési körülményüket, sok helyen pedig az iskolaigazgatók siettek a segítségünkre a kért anyag megküldésével. Ennek köszönhetően ma már pontosan tudjuk, hogy az elmúlt évtizedek során Magyarországon csaknem kétezer első világháborús monumentumot állítottak feL Ezek közül is, érdekes módon, a legelsőt éppen Hatvanban leplezték le 1917. novemberében, tehát még jól a harcok zajlá- sa közepette. A Finta Sándor alkotta „őrszem” most is a Kossuth tér egyik jelentős műtárgya. — Miben látja dr. Kovács Ákos e háromesztendős tevékenység jelentőségét? Illetve, hogyan értékeljük ma, 1982-ben, ezeket az emlékműveket? — A kérdés nagyon fontos. És jobban segít a válaszadásban az a mindmáig eleven, meglevő néphagyomány, amely minden esztendő novemberének elején, falun és városban, az Isonzónál elpusztult sok ezer magyar baka emlékére, az ő kegyeletükre gyújtat meg gyertyák milliomját. Hangsúllyal ide tartozik, hogy Őrszem. Finta Sándor hatvani szoboralkotása A Pásztor János alkotta kenesel emlékmű ezek a műtárgyak nem az első világháború ideológiáját, a területrabló hadjáratok szellemét tükrözik, hanem memento móri-ként minden, a második világégés során is értelmetlenül feláldozott katonaember emlékét ápolják — Szó esett arról, hogy ezek a monumentumok különböző értékűek. Hát voltaképpen kiknek a vésője, mintázófája alól kerültek ki? Nyilván a beérkezett Információk erről is tájékoztatták a múzeumot? — Természetesen. És rögtön hozzá kell tennem, hogy például Pásztor János^ Kis- faludi Stróbl Zsigmond, Finta Sándor, Medgyessy Ferenc neve nagyon jó értelemben fémjelez több köztéri szoboralkotást. Ám ugyanakkor sok-sok névtelen, vidéki kőfaragó, másutt kántortanító vállalta magára az ügyet, különösképpen a falvakban. Amikor ugyanis 1924-ben kormányrendelet írta elő a ,.hősök napját” és az Ilyen emlékművek felállítását, ezekkel a buzgó amatőrökkel anyagi szempontból is köny- nyeben boldogultak a községvezetők. Így aztán egy Nógrád megyei falucskában például most is él annak a katonának az emléke, aki az 1930-as esztendők elején modellként állt harcias pózba a helyi kántortanítónak, hogy az róla mintázzon szobrot. A „művészi” honoráriumot pedig mázsa gabonákban egyenlítette ki a hatóság. — Egy ilyen, méretében és jelentőségében hatalmas, rendkívül változatos anyaggal milyen további tervei vannak a Hatvány Lajos Múzeumnak? — Folytatom azzal, az anyag feldolgozását igen megkönyítette, hogy számos más tudományág szakemberei álltak időközben mellénk, és tanulmányokban értelmezték újra, természetesen más-más aspektusból, az emlékművek szerepét, jelentőségét — mondja az igazgató. — Kovalovszky Márta, Nagy Ildikó, Sinkó Katalin műtörténészek e műtárgyak ti- pologizálását, művészettörténeti súlyát fogalmazták meg. Hankiss Elemér, a szociológus, Szabó Miklós, Hajdú Tibor a történész, magam pedig az enitográfus szemével vizsgáltuk e különös monumentumokat. Persze, tudnám még folytatni, hogy kik, milyen módon segítették helyesen értelmezni ezt a problémakört. És az összegező tanulmányok, a nagy hiányt pótló topográfiai összefoglaló már csak azt várják, hogy egy jól megrendezett, oontos kiállítás mellett kalauzként segítsenek eligazítani az érdeklődőket. — Mennyire közeli e vállalkozás realitása? — Ügy tűnik, hogy különböző okok miatt — elsősorban a helyszűkére gondolok! — ez a kiállításunk először a fővárosban kerül közönség elé, mégpedig a Magyar Nemzeti Galéria és a Budapesti Képzőművészeti Igazgatóság támogatásával. Nem az idén, inkább valószínűleg az 1983-as esztendőben. Más kérdés, hogy egy kisebb kamaratárlat formájában, éppen helyi vonatkozása jogán, Heves megyében is bemutathatnánk. Mint muzeológus, és ennek az intézménynek az igazbgatója, természetesen ennek örülnék leginkább. .. Moldviy Győző FOLIA ALATT. Hódmezővásárhely határában újkőkori lakótelep maradványait tárták fel a régészek. Az idei ásatások befejeztével a már feltárt ötezeréves házra fóliát húztak, hogy megvédjék az időjárás viszontagságaitól. Jövőre folytatják a feltárást. (MTI fotó: Tóth Béla felv. — KSj Janusz Oseka A TERV — Szóval, ez az új lakótelep terve — mondta mintegy magának a tervezőintézet igazgatója és a kiterített rajzok fölé hajolt. — Csakhogy vannak egyes részletek, amelyeket nem értek. — Azonnal megmagyarázok mindent — mondta buzgón a tervező. — Itt vannak az épülettömbök — mutatott a rajzra. — A háztömböket látom. Megfelelnek. De mi ez itt például? — kérdezte az igazgató egy jelre mutatva, amely két háztömb között helyezkedett el. — Itt? De hiszen ez törmelék ! — Mi az, hogy törmelék? — Hát ami a lebontott házakból ottmaradt. — Na és mi értelme van annak, hogy ott van? — Semmi — magyarázta a tervező. — Azért van ott, mert senki nem vitte el. Az igazgató nyugtalan lett. — És itt mit jelölt be? — Egy régi heverőt. — És az minek van ott? — Egyszerűen ott van. Mint a törmelékhalmaz. Az igazgató újra átnézte a tervet, aztán, gyanakodva kérdezte: — Mondja, és ez a pont mi akar lenni? — Az egy gumidarab. — Miféle gumi? — Egy régi gumicsizma. Fél pár. Ezek a körök pedig — mutatott mintaszerűen kihegyezett ceruzájával a tervező a rajzra — szétrepedt betoncsövek. — Értem. Szóval, szétrepedt betoncsövek... Itt hevernek. .. Na és ml fekszik még itt? — Egy köteg szögesdrót a régi kerítésből, egy kábeldarab, egy lyukas vödör — sorolta a mérnök készségesen. — És ezek a szaggatott vonalak? — Sártenger. De téglákat kell belerakni és akkor át lehet kelni rajta. — Hát maga csodálatos dolgokat rakott bele ebbe a tervbe — mondta az igazgató, megdöbbenését egyáltalán nem leplezve. — Egy fél gumicsizmát, egy öreg heverőt, szétrepedt betoncsöveket, kábelt, vödröt... Mi hiányzik még? — ö, nagyon sok minden nincs itt — mondta szolgálatkészen a tervező —, de azt is megjelöltem. Például itt — mutatott a terv egy pontjára — az a terület van, ahol nincs bölcsőde és óvoda. Ez a téglalap a hiányzó üzleteket jelzi. — A hiányzó üzleteket? És magánál véletlenül nem hiányzik valami? — Nem! Igyekeztem alaposan elvégezni a munkámat. Kérem, nézze csak meg: ide terveztem azt a helyet, ahol nem lesz büfé, jól megválasztottam a hiányzó park helyét is és sokat gondolkoztam azon, hová tervezem a hiányzó éttermet. .. _ — Maga megőrült?! — csapott öklével az asztalra az igazgató. — Ne csináljon belőlem bolondot. Vagy talán viccnek szánta ezt a tervet? — Dehogy, igazgató elvtárs, szó sincs semmiféle viccről — bizonygatta az építész. — Egyszerűen csak igyekeztem egy reális építési tervet kidolgozni, olyat, amelynek megvalósításában százszázalékosan biztosak lehetünk.
