Népújság, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-22 / 248. szám
4* Ti NÉPÚJSÁG, 1982. október 22., péntek Száz éve halt meg Arany János A többi: néma csend...! ötvenéves a világhírű szovjet filmrendező, Andrej Tarkovszkij. Ebből az alkalomból sorozatot vetít alkotásaiból a Magyar Televízió. Művei közül ezen a héten kerül képernyőre a Tükör amely valamennyi közül talán a legtöbb vitát kavart. Ebben a Tilmben sok az önéletrajzi elem. A történet keretét egy ágyhoz kötött férfi emlékei alkotják, aki betegsége alatt felidézi négy évtized eseményeit. Tarkovszkij 1932. április 4-én született. Orientalistának készült, majd beiratkozott a moszkvai filmfőiskolára, ahol Mihail Komm rendező osztályában 1961-ben végzett. Még ugyanabban az évben díjat nyert a New York-i nemzetközi filmfesztiválon diplomamunkájával, a Vasút és hegedűvel. A következő esztendő meghozta számára a világhírt: az Iván gyermekkora rangos díjakat nyert külföldi fesztiválokon. Ezután Tarkovszkij közreműködött Az első tanító forgatókönyvének elkészítésében, majd hozzáfogott az Andrej Rubljovhoz. 1972-ben készült a Solaris, 1975-ben a Tükör, 1979-ben pedig a Stalker. Színészként is több filmben vállalt munkát. Mennyiségileg nézve, a világ filmművészetének sok más mesterével összehasonlítva, Tarkovszkij életműve nem terjedelmes. És mégis: minden egyes filmjével hozzájárult nemcsak a szovjet, de a nemzetközi filmművészet fejlődéséhez is. Makacs, harcos alkat, művei erőteljes képkonponálásuk- kal, realista részletábrázolásukkal és mindenek előtt filozófiai igényességükkel tűnnek ki. Valamennyiben állást foglal korunk nagy kérdéseiben. Minden bizonnyal ez az oka, hogy a legnevesebb szovjet filmművészek szívesen szerepelnek alkotásaiban, és közülük többen sokat köszönhetnek ezeknek a szerepeknek. A Tükör is valóságos sztárparádé. Főszereplői Margarita Tyerehova, Álla Gyemidova, Oleg Jankovsz- fcij, Nyikolaj Grinyko, Inno- kentyij Szmoktunovszkij és a nemrég elhunyt Anatolij Szolonyicin. A felsoroltak közül a magyar nézők valószínűleg Szmoktunovszkijt ismerik a legjobban. Orvosnak készült, majd Krasznojarszkban, Le- ningrádban és Moszkvában lett színpadi színész. 1956- ban a Gyilkosság a Dante utcában egyik epizódszerepével debütált a kamerák előtt. Álla Gyemidova sem színésznek készült: közgazdásznak tanult, majd a Scsukin Színiiskolát elvégezve a Taganka tagja lett Kisebb filmszerepek után 1967-ben alapozta meg karrierjét. Oleg Jankovszkij a Pajzs és karddal ugrott ki. Vlagyimir Bászov rendező fedezte fel a szaratovi színházban, és szerződtette e film főszerepére. Moszkvai színész lett, égjük legnagyobb színpadi sikerét a Komszomol Színházban aratta, Anouilh Becketjében. Margarita Tyerehova élvonalbeli színpadi színésznő. Első filmje a Jó napot, itt vagyok! volt. A Tükörben anya és leánya szerepét alakítja. Nyikolaj Grinyko Zapo- rozsjeban kezdte zínészi pályáját. Tarkovszkijjal sokat dolgozott, játszott a Rubljov- ban, a Solarisban és a Stal- kerban. A Tarkovszkij-sorozat vetítése minden bizonnyal televíziónk egyik emlékezetes vállalkozása lesz. (E. M.) ________________ <r A z általa fordított Hamletiben búcsúzik a címszereplő ezekkel a szavakkal. Arany János már életében sokszor választotta a visszahúzódást, a hallgatást. Miért, miért nem: közrejátszott ebben a kor épp úgy, mint saját egyénisége. Ám ebben a visszafogottságban, a szemérmes, kincseit őrizgető ember nagyon pontosan látta és elemezte maga körül a világot, s amikor kellett elfoglalta azt a' helyet, vállalta azt a szerepet, amivel nemzete felemelkedését szolgálhatta. Vannak olyan évfordulók, amelyek nem egy-egy szakterület „belügyének” számítanak. Arany költő volt, őrizzék meg hát az irodalmárok emlékezetükben! — mondhatnák sokan, ö azonban több volt s ma is több annál, hogy szűkkeblűén „csak” poétának tarthassuk. Magatartása, hitvallása, anyanyelvűnket formáló munkája egyszerre teszi tudóssá, politikussá és emberi példává. Az egyes területek legjobbjai — legyenek akár fizikusok, biokémikusok, lírikusok — mind kultúránk, nemzetünk, sőt a világ szellemiségének meghatározói. Ilyen Arany János is, aki abban egy a valaha élt és most is élő nagy elmékkel, hogy a maga bonyolultságában megismerve a társadalmat, az élet jelenségeit, eljutott a legnagyobb egyszerűségig, az alapigazságokig. ö az, akit költői párjával, Petőfivel ellentétben felnőttként ért meg igazán az olvasó. Nehezebben lehet azonosulni azzal a gyötrődő, vívódó személyiséggel, aki a szabadságharc bukása után megírta a Nagyidat cigányokat, a keserű „víg hőskölteményt”, amely látszólag megcsúfolása a legszentebb eszményeknek. Hogyan egyeztethető ez össze a Nép Barátja című lap szerkesztőjének cikkeivel és költeményeivel? Hogyan Petőfi barátságával? Hogyan a gyásszal? A választ ki-ki maga fogalmazhatja meg, ha megtalálja önmagában az irónia kétélű fegyverét, amely lehetővé teszi, hogy beilleszkedjünk abba a világba, amely körülvesz bennünket, s megtaláljuk az emberi haladás „kis lépéseinek” útját, úgy, hogy gerincünk ne roppanjon belé. Arany János élete teli van ilyen ellentétpárokkal. A walesi bárdok szerzője elfogadja Ferenc Józseftől 1867- ben, a koronázás alkalmával a Szent István-rend keresztjét. Ez lett az ő sorsa: nemzedékeket összekötő, a helyes utat nehézségek árán, gyötrődve megtaláló egyéniség volt. Minden korszakában, életének minden szakaszában teremtett valamilyen egyedit, meghatározót. Nem egyetlen lángolással adta ki magából ami benne rejtezett, hanem konokul és szívósan fejezte ki ami éveinek múlásával tanulságként felhalmozódott. A néki rendeltetett világban, amely óriási megpróbáltatásokat, szenvedést zúdított a magyar nemzetre, talpon tudott maradni, megmutatva azt, hogy lehet dacolni a végzettel, értéket teremteni az értékeket meghazudtoló, sárba tipró korszakban is. Amikor hatvanötéves korában meghalt, óriási örökséget hagyott hátra. Olyan szellemi kincset, amely észrevétlenül épült be az utódok mindennapjaiba. Egy-egy szófordulatban, „nemzetinek” tartott jellemvonásban feltűnnek jellegzetes gesztusai, gondolatai. A többi: néma csend... ? Igen, de ez a csend beszédes, éppen olyan észrevétlenül ivódik belénk egyénisége, mint ahogy élt. Meghatározó volt, s az is marad. Gábor László Szívhangok Rozsdásodnak a Balaton-parti fák levelei is. Színesednek, pirulnak, sárgulnak, bámulnák aztán egy kóbor szél megtépázza az erőtlen gallyakat és a levelek zizegve hullanak a földre. A szívkórházban nyüzsögnek az emberek. Ügy mondják ezren is vannak talán. Betegek! Itt senki nem ismer senkit és mégis mindenki tudni akar mindent mindenkiről. Húszán is sorakozunk a hallban a telefonfülke előtt. Kényelmes székek, fotelok, festmények a falon, rend, tisztaság mindenütt. — Magának is a szíve? A vadidegen felcsillanó szemmel válaszol: — Nekem aztán igen! Meg még a többi: cukor, vese, meg amit akar. A hallban lehet dohányozni! Fejük fölött a tábla: „Dohányzás vagy egészség”. Egy nógrádi érszűkületes rágyújt. — Minek szívja, ha tudja? — Mit tudok? — Valamit csak tud a nikotinról? — Kitalálták az orvosok, pedig ők is szívják! Bejön egy miskolci és egy pesti hívás. A nógrádi ember felkérés nélkül belekezd élete történetébe. Van aki figyeli, van aki az otthont, a családot emlegeti. Valaki oldalba bök: — Figyelje meg azt a csajt. — Mit nézzek rajta? — Hánomnapanként más-más palival fut! — Bőven van 'kimenője... Halkan, „bizalmasan” súgja: — Szívbillentyű cseréje volt! Tudja, milyen egy ilyen műtét? — Nem, de nem is akarom! A vacsora idejére elcsendesednek a folyosók. — Fogyós, cukros, infarktus I., II., normál adagok. Csoda, hogy nem bolondulnak bele a felszolgálók. — Mit kapott? — Tökfőzelék, lehelet hússal 320 kalória. Az esték viszonylag kellemesbe a két-három ágyas szobában. Persze, sok múlik a szobatársakon... A folyosók egyben beszélgető helyek is, minden szinten ergométer. Iszonyatosan tekeri egy somogyi tsz-einök. — Otthon autóval, itt meg biciklin? Nagy hahota. Az elnöknek van még két perce a kötelező időből. Később behívja a szobába a kis társaságot. Pókerkocka járja. Játék közben az elnök veszd át a szót: r— Egy vezetőségi ülésen egyszer csak úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt... A bányász, a mérnök), a pártmunkás, a volt gyáriffiz- gató is mondják a magukét. — Pont így voltam én is! Egyszer valaki a pillanatnyi csendben megszólal: — Miért szólítanak itt mindenkit „úrnak”? Kovács úr, sétált már? Kovács úr, bevette már a gyógyszerét? Nevetés. A Jung, meg a Dáma az asztal alá gurul. — Urak vagyunk és kész! Leáll a játék, jön a politika. A tsz-elnök megfejti a talányt: — A 122-esfaen az esperes úrnak csak nem mondhatják, hogy elvtárs ? — Meg a dolláros szobákban a külföldieknek sem! Kiválogatni a sok pizsamás embert meg ki tudná? Később forrósodik a helyzet. A nyugdíjas gyárigazgató a szóvivő: — Nézzék meg, zömében kik vagyunk itt! Az ötven-hatvan közöttiek! Akik végigcsináltuk amit kellett 45-től mostanáig. Belerokkantunk! És megöregedtünk.. Szalay István Szalontay Mihály: Cserbenhagyás n. Annak ellenére, hogy ő még az Ékkel Színház nézőterét is át tudta süvíteni, most már a következő harmadfél percben csak üresen tátogott, s csorogtak a könnyei. A körülötte keringő megmagyarázhatatlan rossz, a szorongó közérzet önsajnálata valami olyan maró szemfájdalmat idézett fel benne, ami még neki is szokatlan volt. Pedig ha valaki, hát ő ismerte saját sajnálatkönnyeit. Így hát időbe került, amíg az állólámpa krómcsövéhez támasztott levelet észrevette. A boríték nagy fehér hivatali boríték volt, Margó intézetének nyomtatott címével. A cím akkurátusán át volt húzva, s Margó nyomtatott betűs nagy írásával két nagy felkiáltó jeJlel rá volt írva: „Dezsőnek! Neked!” Jellegzetesen Margó címzés volt, az állandó önkiigazítás logikájával, a pontosságra törekvő kényszerességgel, amibe azonban valami kedves báj is vegyült, szinte gyermeki bugyutaság, amiben a tudóskodó nagyképűség ha meg is marad, szinte érvényét veszti. A levélben ez állt: „Kérem, Dezső! Kedves Dezső! Jaj, tudom, hogy haragszik, haragszol, ezért a kéremért. De lásd be, olyan zavarba vagyok, zavart vagyok, hogy nem is tudom, mit mondok, azaz írok, és hogy is mondjam. Azt hiszem, hogy a legjobb az lesz, ahogy maga szokta, szoktad, szóval a végén. Kérem, Dezső! Elhagyom, szóval elhagylak. Nem is tudom, hogyan került erre sor, nem is tudom, mit... semmit nem tudok. Nem is hiszem az egészet. Nem is tudom, mi történik velem. Ez nem is én vagyok. Ez lehetetlen. Ez nem is velem történik. Kérem, bocsásson meg, bocsáss meg. — — Az anyja istenit!? — ... mint tudja drágám, tudod, jövő héten kellett volna mennem Grázba négy napra, az ottani kísérleti intézetbe, hogy ellenőrizzem a múlt évben beindított praxist, jól végzik-e, a megadott intenciók és a gyógyszeres alkalmazás szinkronjában. Már mikor lement játszani, mondtam magának, neked, hogy Stefani szólt az intézetben, ne menjek vonattal, undok dolog Bécsen át, koszos, lassú, meg minden. Hanem van itt egy nyugatnémet pasas, valami újságíró vagy micsoda, az autóval szívesen elvisz engem, a Pestalozzi-intézet előtt lerak, így kényelmes. Mikor aztán maga elporzott, te elmentél, Stefani telefonált, s este összejöttünk a nyugatnémet pasassal. Hát kérem, Dezső, maga szeretné, sőt szeretnéd, mondanád, hogy egy kedves, életvidám, szakállas fickó, vagyis sőt belevaló, én utáltam. Primitív és modortalan. Nagyszájú. Természetesen magyar, természetesen én sokkal jobban beszélek németül, mint ő, aki ezen a nyelven ír. Nemcsak újságot, hanem librettókat, meg co- micsokat, meg mindenféle ilyen irodalmon kívüli izét. A Gellért után feljöttünk ide hozzánk, de Stefani, hiszen tudja milyen, eltűnt (tudom, hogy viszonyod volt vele, megbeszéltük, ha akarod, én szerveztem, áldásom adtam rátok, hiába áradoztál, Stefani szerint, semmi különleges, nem is érti mit zabáinak rajtad a vidéki úriasszonyok). Én természetesen az egész este egy csöpp alkoholt nem ittam, és vendégemet is tejjel kínáltam, melybe mint tudja, nyugtatót tettem, drágám te is mindig megkaptad. — Ó, hogy az a ... ... Vendégünk azonban, természetesen a tied is, drágám, ezt hangsúlyoztam is neki, előhalászott táskájából egy üveg konyakot, majd amikor közöltem vele, hogy nekünk is van, és ha ragaszkodik hozzá, szívesen megkínálom, kinyitva s megmutatva neki a bárszekrényt, nevetve mondta, hogy oké, majd azt is megisszuk. Mikor mondtam neki, hogy én nem iszom, megfogott, az ölébe vett, megfogta a tarkóm, szétfeszítette a számat, és mint egy lyukba, elkezdte beleönteni a konyakot. Majd amikor szemen- köptem, szájon vágott. Jól érti, drágám, kedves Dezső, nem megpofozott, nem pofikat adott, poffancsokat, mint maga Szokott. Szájon vágott. Ügy, hogy vérzett az ínyem. Ez nem zavarta, megcsókolt, és közben kezével egyéb dolgokat is művelt. Amikor már meztelen voltam, újra töltötte a konyakot a számba. Most már köpni sem mertem, nem volt jó, de Dezső, hazudnék magának, ami utána következett, az igen. Dezső, én szégyenlem magam, sírok, ez az ember egy brutális vadállat, egyáltalán nem olyan kedves mint maga. de viszont nem is önző, sőt az ember, vagyis ugye én, ahogy maga szokta mondani, az ember lánya, ott marad utána romokban. összetörve, véresen, itt- ott kék foltokkal, de valami olyan jóllakott békében, amiről soha életében nem álmodott. Bár annyi mindent összeolvastam, és iártattam erről a számat, szóval soha életemben még csak nem is álmodtam ilyet. Dezső, drágám, én boldog vagyok! Ez a drága, ez a nevető szörny — akit maga nagyon fog kedvelni, de én elveim fenntartásával természetesen gyűlölöm — délelőtt aztán megjelent újra (itthon maradtam, nem mehettem, nem is mertem emberek közé menni), hozott egy tucat melltartót, bugyit, harisnya- nadrágot, valami szörnyű kék jersey-ruhát a Rot- schildtól, szóval amit letépett, mindent, persze nekem egyik se jó, de egy vagyont adott ki értünk. Dezső drágám, egy hétig voltam vele összezárva, s nem tudtam magát megvárni. Téged, drágám. Elmentem abba a Grázba egy héttel korábban, vagyis amikor te ezt a levelet olvasod, egy nappal előbb, de azt hiszem, hosszú lesz ez a Graz, s én nem is tudom, mi lesz ... Jusztint átvittem mamáékhoz, kérlek, egyelőre ne mondj neki semmit, Miklósi néninek megmondtam. mindent úgy csinálion továbbra is, mint eddig. Kérem, ne veszekedjen vele, kérlek, ne káromkodj vele, vallásos öregasszony, de istenien elvégez mindent. Szükséged lesz rá. Tündéd nem fogja a koszos zoknijaidat a natyolatba vinni, de anyámtól is kérhetsz minden segítséget, ő szeret, és büszke rád, hogy a veje Kossuth- díjas színművész, meg minden. A dolgaidat egy dosz- sziéban felírva találod az íróasztalon, egy hónanra a felléoéseid biztosak, a hak- niiaid is. Amiről nem tudsz: az óbudai Aranv János-mű- sor jött be, nézd meg az időnontot. Dirossal aláhúztam. Ha rólam bármit kérdeznek, kérlek, mondd azt, hogy te nem tudsz semmit. Ezt a levelet senkinek se ciói.) mutogasd. Nagyon kérem rá! Dezső, ne sajnáltasd magad! Én vagyok a szerencsétlen, nem te. Jaj, istenkém, mi lesz velem? Hova az a nagy eszem? Dezső kérem, imádkozzon értem! Vagy legalább imádkoztasd értem kis kurváidat. Ha tudok, írok. Puszi, puszi, mennem kell. Ez az őrült már itt ráncigái. Aranyos, nem? ... Üveges szemekkel bámult maga elé, eldobta a levelet, odament a bárszekrényhez, tudta, most addig önti magába az első tömény üveget, amíg meg nem fullad, mert nem szabad végiggondolnia semmit, most gondolkozni nem szabad. A bárszekrény üres volt. Kopár. Mint a jégszekrény. Ha lehet, még szárazabb és melegebb, csak nem olyan savanyú. Még egy pisztoly sem volt benne, hogy mint Graham Greene híres regényének címe megfeleljen feladatának. (VÉGE)
