Népújság, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-02 / 231. szám
Népújság, 1982. október 2., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM &**»■) 'Aj Képanyagunkat Csohány Kálmán grafikáiból válogattuk HB ■ mm Imi mim kitört jókedvet sokáig nem lehetett csillapítani. — Azért van ez, fiam — mondta a művezető bosszúsan — mert olyan mulya vagy. Nem vagy erre a Világra Való. Hova menjek innen, gondolta, hiszen máshol is... Tudta ezt jól az öreg Török is, éppen ezért vette ide, mert ismerte az anyját, meg talán az apját is, mielőtt az meghalt. De ezt sohasem merte megkérdezni tőle. Török úr jó ember, mondta sírós hangon az anyja, neki mondd meg, ha valami baj ér, neki mondd meg, kisfiam. Bélus éppen ettől félt, hiszen elmúlt már huszonötéves és még mindig azt mondják otthon, hogy kisfiam. Néha Kótai is így szólította, és most odalent van. Közben lámpát hoztak, meg kötelet. A stekklámpa fényét Kótaira irányították, akinek a hátát már csaknem betakarta a szén. Talán tíz perc és teljesen befedi, mondta mellettük valaki. Kótai nagy teste egyre távolabb szánkózott lassan az adagolónyílás felé. Ott már 80 vagy 90 fok is lehet. — ... Kötelet kellene a derekára ... — Marha! — üvölti a művezető. — Táv- irányítással?! — Én lemegyek — mondja Móré. — Közben széttúrod az egész szenet — mormogja amaz — a kilencven kilóddal. Átfeszítettek két kötelet a bunkerszáj fölött. Ha ki tudna valaki araszolni a közepéig, onnan lereszthetnénk. — Lemegyek én, főnök — hadarja Bélus. — Hatvan kiló sem vagyok. Török bosszúsan legyintett. — Pont te. — A kötelet a derekaimra, a másikat meg viszem — bizonygatja. — És mi az istennel kapaszkodsz? — csattant fel a másik. — A fogúimmal. Béla megdöbbenve hallgatja a csendet. Nem csattant fel a röhögés. „Én tudom csak egyedül, csak én tudom, mindenki majdnem húsz kilóval nehezebb itt. „Valami sohasem érzet bátorság szállja meg. Mintha nem is ő beszélne.— Ide jó erősen a derekamra — irányítja. Majd a szájába veszi a másik kötelet és már kint araszol a híd két hajladozó szálán, mint a macska. Valaki lassan elengedi a lábait, még érzi, utoljára megszorítják, olyan biztatásfélével, csak ne félj semmit, pajitási, itt vagyok. A forró levegő perzseli, ahogy halad egyre beljebb, süti a bőrét és megindul a haja tövétől lassan zsinórozva az első vízpatak. A szeme felé tart és nem lehet letörölni. Megpróbálja lepillogni, de a sós vízből a szemébe is jut, égő viszketéssel jelzi. Kicsit túlmászik Kótain, erre elől van neki is a feje, úgy csúszik lassan centiméterről, centiméterre. Ott ásít előtte néhány méterre az adagolónyílás, ha oda bejut, akkor már semmi sem ... Bélus érzi, hogy lazul a kötél, átemeli lábát a kifeszített huzalon. Most már csak az egyikbe kapaszkodik, de elengedi azt, sebesen ereszkedik alá. Mintha tüzes kútba érne!, bele-belerobban idegeibe a fájdalom. Végigperzsel a lábától a fejebúbjáig. „Ki kell tartanom, ki kell tartanom! Csak a derekára tudjam ...” Üvöltené pedig, hogy húzzatok fel. Valahol Kótai hóna alatt dugta kezét a felhevült szén közé. Érzi, nem tudja megállítani az álla remegését és kitör belőle a sírás. Keze közben alákúszik a másik széles hátának, emezzel visszahúzza a kötelet és laza hurökba csomózza. Fekete köd ereszkedik szeme elé, már nem tudja visszapillogni, de még érzi, hogy a keze az utolsót mozdulta, végigcsúszik kárja mellett a kötél, onnan fentről lassan feszesre húzzák a hurkot. Aztán ő is a másik mellé bukik és betemeti valami perzselő forróság. M iskolc város polgársága már 1815-től kezdve igen jól vizsgázott a színművészet pártolásából. Ekkor jelent meg itt Dérynével, a Murányi házaspárral és az író-színész Benke Józseffel Kelemen László legendás hírű társulata. Ettől az időtől kezdve rohamosan fejlődik a miskolci színészet. Már 1823-ban — eredetileg a Kelemen-társulat számára — megépítik az első kőszínházat a mai Déryné utca sarkán. Ezen épület maradványai később beépültek a mai színház északi tűzfalába. Sajnos, az épületet már 1843-ban tűzvész pusztította el, de a város polgársága azonnal megszavazta egy alkalmasabb, rendeltetésének jobban megfelelő színház megépítését. Az első terveket a híres építész, Hild József tervezte, művéről azonban a városatyáknak az volt a véleményük, hogy meghaladja a szükséges méreteket. Így aztán Cassano József kapja terveire az építési engedélyt; az általa alkotott színházépület 1857. szeptemberében — éppen 125 esztendeje — bensőséges ünnepség- sorozattal nyitja meg kapuit. A díszünnepségen fellép Laborfalvi Róza, Munkácsy Flóra, ifj. Lendvay Márton és a borsodi születésű Eg- ressy Gábor. Ez az ünnepi dátum egyben annak a korszaknak kezdetét is jelzi, melyet az első önálló társulat megalakulása fémjelez Latabár Endre igazgató vezetésével. Az 1904 előtti, zömében középfajú drámákkal és vígjátékokkal jellemzett korszak sorozatos és igen nagy sikereket arató vendég- művészei : Helvey Laura, Blaha Lujza, Jászai Mari, Hegyesi Mari, Ráthonyi Ákos. 1904-ben szerződik a színházhoz — néhány igen jelentős évadra — Somlay Artúr. Az első világháború idején a korszak jellegzetes alkalmi, hazafias darabjait egyre csonkább társulat játszotta a sorazatos behívások miatt. Végre, a háború után 1921-ben sikerült — nem is akárhogy — talpra állni Sebestyén Géza valósággal új korszakot jelentő igazgatása alatt. A Sebestyén-korszak alapozta meg mindazokat a nemes színészszerződtetési, igazgatási, műsorpolitikai hagyományokat, melyeket a felszabadulás után vállalhatott, fejleszthetett, teljesíthetett ki a szocialista színházkultúra. Sebestyén műsorterve rendkívül rugalmas és széles skálájú volt: az opera- irodalom terén Erkel Hunyadi Lászlójától Delibes Lakmé című operájáig a legkényesebb ízlésnek is megfelelő darabokat vitte színre igen megbízható, kiegyenlített színvonalú előadásokban. A prózai repertoárban: Tolsztoj Karenina Annájától Shakespeare Velencei kalmárjáig a magyar és a világirodalom klasszikus és modern remekművei szerepeltek. Óriási előrelépés volt Sebestyénnek az a színészszerződtetési elgondolása, amely szerint — szakítva az addigi általános gyakorlattól — nem úgynevezett „szerepköri” szerződéseket kötött művészeivel, hanem a szó mai értelmében vett színészi szerződéseket. Ilyen körülmények között az 1923-as, a 100 éves jubileumot ünneplő évad után valóságos virágkora következett el a miskolci színházművészetnek éppen azokban az években, amikor legtöbb színházunk — főleg Budapesten — érzékeny veszteségeket szenvedett előbbre- jutása, kiteljesedése terén. A színház 1937-ben klasszikus sorozatot indít — óriási sikerrel. E korszak vendégeinek nagyjából összeállított felsorolása is sok mindent elmond: Beregi Oszkár, Hegedűs Gyula, Fedák Sári, Lá- bass Juci, Kabos Gyula és a fiatalok közül Mezey Mária, Pethes Ferenc, Neményi Lili, Bilicsi Tivadar. 1941-ben Földessy Géza igazgatása alatt rendkívül nehéz körülmények között, mégis szívósan és töretlenül folytatódnak a tartalmas hagyományokra épülő színházi előadások. Földessy igazgatása alatt szerződött a színházhoz Komlós Juci, Bessenyei Ferenc. A felszabadulás után a város lakosságának változatlan, lelkes támogatása mellett hihetetlenül gyorsan áll talpra a miskolci színház. Az előremutató hagyományokra építve alakítják ki rugalmas műsortervüket. A színlapokon Gorkij Éjjeli menedékhelyétől Vörösmarty Csongor és Tündéjéig a legváltozatosabb repertoárral találkozunk, és későbbi neves művészeink közül olyan „pályakezdőkkel,” mint Tompa Sándor, Pécsi Sándor, Szirtes Ádám, Prókai István, György László, Görög Mara. Az 1949-ben bekövetkezett állomosítás első igazgatója, Szendrő Ferenc, majd később Lendvay Ferenc tudatosan törekedtek a gondos társulati összeállításra éppúgy, mint a műsortervek izgalmas, értékes kísérletezésre is lehetőséget adó megkompo- nálására. így kerülhetett sor például Lendvay igazgatása alatt teljes magyar évadra, melynek keretében Németh Lászlótól a romániai magyar Méhes Györgyig bemutatkozhatott minden olyan kortárs magyar szerző, aki ebben az időben komoly tehetséget mutatott. Ennek a rugalmas, nyitott koncepciónak köszönhető a fiatal Kazimir Károly első klasszikus feldolgozóértelmező rendezése. 1^1 iskolc városa nem csu■ ■ pán színházát szereti és támogatja, hanem egyéb színházi jellegű kezdeményezések elől sem zárkózik el: így például e város ad otthont a prágai Quadrien- nálé mintájára megszervezett miskolci biennálé színháztechnikai (díszlet-jelmez- szcenikai tervek) kiállításainak is. Révy Eszter Verbőczy Antal emlékére 1948-1982 Egyetlen könyvecskéje volt életében, egy kis meséskönyv (Talán az elefánt), az is csak halála előtt egy esztendővel jelent meg, amidőn már gyanakodva néztük, mikor fog bennünket magunkra hagyni. Versekkel indult az Első énekben, 1968-ban. Fiatalon, akkor még csak húszesztendős volt. Teltek-múltak az évek, de verseit ezután csak elvétve olvashattuk. Ebben az időben vidéken éltem, olyan voltam hát, akiről akár az „irodalmi közvéleményt” is meg lehetett volna mintázni: szorgalmasan forgattam a lapokat, a folyóiratokat; tudtam az irodalomról, de úgyszólván személyes ismeretségek híján, azaz „elfogulatlanul”. S akkori tudomásom — „irodalmi közvéleményem” szerint — Verbőczy Antal alig volt költő. Ám egyszer csak ismét fölbukkant, főleg az Élet és irodalomban. Szelíd, fanyar verseket írt, majd a Központi Sajtószolgálat biztatására gyerekverseket, meséket. S végül éppen gyerektörténeteinek könyvben való kiadását érhette meg (Hervay Gizella, másik mostani halottunk szerkesztette.) Az igazit, tudniillik felnőtt könyvét, első verseskötetének megjelenését már nem. Egyik utolsó verse az Elet és Irodalomban Kálnoky Lászlóról szólt, aki a következő számban felelt neki. Azt hiszem, meséskönyvén túl, amelyet á Móra Ferenc Kiadó nívódíjjal jutalmazott, egész életében ez volt a legnagyobb sikere. Nem írt feltűnően, de megjelenő verses könyve bizonyítani fogja: tisztesebb helye lett volna irodalmunkban, mint az egyetlen Kálnoky László személyes okok miatti figyelme. Régóta betegeskedett, jó ideje tudtuk. Mégis bizakodott, szorgalmasan dolgozott; írta verseit, meséit Fürtöskéről és Dóráról — két gyerekéről —, s Szakállas Apuról, aki őmaga volt. Keresem az Első éneket; azokat az antológiákat, amelyekben szerepelt, de minden könyvem évek óta halomban áll az egyik szoba sarkában. Halála arra int: meglegyen az Első ének, meglegyenek a könyvek, ne hagyjuk el magunkat; ha nehéz is, vigyázzunk eszközeinkre, munkánkra, erőnkre, — biztosan érdemes. Harmincnégy éves volt, amikor elment; nem „tragikus hirtelenséggel”, azaz nem saját akaratából. Nem vesztette el lélekjelenlétét, a világot, mert nagyon szeretett élni, dolgozni, írni. (Éppen a Művelődési Minisztérium Móricz Zsigmond- ösztöndíjáért szolgált becsülettel.) Optimista befejezése volt rövid életének; tiszteljük érte, s őrizzük meg emlékét. Győri László 'Hizui
