Népújság, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-02 / 231. szám
8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET Népújság, 1982. október 2., siombat mssasaafoumBsaBaMm bhii w ai'iiirwn Utry Attila: Érzékeny széthúzódás A költészet nem fejlődik, így jut el a magasságig. Ki mert tanítani a jobbra a zenét világképpé bontva? Szakái Sándor: Pörög feléd a táj Elkótyavetélted huszonnyolc évnyi bérleményed. Riasztó, vörös pára hűl homlokodra. Nézz e fürtös összevisszaságra. Csalánként verdessen a szél. Elkótyavetyélted arcodat. Mint kilőtt gép alatt pörög feléd a táj az alkonyatban. Az igazságot ki fogta jogra? Halálból lépve a dologra? A költészet nem fejlődik, így jut el a szabadságig; Érte éljük a történelmet: énekké oldva veszedelmet. Ki lehelt belénk újra lelket, mikor hazátlan volt e nemzet? A költészet nem fejlődik, így jut el az emberiségig; s tovább: a mindenségig, ahol a csönd megőrződik. Tízéves a Kelet Tíz éve alakult a Kelet Irodalmi Alkotócsoport. Azzal a céllal indult, hogy összefogja a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei alkotókat, támogassa őket munkájukban, rendszeres megjelenési lehetőséget biztosítson számukra. Eltelt egy évtized, s azóta megmutatkozott, hogy milyen haszna lehet egy ilyen csoportosulásnak: két antológia jelent meg a tagok írásaiból, s készül a harmadik. Ez a leglátványosabb eredmény, amelyet együtt tett le a Kelet az asztalra. S mellette ott a talán még fontosabb, a kevésbé mérhető: a viták, a beszélgetések, a barátságok hatása az azóta megjelent önálló kötegekben, a napilapokban, folyóiratokban közölt novellákban, versekben. Annak bizonyítékai, hogy kell, hogy érdemes keresni a szövetséget, hiszen minden ilyen társulás erőt, lendületet ad a tehetségeknek, kirajzolódhat alkotásaikon keresztül a táj sajátos arculata. Mert fontos az, hogy a sokszor bizonytalan, fenyegető: alakuló, változó világunkban társakat találjunk, akikkel együtt lehet gondolkodni, alkotni. Köszöntjük hát a „szomszédvár”-ban, Miskolcon dolgozó írócsoportot, melynek következő összejövetelére október 5-én, kedden kerül sor a Tokaj Vendégházban. Balogh Attila: Numero XXXYI. i. Madár gerincét bújtogató réten jönnek a fehér köpenyeseik taposva hó alá őzikeszoknyát, a lovak zuhanását őrző mezőn jönnek, vonszolnak tolókocsihoz sebesült csikót és szép lassan visszatolják a betonba. Én mező hasához havasodva fekszem: bokrok guggolnak mögém zörögve, s almafa gyökerei közt madárszem csillog. Tankok vonulnak, testük alatt zümmögve roncsolódik a rét, ez itt a vég, na és, egyedül vagyok, mint katonasapka a szennyvízcsatornában és itt fekszem: menyasszony zúzódott hasát kémleli szemem dunnyogó hó alatt s ágyékom zöld ágyúgolyóit görgeti zúzmara-ringyók serege ködtben rejtőző füvek szuronyai közt. Tél van, hideg, havazik, cigányok meleg hús fölé hajolnak, jaj, csak enni ne kellene náluk, mert apró szöszmöszkék vannak a levesben. 1 Fecske Csaba: Ecloga-töredékek A komor, sötét fenyők csak zúgnak, a rend — az erdő — mindig helyreáll, de a többitől kicsit távolabb egy rakoncátlan fenyő sírdogál. A tüskéken tépett gyapjúszálak, az összecsapódó bozót remeg: erre terelte át nyáját valaki — Nyomok, jelek. A hiány még meleg. Nézd, a túlbuzgó virág piroslik, nem retten vissza, s az őszt, akárha méregpoharat, hirtelen fenékig kiissza. Tüskés borókanyáj gubbaszt a kiégett domboldalon Sehol senki, Valahogy mégis, gazdátlanul, a fájdalom. Az évezredeket őrlő csillagok alól épphogy kilátszom Az egyetlen dalt, mit tudok, Istennek néma csontomon játszom. Pásztor, fölfaltad nyájad! Uvöltenek az éjszakában éhes farkasok Veszítenivalód már semmi, semmi: vér helyett árnyékod csorog. M/nt törékeny tárgy Az idő komor szikláin visszafele épülsz, mint a rom Álmaid kévéi rothadnak a lélek földjén: őszi parlagon. Koponyád barlangfalán — kőkorszakodból — sziklarajz, bálványok, istenek képe, kiket elhagyni többé nem akarsz. Minden arc, minden vonás végül egyetlen egy lesz, s mint törékeny tárgy hozzáütődik szemedhez. Akkor majd fájni kezd ami csak fájhat, s ahogy fájni tud, jelek közt tévelyegsz, már megmérgeződve általuk Cseh Károly: Már nem A képpé szürkült kert akár a betonjárda Az avarzörgést cipőnyikorgás veszi át Változom mondhatnám De csak a föld lesz keményebb a botlás az elzuhanás fájdalmasabb — S már nem hajol le az ág Felemelni 2. Szétfolyva, szétrohadva és madárrá kuporodva itt fekszem Uram térded dombjai előtt, segíts megírnom ezt a verset: apró kavicsokat sorbarakni ezen a papíron segíts, hej de szép fekete vagyok megint s meg kell hajtani fejemet: asszony ölében piros madarakhoz, s rejtegetni szomorú fekete ujjamat fenyőfák szoknyája mögé innen, mert büdös van itt, büdös, mint a kamaszok nyelve alatt, s ez a haza uraim ez a haza, csak egy nagy gusztustalan vers, térded simogatása is csak vers. Én ott szeretnék élni, ahol megengedik azt, hogy dohányozzak, na és mit fogok azután csinálni ha elszívtam ezt a cigarettát. Bennem már csak a hazaárulás szépül szívem sarkához épül és ragyog az emigráció jaj de jó. Cseh Károly: Furmann Imre: Kés, kenyér pohár megférünk a szerelemben akár kenyér mellett a kés tesznek terített asztalra hol telt pohár áll: álmaink amit majd kiiszik a lét, hogy minden teljessé legyen Anzix régvolt kocsmákból Csörög el nem táncolt táncok lánca, pörög életem maskarában, alkohol gőzös szabadságban. Ki hisz itt még a feltámadásban! Szemeim elhagytak régen. Bőröm csontjaim keresztjén lóg, menekülőt tart így magán az árammal telített szögesdrót. Szemeim elhagytak végképp. A felhők mögül visszanéznek, katona gombok a csillagok, köztük infarktus-Zónák zenélnek. Somogyi Győző szitanyomata Hajdú Gábor: Béluska Kótai robosztus teste egy másodpercig szinte lebegett az adagolóbunker korlátja fölött. A karja fölcsapódik, egyensúlyát vesztett hajó árboca, oldalt kaszál, belemarkol a levegőbe. Bélus csak az összerán- duló hátát látja. Kótai lassan megpördül, esés közben előtűnik mészfehér arca, közben hatalmas üreg tágulj az a szája, csak azt látja belőle. Éppen csak megrezdül a fiú szeme, máris elmúlik a látomás; vége. ' lepergett, mint egy kettévágott filmjelenet. Megcsúszott, vagy meglökték, mindegy, a másik már a bunker 70 vagy 80 fokos ölében hever. Bélus lerúgja lábáról az ijedtség görcsbilincsét, kéjt mozdulat, leveszi a nyomást és gőzt ad helyette és már érzi, csattognak bakancsai a merev trepnilemezen. Arcok hullámzanak mellette, dübörög a lépcső, kiáltana is, de hang nem jön a torkán. Lábai viszik felfelé a lépcsőn a többiek között, kopp, kopp talán öt másodperc sem múlik el és megpillantja odalenn. Kotlái négykézláb áll, keze és térde besüppedve az anyagba. A fiú csak érzi, hogy mellé érnek a többiek, megtörik a lendületük és arcul vágja őket a hőség. Bélus szaporán pislogva bámulja, Kótai nagydarab teste lassan oldalra dől, össze- rándul. A bunker meredek oldaláról szén- csomók szánkásnak alá, irányt tartva elérik, féloldalát kegyetlenül égető halommal temetik be. Nem mer a többiekre nézni, valami végzetes tévedés történt itt, gondolja, végzetes tévedés történt, neki kellene ott feküdnie... Keze tétován elindul, magán érzi újjainak szorítását, a mellkasán, a nyakán. Belémer újra, leltárba veszi a testét. ö tehát itt van, a mindig kigúnyoLt, mindig céltábla Bélus. Hátrapillant, ijedten, most is ágy érzi, nem a valóságot közvetítik érzékszervei, úgy érzi, hátha mögötte újabb csíny készül. De ő itt van és ott lenn a forró széntörmelékben a mókamester. A fiú újra lepillant. Az első napon már megkezdődött: „Menj le, fiam, egy kanyar- fúróért:-, a raktáros sem volt rest, valami masszát adott a kezébe. Másodperceken belül átázott a papír. Talán a kéz melegétől ragadt egyre jobbam már alig tudta egyik kezéből a másikba tenni, de nem merte eldobni. „Mire kell ez a kanyar izé... ? Bélus lehangoltam lépdelt, valami nem stimmel itt és amint megpillantotta a többiek céklaszínű fejét, már tudta, itt is mindig így lesz. Pukkadoztak a röhögéstől. Kótai megnézi, nem a stájglis kellett volna, te ütődött, hanem a domi, A művezető mentette meg. Bosszús arccal hallgatta Kótait, meg ne lássam többet, mondta, de ahogy elfordult, a fiú látta rajta, neki is mosolyra rándult a szája. Utána két órán át dörzsölte kezéről a ragasztót, azt hitte, a bőrét tépi le, míg végül valaki megkönyörült rajta és valami- folyadékkal leoldották. Ettől kezdve csak Bélus, vagy Béluska volt, mindenki így hívta. Neki akadt be a ravaszul elhelyezett kampó a ruhájába, vagy ő fogta meg a festékkel bekent kilincset. Üjra és újra őt találta el véletlenül a lyug- gatott trepnilemezt alulról mosó vízsugár, vagy neki esett a fejére a tetőről egy lécdarab. Kótai kifogyhatatlan volt az ötletekből. Ilyenkor felhangzott a röhögés, és a
