Népújság, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-02 / 231. szám
Tengeri tengerben A „rendes” aratás mellett kevesebb figyelemé fordul az őszi betakarítás résztvevőire. Pedig a detki Magyar-Bolgár Barátság Termelőszövetkezetben például — ahol felvételeink készültek — Ibony István, Pecze Tibor, Horváth István és Blahó Kálmán új betakarítási csúcsot állított fel a 250 tonnás napi napraforgómennyiséggel. Most a Rába- motoros Claas- kombájnok a .kukoricaföldeken dolgoznak; figyelemmel, műgonddal. (Fotó: Kőhidi Imre) Azt mondja öreg barátom, hogy őt bizony nem nagyon érdeklik már a nők. — Az én koromban... — sóhajt rezignáltan, de tekintete messze száll, mert éppen egy csinosan feszülő alu'l-felül formás alak libegett el mellettünk. Hát hogy is van ez, végtére is, ki az öreg? — Nem nagyon sürgős, de azért csak gond már nekem a fiamékkal lakni... Nem mai gyerek ő sem, neki is megvan már a maga rigolyája ... Szóval, ha segíteni tud, akármilyen kis garzonlakásban megférek én ... De nem sürgős annyira ... Csak szóltam, időben — nyugtatott meg és kissé csoszogó léptekkel, bizony már roskadó váltakkal tűnt tova az őszi verőfényben. Miklós bácsi, ha nem csal a számításom, inkább kilencven volt, mint nyolcvan, amikor önálló lakás iránti kérelmét nyújtotta be, nem éppen a legjobb helyen, — nálam. De megnyugtatott, hogy annyira azért nem sürgős. Hát hogy is van ez, végtére is, ki az öreg? Egerben a főiskolán — bocsánat a kifejezésért — öregek főiskoláját szerveztek. Egyszóval nem a huszonévesek, de még csak nem is a negyvenesek részére. A nyugdíjasoknak, olyanoknak, akikre azt mondani, hogy tinédzserkorúak, nem vallana nagy bölcsességre. Lelkiismeretesen járnak, lelkiismeretesen tanulnak, még lelkiismeretesebben drukkolnak és kivétel nélkül mind jól vizsgáznak. Nem mind jelesen, de jól. Tisztességgel, Az öregek agya nem fog, az öregek képtelenek már az új eszmék, az új tudományok, az új ismeretek és a más ismeretek befogadására. Mondják. De hát hogy is van ez, végtére is, ki az öreg? Ennek a megállapítása egyszerre könnyű és egyszerre lehetetlen. A tízéves fiatal, a nyolcvanéves öreg. Ez teljesen világos. A harmincéves is fiatal a nyolcvanhoz, de még a hetvenhez képest is. Sőt, a minap hallottam, nem tudtam, hogy nevessek-e, vagy meghatódjak, amint így nyilatkozott valakiről egy erőteljes korú úr: — Az a taknyos? Nem tisztelte az soha az öregebbjét... A taknyosnak titulált úr olyan hatvan felé tapossa az élet ösvényét, aki e tisztes, vagy tisztességtelen (?) címet adományozta a számára, az viszont már a hetvenedik évvel kacérkodik. Heverek otthon, az olvasólámpa fényében, hosszan, lustán és bizony fáradtan elnyújtózva, én, a „fiatal.” A hetvenhetedig évét járó anyósom, aki bizony már megette kenyere javát, és tűzrőlpattant menyecskének csak tiszteletlen csúfolódásképpen lehetne nevezni, jár- kel, jöm-megy a lakásban, fáradhatatlanul. Ezt ide teszi, azt amoda rakja, mos, mosogat, varrogat, reggel elsőnek kel és este velünk, sőt néha utánunk fekszik. Hát persze hogy öreg. Hát persze hogy megtörte a nem könnyű élete, hajlott hátán a neme és osztálya évszázadait hordja. Én fekszem, ő jár-kel. Én hozzá képest fiatal vagyok, ő hozzám képest pedig már igencsak öregecske. Hát hogy is van ez, végtére is, ki az öreg? Szokás idézni Goethe nyolcvan- éves kori szerelmi lángolását, de nem szokás megbocsátani, ám szokás a gúny nyilával lődözni azokra a hatvanasokra, akik még szeretnének szeretni. És tudnának is. Szokás példázni az agg Tiziánó- val, vagy Michelangelóval, sőt a tévében megcsodálni is, mint valami rekvizitumot Szent-Györgyi Albertet. Aki nemcsak hogy öreg. de ráadásul magyar és mégis fiatal. Ám nem szokás azokról a Sándor, János, Pista és egyéb bácsikról szólni, akik hetvenévesen, nyolcvanon túl, lelkűkben vidám derűvel dolgoznak a kertben, tanítanak a TIT tanfolyamain, végeznek tudományos munkát. Véletlen statisztika, véletlenül került a kezembe is: 70 ezer nyugdíjas korú ember él egy olyan kis megyében, mint Heves megye. Minden ötödik ember — „öreg”. A statisztika szerint. Az ötvenhat éves, jól karbantartott nagymama, a hatvanegy éves birkózó fizikumú esztergályos, a „gyerekeitől” megszabadult, de közéjük újra és újra mindig visszavágyó, életerős pedagógus, az ünnepélyesen elbúcsúztatott vállalati igazgató, aki naprakészen tájékozott ma is a világpiaci folyamatokban. Mindegyikük öreg. Az is, aki az, s az is, aki sem szellemileg, sem fizikailag nem az. Egy szocialista társadalom talán túlságosan (?) is humánus magatartása így fordul a visszájára: meg akarjuk hosszabbítani az emberi átlagéletkort az emberibb élettel, s közben idő előtt megöregítjük azokat, akik még sokáig nem lesznek, vagy nem lennének azok. Csak korosak. Talán. öregek éve, öregek a családban, magányos öregek, segíteni az öregeken, adjuk ki a jelszavaknak is beillő önutasításokat magunknak és a társadalomnak, közben összemosunk korokat és korosztályokat. Abban a korban, amelyben most én e sorokat rovom, a neandervölgyi ősember már csak fosszilis maradvány volt. Abban a korban, amelyben én most az öregek fogalmán tűnődöm, a századelőn ősz és nagy szakállú nagyapák néztek le a fakuló fényképekről tüdőbajos unokáikra. Abban a korban, amikor e sorok írója nem szégyellj azért magát, hogy az öregekről — tehát önmagát kiértve a témából és a jelzőből — írjon, nos, ebben a korban néhány évtizede már illő volt elkészíteni a végrendeletet. Már annak, akinek volt miről rendelkeznie. Négy vagy öt öregember a pádon, a lombhullató fa árnyékában. Keményen süt a dátumot tévesztett nap. mintha július de- lelője lenne, olyan. A kis öregek eltikkadtan üldögélnek, arcukról a világfájdalom és a magárahagya- tottság árnyai szállnak győztes vitába a falevelek árnyékaival. Ülnek, szétvetett lábakkal, aztán nagyokat nyögve lábukra állnak és meghorpadó hátukon a kor minden gondjával, a jövő immár teljes reménytelenségének érzetével csoszognak tova egy még nagyobb fa, még mélyebb árnyéka felé. Szegény öregek. De mi lesz velük, uramég, ha ezek még öregebbek lesznek. Ha majd elérik — mondjuk — a huszonötödik évüket is. Mert ahogyan elnéztem őket, a húszon is innen sóhajtoz- ták bele a sivár életbe vétett reménytelenségüket az utca öreg forgatagába. Ügy igaz, — szándékos a példa, olcsó, de igazi fogás. Hogyhát végtére is, ki az öreg? A tevékeny ember, a másokért tenni akaró és tudó ember lehet beteg, lehet csúza, reumája, lehet „vérnyomása”, szaggathat olykor a dereka és hordhat dioptriás szemüveget az — ember. Mindenféle jelző nélkül. S különösen akkor meg minek a jelző, ha még az egészséggel sincs baja, és a szívével is tud még élni valakiért? öregedő társadalmunk: ilyetén a kategorikus megállapítás jelenvaló korunkról. Miért volna ez baja a korunknak, miért ne volna ez jó, ha jóvá is tesszük, ha széppé is minden korosztály számára? Ha csökken is a fizikai erő, nem csökken, sőt, csak évről évre gyarapszik a bölcsesség. És esküszöm, hogy ennek az országnak most és a jövőben is még sokkal több bölcsességre, mintsem nyers fizikai erőre van és lesz szüksége. Hogy végtére is, ki a — fiatal? Aki fütyül rá, hogy ő már állítólag öreg.
