Népújság, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-16 / 243. szám

Népújság, 1982, október 16., szamba. MÜVÉSZETÉS IRODALOM shérváron űvészet os korában lágháfoorú pusztulásai során lehetővé vált budai ásatá­sok, melyek az Anjou-palo- ta fogadótermét és kápolná­ját tárták fel, a középkori palotaegyüttes világhírű szo­borgalériájával és az ország különböző részein előkerült műemlékek a XIV. század második felének művészeté­ről és anyagi kultúrájáról új képet rajzoltak. A viseg­rádi palota Anjou-kori szár­nya, a finomművű gótikus díszkúttal, az elmúlt évti­zedekben romjaikban kon­zervált, vagy helyreállított várak, mint az itáliai min­tára épült, négysarok tornyos diósgyőri vár, a határainkon túli zólyomi vár, vagy az egyetlen tömbből álló, cseh mintára készült kastélytípu­sú győri püspökvár szemléle­tesen mutatják, hogy ha­zánk a különféle irányok­ból érkező stílushatások üt­közőpontjában sajátos voná­sokkal rendelkező művésze­ti formákat teremtett ame­lyek nemcsak az építészetben. Szent Simon ereklyetartó (Zárva) lésen azt találta mondani, hogy Kovács János nemcsak á szövetkezet hőse, hanem az egész falué: és ebben a mi­nőségében megérdemel egy birkapörköltes, boros, ci­gányzenés díszvacsorát. A gondolat nagyon tetszett mindenkinek. A gazdák felajánlottak két toklyót. A Zötyögdi Káposz­tasavanyító Vállalat egy hor­dó káposztát, a szikvízgyár ötven üveg szódavizet, a va­dásztársulat tíz nyúlat (saj­nos, nem lőhették le, a tila­lom miatt), a tejcsarnok egy fazék aludttejet: vagyis mindenki adott, amit tudott. És micsoda vacsora lett eb­ből! Huszonöt fehér ruhás . szűz szolgált fel. (Hogy hon­nan szedtek össze ennyi fe­hér ruhát?) A kormány kép­viselője átnyújtotta Kovács Jánosnak a Nagy Szalmaoltó Érdemrendet, a plébános Szent Sebestyénhez hasonlí­totta az ünnepeltet, a tanács­elnök Csapájevhez, az isko­laigazgató Mucius Scaevolá- hoz, a kocsmáros Rózsa Sán­dorhoz. Egy diák drámai költeményt írt, amely így kezdődött: Kovács vitéz, sebeidet ne nyögd: Hired él, amíg áll falunk, Zötyögdi Mindenki sírt a gyönyörű beszédeken. A régi harago­sok kibékültek es átölelték egymást. Csodálatos este! — a lel­kek békéje honolt Zötyögd felett. Ám az ünnepi szónokok elkövették az a hibát, hogy 'miközben Kovács Jánost felmagasztalíák, a másik két tagtársat cudarul leszólták. Mindegyik szónok imigyen kezdte beszédét: itt áll előt­tünk a zötyögdi hérosz, aki hanem a festészetben, szob­rászatban és az iparművészet egyes ágaiban is jelentkez­tek. Az építészetben és a szobrászatban az osztrák, cseh hatás mellett később a délnémet stíluselemek ke­rültek előtérbe, tért hódí­tottak a festészetben az itá­liai trecemto-elemek, de a nemzetközi gótika hatása is kimutatható. A keszthelyi egykori ferences templom példátlanul gazdag szentély- freskói, vagy az utóbbi évek nagy jelentőségű falusi templom-feltárásai bizo­nyítják ezt. A szomszédos Szlovákiában a gömöri temp­lomok gazdag freskósorozatai szinte újra rajzolták közép­kori festészetünk eddig is­mert tablóját. A faszobrászat emléked — köztük a kifinomult szlatvi- ni Madonna — a délnémet stílus fokozódását mutatják. A királyi udvartól távol, a szepességi kisvárosokban a faszobrászat sajátos helyi változata bontakozott ki. Első nagy hatású emlékük az 1340—60. között készült to- porci Madonna, mely né- metes-franciás igazodást tükröz. A Felvidéken, Sáros megyében is helyi hagyomá­nyokra támaszkodó fafaragó iskola alakult ki, melynek jellegzetes képviselője a hét- hársi Pieta. A székesfehérvári bazili­ka újabb ásatásai nyomán sikerült rekonstruálni Nagy Lajos király sírkápolnáját, síremléktöredékének alakos fedőlapjával és leányának, Katalin hercegnőnek sírem­lékével. A kiállított anyag­ban láthatjuk a budai Nagyboldogasszony temp­lom déli kapuzatának Mária halálát ábrázoló dombormű- töredékét, mely a prágai Parler-műhely hatására vall. A lőcsei Szent Jakab temp­lom délnémet hatás alatt -ál­ló díszítését fényképek mu­tatják. Nagy Lajos udvarának hu­manista töltésű kultúráját tüzek és lángok közt is em­ber maradt! — nem úgy, mint a másik kettő, az a bi­zonyos Tuskó András, meg az a bizonyos Hozom Berta­lan ... Ezek a bizonyos férfiak nyeltek nagyokat. Hiszen elég kutya komisz érzés az magában is, ha valaki elsza­lad, amikor ott kéne marad­nia. No, de még emlegessék is a gyávaságot? — még példálózzanak is vele? A két férfiú elébb restelkedett, az­tán haragudni kezdett. És amikor már elszállt a zö­työgdi fejekből a diadalmá­mor, s az ünnepet felváltot­ták a munkás hétköznapok, Tuskó András egy este a kocsmában kisealajtotta a száján: Igaz, mi elfutottunk a tűztől, Kovács meg-ottma­radt ... mert már futni se tudott... Nagy csend lett erre. Hm. Szóval, ez a Kovács nem tu­dott elfutni. Nemhogy nem akart: nem tudott. Valaki megkérdezte: — Talán elszédült a füst­től? Talán beleszédült a szalmába? Tuskó atyafi vállat vont. ö nem tudja, szédült-e, vagy nem szédült, ő csak egyet tud. Oka volt annak, hogy ő éppen az udvar leghátsóbb hátuljában emelt deszkabó­déhoz rohant. Nagy oka! Mert ha a benzin felrobban, abból csak tűz lesz. De ha a deszkabódé, vagyis a reterát felrobban! — elgondolni is borzasztó: pokolbeli bűz és fertelem szállott volna alá a csendes falura ... Nem, ő nem pályázik a brigadéros- ságra, ötezer forintot se akar munka nélkül keresni: na de aki a bajban a legrosszabb helyet választotta, annak csak szidás jár? Hozom Bertalan buzgón kontrázott vala: tükrözik a fennmaradt fes­tett kódexek, amelyeknek két legjelentősebb darabja a Nagy Lajos portréjával dí­szített Képes Krónika és a nemzetközi kutatásnak is újabb lendületet adó magyar Anjou-legendárium. A kor­szak európai hírű bronz- szobrászati emléke, Kolozs­vári Márton és György mes­tereknek finomművű Szent György szobra, amely most a prágai Hradzsin várában áll, másolatban látható a kiállításon. A középkori udvari kul­túra jelentékeny művészeti műfaja volt az ötvösség. Nagy Lajos korában a ne­mesfém, különösen az arany- bányászat a sok újonnan megnyitott magyar bánya következtében erősen fellen­dült. Az udvari és városi ötvösműhelyek egymás mel­lett virágoztak fel; a század közepén a magyar ötvösség egyik fénykorába érkezett. A nagy király hadjáratai, diplomáciai kapcsolatai és zarándoklatai révén ötvös­ségük páratlan szépségű em­lékei Európa nagy kincstá­raiba kerültek. A magyar udvari ötvösök nemzetközi szempontból is kiemelkedő szakmai színvonalát mutat­ja Nagy Lajos Bécsben őr­zött kettős keresztje, a lon­doni Hédervári-kereszt, az iglói pacifikáié és az aache­ni zarándokkápolna több be­rendezési tárgya. Nagy Lajos udvarához kapcsolódik a kiállítás talán legszebb, mo­numentális ötvösműve, a zárai katedrális csaknem életnagyságú, 1380-ban ké­szült, olasz mester kezétől származó, koporsó alakú ereklyetartója a szent éle­téből vett jelenetekkel. A kor világhírű remekei közé tartozik Nagy Lajos leányá­nak, Hedvig lengyel király­nőnek pompás foglalatú he­gyi kristály serlege, mely a drezdai kincstárban ta­lálható. Nagy Lajos humanista kultúrája az egész ország" — Miért mentem én a kút­ba? Ugye, erről a szónokok is elfelejtkeztek, hogy a tűz­oltáshoz nem konokság kell, han«m víz... Igenis víz! Senki se gondolt a vízre, csak én. Aztán megkaptam érte a magamét, na, de az is bolond ám, aki gondolko­dik, mikor a gondolkodásért leszólják az embert, a hem­pergésért ellenben feldicsé­rik ... Ezek az elmélkedések be­hatoltak a zötyögdi kopo­nyákba. Igaz is: egyik ember egy kicsit megperzseli magát, aztán majd hogy szentté nem avatják, más ember meg dolgozik vakulásig, szerez, gyarapít, ügyeskedik, s még azt se mondják neki, bik- makk. A kocsmáros egy este ki­bökte, hogy ő ugyan nem akar beleszólni a falu dolgá­ba, de emlékszik rá, hogy Kovács János 1939 őszén, a községháza előtt, kézit csó- kolommal köszönt a nyilas főjegyző feleségének. Ügy! — hördül fel a plénum — szó­val hízelgett a nyilasoknak! Ez aztán eljutott a tanács­elnök fülébe. Ejnye-bejnye, valami nem pászol ezzel a Kováccsal... lehet, hogy rendes ember, de az is lehet hogy nem: és akár rendes, akái nem, a zötyögdiek ugyan nem siették el azt a díszvacsorát? Alakítottak ha­mar egy brigádot, -amely feltúrta, akarom mondani feltárta Kovács János egész szegényes kis életét; s nem találtak abban semmi hő­siest, semmi rendkívülit, mert ez a Kovács János ez sose csinált semmi mást, csak dolgozott. Lám csak — okos­kodott ez a brigád —, na ez 0 Madonna (Szatvin) (Gregority Antal felv. — KS) ban szétsugárzott, amint azt a Kont nádor által építte­tett csatlkai kolostor, a szé" csényi ferences templom sekrestyéje, vagy Aquila János veleméri, bántornyai és mártonhelyi freskói ta­núsítják. Brestyánszky Hona a Kovács János sohase volt hős, miért lett volna hős ép­pen akkor, éppen ott a paj­tában? Miért? Lehetséges, hogy ő gyúj­totta meg a szalmát? — hogy aztán belefeküdjön, és egy csapásra brigadérossá mele­gítse magát? Nana, kitelik tőle. Amilyen sunyi. Mert az mégiscsak sunyiság, hogy va­laki éppen akkor vitézkedik, amikor más rendes ember levonul a porondról... Hát nem? Elég az hozzá, hogy a vén Látó visszakérte a cse­réppipáját. Ügyse pipázol, minek az neked — mondta Kovácsnak. Ez aztán végképpen fel­nyitotta a zötyögdiek szemét. Most már aztán ki mert ké­telkedni benne, hogy az egész szalmaoltás kicsinált dolog volt? És ki hajlandó szóba állni egy ilyen ravasz, alattomos, szuszimuszi ko- vácsjánossal, aki ötezer fo­rintot keresett a zötyögdiek jóhiszeműségén? Levágtuk miatta két birkánkat — so­pánkodtak a gazdák. Majd­nem lelőttünk tíz nyulat — mondták a vadászok. A diák, hogy mentse a menthetőt, gúnyverset írt, amely így kezdődött: Megy a szekér zötyögve, Sose ér be Zötyögdre ... Kovács Jánost leváltották a brigadérosságból. Gyanús ember! — örüljön, hogy egyáltalán megmaradhat a szövetkezetben. Eddig a történet. És az a legszomorúbb benne, hogy mindenki azt fogja hinni; csak egy kitalált tréfa az egész. Mezei Mária - köszöntése A „bújdosó lány” évekkel ezelőtt — betegsége miatt — a zajló világtól elbújdosott egy csendes kertben álló, repkénnyel befuttatott ked­ves házba. Kínzó légszomját oxigénpalack enyhíti — azt hihetnők, ez köti őt az élet­hez. Meg az ablakain bekö­szöntő falombok, a hegyek kéklő taraja. De nem így van. Mezei Mária ezer szál­lal kötődik az élethez, a múlthoz és a jelenhez is. A két évvel ezelőtti veszp­rémi tévéfesztivál gálaest­jén Vitray Tamás kézenfog­va a színpadra vezette őit, aki tíz év óta akkor jelent meg először a pódiumon. El­mondta Babits Mihály Zsol­tár gyermekhangra című köl­teményét. Hosszú-hosszú taps köszöntötte, ünnepelte. A nagyon szép produkciót, vele a művészembert, aki gyengén, betegen is elment, mert úgy érezte: mennie kell. És emlékezzünk csak a Stúdió ’81 műsorára, amikor a riporternő otthonában ke­reste fel; betegágya mellett beszélgettek sok mindenről: életről, pályáról, hitről, sze- retetről. Mezei Mária arcán nem volt festék, haját nem rakta be fodrász a kamera tiszteletére. Nem szereplés volt ez: olyannak adta ma­gát, amilyen volt. Betegnek, megtörtnek, akinek szemé­ben életerő, érdeklődés csil­logott. Nem akarta kendőz­ni korát. Ezért érezzük úgy, hogy tőlünk sem udvariat­lanság megírni: 70. születés­napján köszöntjük Mezei Máriát. Nagyon nagy élet van mö­götte, s nem csak korban. Nagyon nagy utat járt be. Sok fényes siker és sok szenvedés jutott osztályré­széül. Kecskeméten született, s mindössze kéthetes volt, amikor édesanyját elvesztet­te. Tanárnak készült, színész lett. Rózsahegyi Kálmánnál tanult, Sebestyén Mihály miskolci társulatánál indult pályája. 1935-ben lett pesti színésznő. Klasszikusokban játszott és éjszakai lokálok­ban lépett fel; beskatulyáz- ták a végzet asszonyának és francia vígjátékok könnyű nőcskéinek. Pedig mindig ne­héz fajsúlyú volt. A színész­világ és az akkori ' sznobiz­mus íratta, nyomtatta veze­téknevében az i-t y-ná. ö viselte a ráaggatott címké­ket, és befelé fordulva élte át szenvedéseit. A testieket és a lelkieket. Sokat volt sú­lyos beteg. És sokszor volt elviselhetetlennek tűnő hely­Mezei Mária énekel zetekben. Ifjúkori rövid há­zassága, súlyos műtétéi, ap­jának elvesztése fiatal éveire esett. A háború borzalmai elől elmenekült. Amikor ná­ci tankok vonultak a pesti utcán, s elszabadult az em­bertelenség, ő a tátrai ma­gányt választotta. Regénybe illően majdnem kémnőnek nézték egy lengyel faluban, de a véletlen — ő csodának mondja — a segítségére sie­tett. A felszabadítók egyen­ruháját viselő magyar fiú képében jelent meg, aki fel­ismerte őt. A volt vampnak, a nagyvi­lági nőnek hazatérése után a bizalmatlansággal kellett szembenéznie. Nem törte össze. Csinálta, amit lehe­tett. Járta az országot. Ver­set mondott, énekelt. Aztán a Madách, a Petőfi, majd a Nemzeti Színház tagja lett. Játszotta Rebekát a Ros- mersholmban, Mását a Há­om nővérben, a Színház Jú­liáját, Az ifjúság édes ma­dara Alexandra del Lagóját; Warrennét. Kitüntették. Be­járta Amerikát. Filmezett, már 1936 óta. Egyszer a klinikai halál­ból hozták vissza. De ő ját­szott tovább, holott tudta: az életével játszik. Aztán egy -véletlen — ő ezt is cso­dának nevezi — hozzájuttat­ta egy budakeszi házhoz és kerthez. És melléje rendelt egy olyan társat, aki jóságá­val veszi körül, óvja, gon­dozza. Aki azt hiszi, hogy tusz- kulánumában remeteként él, téved. Ránk.köszön a le­mezboltok kirakatából ko- szorúfonatos arca a Bujdosó lány borítójáról. És ír is. Nem kíméli önmagát, máso­kat sem. De nem bánt, nem vádol senkit. Hetvenedik születésnap­ján bizonyára sokan meg­keresik telefonon, levélben, távirattal, virággal, jó szó­val. Ez a néhány sor tartoz­zék közébük. Kívánjuk, hogy életét végiggondolva, még sok születésnapján érezze úgy: érdemes volt., Erdős Márta Gombaszögi Frida és Dayka Margit társaságában Csehov Három nővér című színművében, 1947-ben

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents