Népújság, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-02 / 231. szám
I 6. Népújság, október 2., szombat Mikor lesz már vége? Rákos György, az MTI kiküldött tudósítója írja Bejrútból a Népújság számára — Milyen úton jöttél? — Damaszkuszig repülővel, onnan taxival, és te? — Látnokáig repülővel, onnan hajóval. Íme a bejrúti párbeszéd a Közel-Kelet más tájairól egymást ismerő újságírók között, akik a libanoni főváros megszállásának hírére siettek ide, amennyire tudtak. A repülőtér jó ideje lezárva, (péntekre tervezték megnyitását) az arab világ hírközpontja nehezen megközelíthető. Az MTI tudósítója a ciprusi kikötőben szállt hajóra. Az út elvben hét óra, de a tapasztalt útitársak: előré megmondják: jóval több lesz. Valóban, a libanoni partok előtt megáll a hajó, s öt órát vesztegel a nyílt tengeren. A horizonton izraeli őrhaj ok tűnnek fel... egyikük elindul az utasszállító felé, körbejárja, aztán odébbáll. Mi is mehetünk. A hajón tapsorkán. Dzsámié kikötőjét — Bejruttól kicsit északra — fa- langisták tartják kézben, ők ütnek pecsétet az útlevélbe. Taxisok zsonganak a kiszálló utasok körül. Horribilis összeget kérnek a fővárosba vezető, alig félórás útért, de nincs választás. Kis idő múltán Kelet-Bej- rútban vagyunk. A külváros modem épületei között lebombázott, vagy feketére égett, s ablaktalan házak. Ezen a napon történetesen át lehet hajtani a város másik, nyugati felébe csak rövid ellenőrzésre állít meg a katonai járőr. Nyugat-Bejrút jó két hete van izraeli megszállás alatt. A belváros kellős közepét is friss sebek éktelenítik el: telitalálattól összedőlt, vagy hatalmas lyukaktól tátongó házak — sok helyütt még füst ömlik belőlük. Az utcán kiégett, és izraeli harckocsik talpa alatt szétlapult autók. A „közel-keleti Svájc” fővárosában több napos — inkább hetes — szeméthalmazok. A mindig zsibongó üzleti negyedben, a hamrában csak néhány bolt nyit ká — kevés a vevő is, s inkább csak élelmiszert vesznek. Az áramszolgáltatás akadozik, egy-egy percre a rádió adása is abbamarad: be kell kapcsolni a generátort. A nagy hotelek is áramfejlesztőt használnák, de el is kérik a szoba árát. Egy éjszaka' a Commodore'-ban — itt van a Bejrutba küldött több száz tudósító „főhadiszállása” — száz dollár. Azaz naponta változik az ára a libanoni font és az amerikai pénz aránya szerint Ha tegnap kevés fegyverdörgés hallatszott, s így most közeledni látszik a békés kibontakozás, ma valamit csökken a dollár felszökött ára. Űj elnököt választottak, a meggyilkolt Basdr Gemajel bátyját, Amint. Majdnem egyöntetű a parlamenti szavazás — biztató: hátha hamar helyreáll a normális élet. Az utcákon megnő a forgalom, autók száguldoznak, ahol tehetik. Aztán éles fék- csikorgás: a sarkon izraeli csapatszállító fordul be. A golyószórók a szembejövő autókra szegezve. Tele a város izraeli katonákkal, még azután is, hogy őrállásaikat állítólag nyolcvan százalékban átadták a libanoni reguláris erőknek. Az egyik utcasarkon tömeg csoportosul. A környék lakói a nagy robajjal érkezett izraeli osztagot figyelik. A katonák körbezámak egy házat, s pillanatok múlva már az emeleti erkélyről fürkészik a körzetet. Embervadászat folyik. Izrael szerint a Palesztinái Felszabadítása Szervezet távozása után még kétezer palesztin fegyveres maradt, utánuk kutatnak. Erre hivatkozva rohanták le a várost, s ezért r.em sietnek a kivonulással, a Libanonnal és Washingtonnal létrejött megállapodás ellenére sem. Az izraeli katonák láthatóan élvezik, hogy arab főváros van a kezükben. Ha nem őrjáratban vannak, hát sétálnák, beülnek egy kávéházija, mint a minap tette hármójuk. Provokatív fesztelenségük nagy óvatlanség- nak bizonyult: egy fegyveres rájuk lőtt, a tisztet leterítette, a másik kettő megsebesült. Izraeli egységek zárják le a körzetet, s kezdődik a razzia Néhány kilométerre délre földig rombolt menekült táborok. Szabrában és Sajtijában palesztinok laktak, sókan közülük 1948-ban menekültek el szülőföldjükrőL És libanoniak, akik az ország déli részének izraeli inváziója elől jöttek északabbra. A múlt heti vérengzés életbenmaradottjai családjukat keresik, nem tudják: hozzátartozóik elmenekültek-e, és félnek visszajönni, vagy holtan hevernek a kőhalmazok alatt. Aki végigélte a történteket, állítja: több ezer embert, férfit, nőt, öreget, csecsemőt öltek halomra a jobboldali milicis- ták, miközben izraeli katonák „őrködtek” a táborok felett. Lőfegyverrel, baltával, késsel, kővel. Vagy úgy, hogy a házakat lakóikra döntötték, s rájuk ’ gyújtották. Az oszló tetemek elviselhetetlen bűze nehezedik a táborra. A lassan visszaszávár- gó lakók épen maradt tárgyaikat keresik a romok között Egyikük mutatja, mi lett az otthonábóL Egyetlen kőhalmaz. Mégis a földet csókolgatja örömében, mert családja túlélte a mészárlást. Aztán védettebb helyre siet, mert óriási robbanás hallatszik, s mintha újból a tábort lőnék. Csak egy kelet-bejrúti lőszerraktár robbant fel. Mikor lesz már vége? ZÖLDEK BONN 1978-ban még sehol se voltak. Három év alatt az NSZK tíz tartományi parlamentje közül dk ötödikbe kerültek be a „zöldek”, s mind inkább az ország harmadik politikai erejeként emlegetik őket. A tartományi választásokon elért egyre jobb eredmények a mozgalom dinamikáját bizonyítják: 1979 — Bréma: 5,1 százalék, 1980 — Baden-Württemberg: 5,2 százalék, 1988 márciusa — Alsó-Szász- ország: 6,5 százalék, 1982 júniusa — Hamburg :7,7 százalék, 1982 szeptembere — Hessen: 8,0 százalék. Honban jött, hová tart, kikből tevődik össze a zöldek mozgalma? A természet zöld színét politikai jelképnek választó mozgalom 1979 márciusában /alakult meg több kisebb környezetvédő „társulásból.” Akkoriban a világ meglehetős gyanakvással fogadta a nyakkendő nélküli ingujjas titánokat — egyrészt felfokozott környezetvédelmi elkötelezettségük miatt, másrészt amiért mozgalmukban egyidejűleg jelentkeztek jobb- és baloldali törekvések. 1980 januárjában Karlsru- héban a mozgalom jelentős lépést tett előre az egységesedés irányába: megalakította a „zöldek országos párt- já”-t, amelynek politikai törekvéseiben mind inkább a baloldali célkitűzések váltak uralkodóvá. Érdemes ebből a szempontból összehasonlítani a zöldek korábbi „tartományi programját.” Míg a« előbbiekben csak a harmadik fejezet, addig az utóbbiakban már az első taglalja békepolitikai célkitűzéseiket. Mindkettőben közös azonban — s ezt egy külön „békemani- fesztumban” is megfogalmazták —, hogy a leghatározottabban elutasítják a hadikiadások növelését, a fegyverkezési verseny szítását, a NATO 1979-es, úgynevezett kettős határozatát, vagyis az 572 amerikai közép-hatótávolságú . fegyver tervezett nyugateurópai telepítését. Érvelésük szerint a NATO- határozat az Egyesült Államok világuralmi terveinek megvalósítását szolgálja. (Ez az érvelés azonban nem zárja ki azt, hogy a zöldek a szocialista országokkal szemben is kritikus álláspontot foglaljanak el.) Megoldásként a katonai kiadások csökkentését, atomfegyvermentes és tömbök nélküli Európa megteremtését javasolják. „Valahol a kambodzsai őserdőben.. Csupán papírtigris. Japán tudósító helyszíni beszámolója „A kambodzsai kormányellenes koalíció csupán papírtigris” — ezzel a címmel jelent meg a Mainicsi Sim- bun című tokiói polgári napilap egyik vezető munkatársának helyszíni riportja. A lap tudósítója, OgSso Isao, a közelmúltban — az első nyugati újságíróként — ellátogatott a „koalíció erődítményeibe”. Mint emlékezetes, júliusban Norodom Szihamuk, Son Sann és Pol Pot „erői” — az Egyesült Államok, Kína, az ASEAN és Japán sugallatára — ellentéteiket félretéve „valahol egy kambodzsai őserdőben” a Heng Samrin - rendszer ellen küzdő „koalíciós kormányt” alakítottak. A tudósító Thaiföld felől léipte át a határt, s látogatási engedélyéit is thai nyelven állították ki. A thaiföldi hatóságok előre figyelmeztették, „nehogy fényképezni merjen, sőt a katonai létesítményekre még pillantást se vessen”. A dzsungelén át vezető út „tikkasztó” volt. Egy tisztáson néhány fiatal katona gyakorlatozott. Hirtelen ki- szélesedett az út, s a „6” területre, a Száhanuk féle erők „főhadiszállására” értek. A határtól — a tudósító becslése szerint — mintegy 30 kilométert tettek meg Kókuszfából és banánlevelekből készült kunyhókat, asszonyokat és gyerekeket, s néhány ácsorgó katonát látott Mintegy ezer négyzetméteres nagyságú terület volt, közepén egy viszonylag nagyobb házzal, ahol az úgynevezett közigazgatási tanács elnökhelyettese fogadta őt. A következőket mondta: „Nincs olyan, hogy Vietnam-, illetve Kambodzsa- ellenes koalíciós kormány. Egymástól teljesen függetlenül cselekszünk. A polpotis- tákkal szemben csak gyűlöletet, ellenszenvet érzünk". A dzsip ezután észak felé haladt, s csakhamar a Son Sann által „ellenőrzött” körzetbe, az „R” területre értek. „Itt — írta a tudósító — ugyanez játszódott le". Ezúttal a közigazgatási tanács elnöke ecsetelte, hogy „semmiféle kapcsolat nincs a három csoport között”. „Csak Son Sann utasításait követjük" — mondta. „A tervek szerint három hónaponként kellene kabinetülést tartani, Thaiföldön”. A Mainicsi Simbun tudósítója a következő szavakkal összegezte „élményeit”: „Az ENSZ-képviselet kérdését, gi ülésszaka rövidesen napirendre tűzi a kambodzsai ENSZ-képviselet kérdéseit. Japán és az ASEAN a Phnom Penh-ellenes koalíciót támogatja abban a reményben, hogy ez a koalíció hamarosan áttörést hajt végre. De ez a koalíciós kormány megfoghatatlan, sehol nem volt látható. Csupán papíron létezik. Illúzió azt állítani, hogy a valóságban lenne ilyen.” A zöldek növekvő társadalmi elkötelezettségét mutatja, hogy programjaikban a bérpolitika után közvetlenül a második helyen a katonai célokra fordított összegeknek a szociális szférába való átirányítását szorgalmazzák a szociális juttatások rendszerének megőrzése, további kiépítése céljából. S csak mindezek után — általában a negyedik helyen — következnek a mozgalom korábbi elsődleges, közvetlenül a környezetre, az életmódra vonatkozó célkitűzései. A zöldek programja és politikája a legáltalánosabb értelemben antitőkés. Már mozgalmuk megszületését is az a mind elemibb erejű tiltakozás segítette elő, amelyet az váltott ki, hogy az ország vezető gazdasági és politika^ erői a „fejlődést” azonosították az állandó 3—6 százalékos növekedéssel, nem törődve eközben azzal, hogy a primer tőkés gazdasági célok megvalósítás az ország erdőinek, vizeinek és levegőjének tömeges méretű pusztításához, szennyezéséhez vezetett. A gazdaságpolitikában a zöldek pia már még inkább eutasítják az állandó növekedés erőltetését, s ehelyett olyan kiegyensúlyozott gazdaságpolitikát szorgalmaznak, amely nagyobb figyelmet fordít az ország természeti viszonyainak megőrzésére, a lakosság és a természet egészséges viszonyának biztosítására. Mint látható, a valóságban a zöldek ma már régen nem csak „környezetvédők,” jóllehet politikai filozófiájuknak és létüknek ez a legátfogóbb, legáltalánosabb ösz- szetartó ereje. Az NSZK politikai életében egyre inkább a szociáldemokrata párttól baűrább elhelyezkedő tömegmozgalmat jelentik. ' Hogy a 15 évtől 40 évig terjedő korosztályoknak, azon belül is elsősorban a képzett értelmiségnek, a más pártokban politikai iskolázottságra szert tett baloldali „előre gondolkodóknak” az a mozgalma csak környezetvédő köntösben jelentkezhetett, azt az NSZK-ban állami ideológia rangjára emelt antikommunizmus magyarázza. Ilyen szempontból a zöldek léte a nyugatnémet polgári demokrácia bizonyos korrektúráját jelenti. Az NSZK konzervatív erői ezért igyekeznek a zöldeket távol tartani a parlamenttől, a politikába való beleszólás még nagyobb lehetőségétől, hiszen 1983 legfontosabb vitapontja a rakétatelepítés lesz, amelyet a zöldek programjaik legelején utasítanak el. összeállította: Pilisy Elemér Megbukott tábornokok Bolívia jobboldali katonai kormánya — más választás nem lévén —, úgy dönött, hogy visszanyúl a „kezdetekhez” —, azaz október elején ismét összehívja azt a demokratikus úton választott parlamentet, amelyet két évvel ezelőtt éppen a hadsereg kergetett szét. Guido Vildoso, az ország soros tábornok-elnöke természetesen megpróbálta menteni a menthetőt: a lemondást nem kényszerű lépésnek, hanem nemes gesztusnak igyekezett feltüntetni. Nem a demokrácia helyre- állításának őszinte óhaja késztette a katonákat arra, hogy két év után távozzanak a hatalomból. 1980 júliusában — nem egészen egy hónappal az általános választások után — Garcia Meza tábornok éppen azért vezényelte páncélosait a parlament ellen, hogy megakadályozza a legtöbb szavazatot nyert baloldali pártkoalíció jelöltjének elnöki beiktatását. Azóta Meza már „süllyesztőbe” került. Előbb Celso Torelio tábornok, majd Guido Vildoso tábornok költözött az elnöki palotába. A gyakori elnökcscre Bolíviában sem újdonság. A palotaforradalmak sora azt mutatja, hogy a bolíviai tisztikar szélsőségesen reakciós szárnya nem képes kiutat találni a válságból. Az elmúlt két évben az ország történelmének mélypontjára jutott: az államkincstár teljesen kiürült. Már arra sincs pénz, hogy kifizessék a nélkülözhetetlen élelmiszerbehozatal számláját. A gazdasági nehézségek persze nem új keletűek. Bolívia a legelmaradottabb államok közé tartozik Latin-Amerf- kában. Nem maradt más választás: Guido Vildoso tábornok „visszaadta” a hatalmat az 1980-ban megválasztott parlamentnek. Ez a testület fog dönteni az ország új elnökének személyéről. Minden jel szerint a parlament Hernan Siles Zuazót, a legtöbb szavazatot kapott demokratikus és népi egység vezetőjét nevezi majd ki államfőnek. Az új, polgári kormány azonban rendkívül bizonytalan jövő elé néz. A gazdasági élet helyreállítása elképzelhetetlen a külföld segítsége és a belső nyugalom nélkül. Az előbbiekhez az kellene, hogy Hernan Silez Zuazo .Jelejtsen el mindent” — fogadja el, hogy a katonák a „demokrácia védelmében” indítottak ellene és hívei ellen hajtóvadászatot. Ki kellene zárni szövetségesei közül a kommunistákat is. A belső nyugalomhoz azonban más kellene: a demokratikus erők széles szövetsége, a demokratikus játékszabályok tiszteletben tartása a katonák által. Ez pedig a puccsokban gondolkodó tábornokokkal nehéz ügynek ígérkezik. Gázvezeték-vita Az amerikai tiltakozás... (Frankfurter Rundxchau — KS)
