Népújság, 1982. október (33. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-02 / 231. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. október 2., szombat Mezőtúron tanulta a szakmát híres fazekasdinasztiáknál Kelemen Jenő hevesi fazekasmester. Igaz, a kereslet ma már megcsappant a cserép használati eszközök iránt — korszerűbbek váltották fel —, de ma is elmaradhatatlan kellékei a vásároknak. A régi mesterség, a műhely ma is olyan, mint egykor az elődöké. Előkészítés égetéshez Mezőtúri minták a polcokon (Fotó: Szabó Sándor) Pusztai Ágoston művészeti díja Bronz és lebegés (Fotó: Perl Márton) Különös szobrai vannak Pusztai Ágostonnak. Az ember nem is hinné, hogy hogyan kelthet egy nehéz anyag — a kő, a bronz — lebegő hatást. Ügy, hogy közben robosztus is marad a figura. Valahogy mégis mintha elmozdulna talpazatáról, csak egy szélfuvallatra várna a mű. — Ügy másfél éve foglalkoztat az Ikarus'téma. Küzdőm vele, vonz a földtől való elszakadás1, a repülés. Ez valamiféle lelkiállapot kifejezése lenne, keresem a lehetőséget arra, hogy formába önthessem álmomat. Nem is elsősorban fizikai értelemben vett szárnyalásról szeretnék képet adni, hapern valami olyasmiről, ami a napi jó érzés, megvalósítható harmónia. Nagyon érdekel még a természeti erők munkája, a hatalmas energiák összecsapása. Sok rádióhírt hall az ember földrengésekről, vulkánkitörésekről. Monumentalitásukban kísérlem megábrázolni ezeket a jelenségeket. S a harmadik „mániám”: a zuhanás, a tragédia megjelenítése. Izgalmasnak tartom a győzők vereségét, későbbi megalázottságukat. így készült el fekete kőből egy Dávid-fej, amely a megtaposott hősé, benne az ifjúság és a tehetség letip- rása. Nem szívesen beszél alkotásairól, úgy véli, hogy ezek inkább csak magyarázatok, a valódi titkokat a kész mű rejtegeti. Ha sikerül az alkotás, akkor önmagától kitárul, megmutatkozik a gondolat. De hogyan is érkezett el e mondandók tolmácsolásához, milyen utat járt be a szobrász? Életéről így beszél: — Alföldi vagyok, onnan kerültem ide, a hegyek közé. A Kiskunságról származom, szeretem is azt a tájat Szülőfalum Akasztó, Kiskőröstől néhány kilométerre van. Nevét arról kapta, hogy lápos területen fekszik, és bizony megakadt itt a szekerek kereke. Egyébként jó bortermelő vidék. Iskoláimat Budapesten fejeztem be. Az érettségi után öt év munka következett, dolgoztam téglagyárban, zsákoltam, rakodtam konzervgyárban. Közben sportoltam: a Fradiban birkóztam. Elég jól ment, eljutottam az ifjúsági bajnokságig. Később dönteni kellett, s nem ezt választottam. Gyermekkorom óta érdekel a szobrászat. Ötödikes lehettem, amikor tapasztóföldből eztrazt gyúrtam, olyanokat csináltam, amelyeket egy gyermek fantáziája teremt. Várakat építettem, közülük is — mintha a jövő üzent volna — az egri sikerült a legjobban. Olyannyira, hogy a megyei lap Bács- Kiskunban meg is írta. és le is közölte a fényképét. Pusztai Ágoston sorsa a szívós, makacs, minden úton- módon célja felé törekvő emberé. Mint az útját megtaláló folyó, úgy alakította életét. Nem nagy, végzetes döntések szabták meg mindennapjait, hanem fordítva: természetesen haladt célja felé nap mint nap. — Kerámia szakon jártam ki az Iparművészeti Főiskolát, sokfélét tanultam: korongozást, az agyag kezelését. De voltaképpen nem ez érdekelt igazán, hanem a fa, a kő, a bronz: karakteremhez ezek az anyagok álltak közelebb. Elsajátítottam a szobrászati módszereket is. Aztán a főiskola évei alatt megnősültem, feleségem iskolatársam volt. Erdős Júliának hívják, textilszakon végzett Együtt kezdtük. Nagyon nehéz volt. Pesten alig kaptunk munkát, pedig sok mindent szerettem volna csinálni. Bíztam abban, hogy jobb évek jönnek. Tagja lettem később a Képzőművészeti Szövetségnek, kaptam Derkovits-ösztöndíjat, s végül 1979-ben Egerbe kerültem. Örömmel jelentkeztem a pályázatra, amit a város hirdetett. Ügy érzem, megtalálom itt a helyem, tehetségemet felszínre tudom hozni, s a megye határain kívül is van munkám. Nem kell rászorulnom csak a helyi megrendelésekre. Szeretettel beszél a városról, amely befogadta, s a tájról, amely körülveszi. S bár nem itt cseperedett föl, mégis már idetartozik, mint sokan mások: otthonra találnak itt sokan, mert nagyon emberi arculatú a környezet. — Sok minden hat rám. Egy-egy mikroméretű metszet, egyegy sejt is izgalmas számomra. Odafigyelek a természet csodáira, ezért is nagyon jó a környezetem, a Gárdonyi-kert Közel van a Mátra, a Bükk, poetikus világ vesz kö,rül. Második kislányunk már egri lányként született. Nem túlzás azt mondanom, hogy már teljes mértékben idetartozom, élményanyagomat, a gondolatokat, amelyek műveimet előlegezik, e tájból merítem. Azok közé a művészek közé tartozik, akik messzire eljuttatják megyénk hírét, sokfelé volt kiállítása, külföldön is szerepelt már. Járja a maga útját, s úgy látszik, egyre ismertebbé válik, hiszen sok megrendelést kap. Nem tett engedményeket, hogy népszerűvé váljék, mégis egyre kedveltebbek munkái. — Egerben most két művem látható, az egyik az Érsek-udvarban a díszkút, a másik az oktatási igazgatóságon levő 23 négyzetméteres relief. Most sok megrendelést kaptam, csak győzzem megcsinálni. Legutóbb a Budapesten megnyílt Penta Hotel számára készítettem egy 30 négyzetméteres domborművet. Sokszor részt veszek kiállításokon!, egyénileg, s más társaimmal együtt is. Bemutatkoztam már Salgótarjánban, Hódmezővásárhelyen, Pécsett. Hatvanban, a Budapesti Műcsarnokban, Olaszországban és Francia- országban is. Én az alkotásokban hiszek1, amelyek láthatóak és felmutathatóak. A félig elkészültek, vagy meg nem valósultak nem érdekelnek. Ügy érzem, jó úton járok, szeretnék időt álló szobrokat létrehozni. Azért is vonzódom a kőhöz, a bronzhoa, s más ilyen anyagokhoz, mert túlélnek bennünket. Ezeket évszázadok múlva is meg lehet fogni, szólnak rólunk, amikor már mi nem leszünk. Ez kicsit halhatatlanság... Népújság, 1982. augusztus 20. „A megye művészeti életében kifejtett kiemelkedő munkája elismeréseként, a megyei tanács művészeti diját adták át Pusztai Ágoston szobrászművésznek". Gábor László Született: 1913 Jean Marais- sorozat a tévében A jövőre 70. születésnapját ünneplő Jean Marais tiszteletére a Magyar Televízió október 17-én sorozatot indít a neves francia művész filmjeiből. Vasárnaponként délután és este fő- műsoridőben is, láthatjuk például A királyasszony lovagját, A púpost, az Örök visszatérést, A kapitányt, az Orpheuszt. Jean Marais — eredeti nevén Jean Villain-Marais 1913. december 11-én született Cherbourg-ban. Párizsban retusőrként dolgozott, közben képzőművészetet tanult. Ezt követően színészi stúdiumot kezdett Charles Dullin-nél és különböző színpadokon lépett fel kis szerepekben. 1938-ban ismerkedett meg Jean Cocteauval, és barátságuk döntő hatással volt életére, pályájára. Cocteau fedezte fel és adta neki a főszerepet Rettenetes szülők című darabjában. A vele való közös munkából született a többi között A szép és a szörnyeteg, a Ruy Bias — ebben Marais kettős szerepet játszott, ő volt Ruy Bias és Dán César. Később a Rettenetes szülőket filmre vitték, és Cocteau így írt barátja Michel-alakításáról: „Ha Jean Marais-ről csak utoljára szólok, azért teszem, mert alakítása szinte ele- mezhetetlen. Nemcsak csodálatos — annál is inkább az, mert amióta a szerepet a színpadon megformálta, idősebb lett, és most „játszotta”, amit akkor ösztönösen élt. Hatását a tűz és a stili- záltság keverékéből sokszorozta meg”. . Igazán híres az Orpheusz- szál lett, amit szintén Cocteau rendezett, és ugyancsak óriási sikert aratott a modernizált Trisztán és Izoldával, az örök visszatéréssel, amelyben Madeleine Sologne volt a partnere. Míg pályája első éveiben főleg romantikus hősöket személyesített meg, klasz- szikusok adaptációjában szerepelt — színpadon például a Pygmalion, a Britanniens, az Oedipus király, filmen Monte Christo —, az ötvenes évek végétől más sok kalandos történet hősének bőrébe bújt. ö volt a régi Angyal és Fantomas. Marais nemcsak színpadi és filmszínész. ír és fest, balett szerzőjeként is elismerik, és Cocteau-rendezései Párizsban nemzetközi visszhangot keltettek. 1975-ben jelent meg életrajzi könyve, Életem története címmel. (E. M.) Nagy István Attila: ízek, illatok Ha eszembe jutnak azok, akik gyerekkoruk emlékeit naponta új ragyogásban élik át, akik tudnak beszélni róla, az irigység halvány árnyalatával átszőtt nosztalgiát érzek. Nekem nincs mire emlékeznem. Mintha nem is lettek volna azok az évek, mai hangulatomat, belső világomat mégis meghatározók. Csak kavargó, szemet gyötrő homok volt; mintha izzó lapon járna az ember, a portölcsér kavargása mesz- száre látszott a tanyák között. Néhány akác szomor- kodott a szegényes házikók mellett a szántóföld szélén, néma őrzőiként az évszázados magánynak. Igaz, a házunk mellett meséket rejtegető hatalmas erdő zúgott, tisztásait, madárfészkeit el nem felejthetem. A tölgyes higgadt bölcsességét, a galagonya- és kökénybokrok kusza szertelenségét az évek más jellegű érzelmei sem tudták elfeledtetni. Nincsenek emlékeim. Mintha magam is egy portölcsér közepén éltem volna, ahonnan nincs kitekintés, s amelyik sebesen elzúg az álmos vidék felett. Egy dologra emlékszem pontosan. Délelőtt sötét arcú emberek jöttek, beszélgettek apámmal; aztán elindultak hárman. A domb tetején mentek, elől apám, mögötte a másik kettő. A délutáni nap fénye megcsillant a fegyverükön. Hideg volt a nyár abban az évben. Így lépett ki apám az életemből, s a helye azóta is üres, valamilyen ma már meg nem magyarázható ott- ihontalanság maradt bennem utána. Izek, illatok rögződtek a gyerekkori gondtalanságból. Jól emlékszem a disznó, a tehén élesen megkülönböztethető szagára. Naponta vigyáztam rájuk. Talán innen maradt meg bennem ez a szertelen rajongás a kék ég iránt. A felhők nem egy álmomat vitték tova. De akkor nem fájt még ez a teljesületlenség, hiszen kárpótolt minden, ami körülöttem élt Legszívesebben a friss szántóföld illatára « nlék- szem. Amikor először fogtam az ekeszarvat, s előttem bomlott ki a föld, fel- nőttesen lépkedtem a barázdában, a gazda örömével és fontosságával. Ezernyi szál kötött a földhöz, hiszen közvetlenül érzékeltem naponta. Mindig nagy eseménynek számított, ha cipőt húztam. Azt jelentette, hogy versenyre kelünk a homokkal, és búcsút intünk az ébredező házaknak; a városba megyünk. Ritkák voltak ezek az alkalmak ahhoz, hogy szívem megnyíljon a város előtt, inkább csodálatot és félelmet keltett, de nem hódoltam be előtte. A föld és a város azóta is harcol bennem, s ha a villamos csilingelése vagy a város más zaja elnyomja is mélyen szunnyadó emlékeimet, olykor-olykor nagyon erősen feltörnek a gyerekkori ízek, illatok. A hajnali föld párás illatát érzem', hazafelé sompolygó kutyákat látok. A hevesi fazekas
