Népújság, 1982. szeptember (33. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-05 / 208. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. szeptember 5., vasárnap Kötelező film a világ urainak Ismerőseim közül sokan zsémbelnek, ha „háborús” film kerül a tévé képernyőjére, vagy a mozivászonra. „Mikor lesz már végre ebből elég?” — kérdezik. Ilyenkor mi tagadás, sokszor már bennem is felmerül a kérdés. Európa történetének leghosszabb békés korszakát éljük és reménykedünk, hogy élhetjük még soká, ezért bizony zokon vesszük, ha kizökkentenek minket megszokottá vált „csöndes”, konszolidált. békés rendünkből. Hisszük: sokat, túl sokat tudunk a II. világháború során elkövetett emberiség- ellenes bűnökről, rémtettekről. Hallottunk a harcterek áldozatairól, a milliókról, az elesett hősökről, az elpusztult vesztesekről; a gázkamrák áldozatairól. Ismerjük a gyilkosok arcát, gesztusait. Ügy érezzük: mindent tudunk és ez megóvhat minket az újabb kataklizmák szörnyűségeitől. Ezt a biztosnak vélt történelmi közhelyekből táplálkozó tudást kérdőjelezi meg most ismét Róna Péter dokumentumfilmje, a Nürnberg, 1946. Nürnberg, német város neve már ismerős előttünk. Az itt, 1946-ban lezajlott Nagy Per során az emberiség történetében először ítélték el azokat, akiket háborús bűnök elkövetése miatt állítottak bíráik elé. A per napjait dokumentáló felvételekről és az ezen is felhasznált eredeti háborús képkockákból állította össze filmjét a rendező. Ha azonban csak ennyit tenne, műve aligha különbözhetne a már évekkel előbb a közönség elé került Nürnbergi per című alkotástól. Róna filmje azonban más, és egyben több is annál. A moziban eltöltött közel másfél óra alatt a szemtanúk is nyilatkoznak. Olyan személyiségek, akik azóta a világszínpad neves és népszerű szereplőivé váltak épp azért, mert az elmúlt időszakban az európai és a világbékét próbálták megvédeni. Megszólal Willy Brandt, a nyugatnémet SPD elnöke, volt kancellár, aki 1945-ben tért vissza tizenkét éves száműzetés után hazájába, Nürn- bergbe, mint norvég sajtótudósító. Beszél Oleg Troja- novszkij, a Szovjetunió ENSZ- nagykövete, aki fiatal diplomataként segítette a szovjet bírák munkáját. Nyilatkozik Simon Wiesenthal, aki Adolf Eichmann mellett több más háborús bűnös felkutatásával vált világhírűvé. Szörnyű, és megrázó film a Nürnberg, 1946. De talán igazi célját akkor érhetné el, ha megtekintését azoknak ajánlhatnánk, akik újabb pokoli terveket szövögetnek és újabb fegyvereket kovácsolnak, és eszelnek ki, hogy embertársaikat elpusztíthassák. Szilágyi Andor Kísérletező népművelők Szombaton és vasárnap adnak számot eredményeikről, tapasztalataikról az Országos Közművelődési Tanács és a Népművelési Intézet által liánom éve kezdeményezett „nyitott ház” elnevezésű közművelődési kísérletben részt vevő intézmények. Az újpalotai szabadidő-központban és a környező utcákon kaptak lehetőséget a százhalombattai, a dombóvári, a jászberényi, a jászkíséri, a jászszentlászlói, a kazincbarcikai és a zala- szentgróti művelődési házak klubjai, szakkörei, művészeti csoportjai — szövők, hímzők, fafaragók, bábkészítők, amatőr filmesek, fúvós- és népzenészek, szakácsok, ker- tészkedők, bortermelők és táncosok — a bemutatkozásra. . A népművelők célja: a hagyományos közművelődési intézményeket nyitottabbá, vonzóbbá tenni minden látogató számára. A kísérletben részt vevők — az eredmények nyomán — számos művelődési intézményben találtak követőkre. A közeli hetekben a Népművelési Intézet az érdeklődők számára szervez tanfolyamjellegű tapasztalatcserét. 1. Mindig tilosban jár a kéz, zsebet metsz, vagy egy női hát langyos hómezején siklik tova. Csak néha mozdulatlan, akár az útmenti pléh Krisztusé, aki legyintene, ha tudna, s meghal, látszatra együgyűen, kufárokért és zsoldoskatonákért. 8. Csak a tükörben pusztít a tűz, a falak, bútorok sértetlenül maradnak. Ezért ver bilincsbe a tél, ezért fojt a vértolulásos arcú nyár nyershús-szagú lebelete. Ezért lép ki homályos műhelyéből a szájnyílást beforrasztó közöny. 3. A tudás szívszorító kaptatóján, szúrós szemek kereszttüzében, a rosszakat bozatójába veszve, téves tapasztalás csapdáiban, az öncsalás kerülőútjain kell végül elbotolni, és mereven halottat játszani, mit nálunk mesteribben tud a veszélyt sejtő gyík vagy bogár. Kálnoky László hetvenéves. Ha a megállapítást megismétlem, az nem azért van, mert az újság olvasójába akarom belesúlykolni. Magam is — sok más barátommal együtt, akik ezt a sorsot, viszonylag ismerik — magán a tényen csodálkozom: életét a mindent teljesíteni akaró önfegyelem csodájának tekintem. Sokáig úgy tűnt, hogy csak a magyar műfordítói gárda élvonalában foglalja el helyét. Válogatott műfordításainak két vaskos kötete 1981-ben jelent meg. Rostál- va-válogatva a még gazdagabb anyagot — ebben a Faust-átültetés nem szerepel — tömör és kikezdhetetlen „változatok”-at tett a költészet magyar közönségének asztalára. A szükségből erényt csinált, mert egy időben publikációs lehetőségeit eredeti kézirataival nem szorgalmazhatta. A fordítás kínjai-örömei között is érzékeltette, hogy számára a költészet nemcsak szerelem, de a lélek mindenre kiterjedő fegyelme is. Az idegen nyelvű versben meg kellett közelítenie szinte a kézműves finom ujjaival, azt a tartalmat, azt a lényeget, amelyet a költő a formába belezárt. Üzenetként, okításként, azért, hogy a szépség elviselhetőbbé tegye a mindennapi, koptató életet. Kár, hogy a műfordító Kálnokyról, mélyen szántó elemzés a mai napig sem született. Mégsem az átköltés kitűnő eredményeiben rajzolódik ki nekünk Kálnoky arcéle. 1980- ban két kötetben adta ki a Magvető az Összegyűjtött verseket. Ezek magukban foglalják annak az öt könyvének az anyagát, amelyet 1939-től 1980-ig, Az árnyak kertje füzetétől az Egy magánzó emlékirataiból-ig kiadott a kezéből. Aki ezeket az írásokat végigolvassa, feltétlenül igazat ad a költő vallomásainak is.. A Lángok árnyékában fülszövegében ezt írja: „Hiszem, hogy a vers rangját elsősorban a belőle sugárzó szenvedély hőfoka, a benne lelhető gondolati és érzelmi feszítő-erő intenzitása adja meg. Minden, ami a költészeti divatokkal együtt változik, másodrendű." Kemény beszéd! Ez ellen a másodrendű csillogás, hatáskeresés ellen érvként lehet felsorakoztatni minden írását. Olykor nagy-nagy indulattal, haraggal ad formát annak, ami legbelül végbemegy. És ez az alkotó ma sem tagadja meg, hogy alapélményeit e tájon, ebben a városban, Egerben szerezte. S amíg ezek vele vannak vall, gyón róluk, ítélkezik általuk. Mit is mond a Hetven felé című versében: „Egyre óvatosabb leszek: / vigyázva lépem át a színeha- gyott foltokat, / miként utamra / madárhangok árnyéka vet. / Egy kukából találomra kihúzott papírszeleten / halálos ítéletem indoklását olvasom." / Elnyomott irónia, félig bevallott önismeret és az a tündéri képtelenség fonódik itt egybe, amit látványnak és vallomásnak, s természetesen költői igazságnak is felfogunk. Ez a költészet tolvajkulcsa a sorshoz és az örömhöz. Elmondja magáról és az őt szülő és kialakító tájról, Egerről, születésnapjához közeledvén, a tévéújságban: „Szülővárosom és tájéka is inkább képekben él bennem, mint személyekben. Eger zömök barokk stílusú épületeinek még az 1925-ös földrengés sem tudott ártani... Amilyen kemények és rendíthetetlenek voltak az épületek, hasonlóképpen változ- hatatlanul sűrű, érzékenyebb lelkek számára szinte fojtogató volt a szellemi légkör... Az Egy magánzó emlékirataiból című versciklusombfln már inkább az ottani élet fonákságai rajzolódnak ki, komikus helyzetek értetlenségek, vagy félreértések, jobb sorsra érdemes, de mégis zsákutcában végződő életpályák rajzai követik egymást. „Csak a véletlenen múlt, hogy nem jutottam én is az ő sorsukra" — gondoltam néha és megborzongtam.” Ez a borzongás attól szűnik meg Kálnokyban, ha kibeszéli magából mindezt, amit az idő beleírt az idegeibe. Sem az eddigi magyar lírában, sem a szépprózában nincsenek ilyen keményre metszett képek e város félmúltban szendergő szellem - ségéről, kisszerűségbe szorult világáról. Évek óta — mostanság a Kortárs minden számában — kisért Homálynoky Szanisz- ló, a költő alteregója, aki vallani, gyónni, ítélkezni kényszerül. Irónikus, kedélyes ez az elbeszélő költői próza, amely bemutatja a megélt, komolyan vett valóság mögötti egyéniségeket, embereket, eseményeket. A félmúlt ittmaradt „lovagjai,” „kisszerű futkosói” között nyilván nem egy akad, aki ha olvassa ezeket az írásokat, egy ejnyével talán azt is mondja, hogy: „nem kellett volna!" De én hiszem azt, hogy Kálnoky László sorsa és az a körkép, amit megalkotott, mindannyiunk hasznára lehet. A köszönet szeretetével írjuk le: e derűs vasárnap, a születésnapja ösztökélje tovább Kálnoky Lászlót — Homálynokyt is! — a folytatásra, a betetőzésre. Farkas András XXXIV. — Helyettem, kis virág! Illetve: helyetted, kis virág! Melegen gratulálok! — Igen köszönjük — nézi meglepve Mária a szokatlan virágcsokrot: egy üveg francia konyakot. — Az illata miatt vettem — humorizál Réz Ernő. — Ennek a szagát szeretem legjobban az összes virágillat közt! A vendégkoszorú nevet. Gitta — aki önkiszolgáló szívélyességgel mustrálgat- ta a sarokban az italok ütegeit — most idesiet. i— Hozta isten, Ernőké! Nagyon vártuk már! Réz ránéz; arcán fancsali vigyor. — Röpültem! — mondja kényszeredetten. Újabb nevetés; Tibor a térdét veri, úgy mulat. Aztán sógorára téved a pillantása, aki komor arccal áll ott; az imént sem nevetett, s most sem nyílik mosolyra a szája. — No, Lalikám! — ver a vállára. — De csöndes vagy! — Az! — mondja Kata is. — Alig hallani a hangod! — Talán treníroz... — dünnyögi Tibor. — Mire? — csodálkozik rá Mária. Tibor Katára sandít — Mintaférj akar lenni... Minél némább vagy, annál tökéletesebb a házasság! Bocsánat! — s indul kifelé, mert csengettek. Fülöp Gézával jön vissza. — Végre! — lép oda hozzájuk Kata. — Már azt hittük, nem is jön, kedves Géza. Fülöpnél szintúgy hatalmas csokor; a pohárszékre teszi, szertartásosan a háziasszony kezére hajol, majd a csokor után nyúl, s azzal együtt odalép a menyasszonyhoz. Átnyújtja a virágot Máriának, sok boldogságot kíván, aztán gratulál a szülőknek, a sógoréknak, Szász igazgatónak, Gittának, és közben mint a vízcsapból, folyik belőle a szó. — Gyerekek, óriási siker! Szervusz, Szász elvtárs! Kettőkor végződött az értekezlet a minisztériumban. Diadal! Szervusz, Emőkém! Expozémnak még az életben nem volt ilyen sikere. Végigtapsolták ! — Éljen! — tapsol Réz Ernői. — Háromszoros hurrá a vállalat díszoszlopának! Fülöp ránéz;- ajkán fanyar mosoly. — Emőkém, megkérhetnélek, hogy ezt az oszlop-dolgot ne említsd többé? Még félreérthetik! Különösen egy főkönyvelő szájából! — Miért? — néz rá Réz. — Tudod, kiket hívnak másutt oszlopnak? — Nem én! — Akik keveslik a fizetést, osz’lopnak! Réz harsányan fölnevet. — Ez jó! Haha! Ez nagyon jó! — Hirtelen elkomorul. — Ez nagyon hülye szójáték, öregem! Gitta kikattintja a kézitáskáját, előveszi az összehajtott papírlapot. — Főmérnök úr, az ünnepi beszéde! A férfi arcán elragadtatott mosoly. ' — Nahát! Hogy maga milyen figyelmes, Gittácska! Nézze, csakugyan odabent felejtettem volna? De a maga mindenre kiterjedő figyelme ... Régóta mondom, hogy maga a titkárnők gyöngye! — Átveszi az írást, kibontja, a szoba közepére lép, s köszörül a torkán. — Halljuk! — kiáltja diszkréten Tibor. — Halljuk! — brummogja Réz is. Fülöp olvasni kezd. — Tisztelt értekezlet! Az eredményes kooperációt gátló körülmények közül elsőnek az elavult preferenciaszisztémát kell likvidálnunk, ha emelni kívánjuk az éves produkció intenzitásának koefficienseit.. — Elhallgat, leereszti a papírt, rámered a titkárnőjére, aztán csattan a hangja: — Mit hozott maga ide nekem, Gitta?! — De főmérnök úr! — sikolt fel az asszony. — Hát ez volt ott az íróasztalán! Ezt tetszett kikészíteni! Tibornak magyarázza aztán: — Mert hogy mindenáron itt akartam lfenni ezen az estén tudja, Tiborka, de maguk elfelejtettek meghívni... És Fülöp igazgató úr volt olyan aranyos, és kitalálta ezt a remek megoldást, hogy hozzam utána a beszédét... Hát én tehetek róla, ha egy másik beszédet hagyott kint az asztalán? Fülöp a homlokához kap. — Úristen! Akkor mit olvastam én fel a minisztériumban? — Dermedten körülnéz. — Csak nem az eljegyzési beszédet?! — Hát nem emlékszik a szövegére? — kérdi Kata értetlenül. Fülöp legyint; arca gondterhelt. — Tudok én arra odafigyelni, amikor a tiszta, érthető hangsúlyozással vagyok elfoglalva, és az elnök arcát lesem, hogy a hatást leolvassam róla ... Csupán arra emlékszem, hogy percenként feldörrent a taps! — Elmosolyodik, a homlokára ver. — Hát ezért mondta az értekezlet végén a miniszter, hogy nem is sejtette, milyen nagy szimbolista költő veszett el bennem!... Sok boldogságot kívántam az ifjú párnak, és mához kilenc hónapra egy egészséges újszülöttet ! Most már mindenki harsogva nevet; tán nem is annyira a groteszk helyzeten, mint azon, ahogyan Fülöp a történetet előadja. Réz Ernő nem is hiszi a dolgot; meggyőződése, hogy Fülöp csak azért találta ki az egész mesét, mert megirigyelte az ő társasági sikereit, és ez egyszer maga szeretne a vendégkoszorú központjává lenni. Ahogy ezen töpreng, s töri a fejét, hogyan vehetne elégtételt Fülöp pimaszságáért, mivel szerezhetné vissza a jópofa tréfamester eddig elvitathatatlan rangját, odakint valaki erélyesen megnyomja a csengőt. Tibor és Lali kétségbeesve összenéz; egyiknek sem aka- ródzik mozdulnia. Gitta körülnéz, s élénken megkérdi: — Ez ki? Hívtunk még valakit? Lali arcából lefut a vér; odasugja Katinak: — Úristen, most mi lesz? Én nem megyek ki! (Folytatjuk)
