Népújság, 1982. szeptember (33. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-04 / 207. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET . NÉPÚJSÁG, 1982. September 4., szómból Leonhard Frank születésének centenáriumán Csaknem ugyanabban az időben, amikor Radványi Géza kamaszhősed életre keltek a Valahol Európában című filmben, egy német író Amerikáiban — ma talán legismertebb, legnépszerűbb könyvén, a Jézus tanítványain — dolgozott, utolsó emigrációé évedben. A világháborúiban szétzilált Németország képét álmodta bele gyerekhőseibe. Újsütetű apostolai valami elemi erkölcs nevéből ítélkeztek: fosztogattak és adakoztak; s köröttük, az „önkéntes” adakozók és megajándékozottak soraiban fölvonultak a nácizmus — az ébredező új nácizmus — áldozatai és bűnrészesed. Ebnek a sokszínű regénynek, (amelynek súlyát-jelentőségét kétségtelen hiányosságai ellenére is kár tenne elvitatnunk), a színhelye Würzburg, a csúcsíves és barokk templomok ezerháromszáz éves városa, amelyet mindössze huszonöt perc alatt bombáztak le. Alighanem ez — s ami mögötte rejlik — volt Leonhard Frank életének egyik legnagyobb traumája. 1862. szeptember 4-én itt született, ebben a bajor városban. .. „Élete a huszadik század viharos első felében élő harcos német író élete volt. Minden könyve lényének egy-egy tükörképe. Ifjú kora óta részt vállalt olyan dolgokban, amelyek személyét nem érintették, és úgy véli, hogy az olyan ember, aki nem így cselekszik, elveszti önbecsülését, ami egyenlő az erkölcsi öngyilkossággal” — Az öregkor küszöbéről maga az író tekint vissza így küzdelmes életút- jára. Thomas Mann és Franz Kafka kortársa. Amannál hét évvel fiatalabb, emennél mindössze egy évvel idősebb. S noha életműve kétségtelenül nem ér fel az övék szintjére, közvetlen hatásában, olvasottságában talán mégis ő vezet. Asztalossegéd apa és a mindennapit bűvészmutatványokkal előteremtő anya negyedik gyermekeként született. A nyo- mbr emléke, s elemi iskolai, szadista tanítójától elszenvedett sérelmei mindvégig ébren maradtak benne. Alighanem e forrásokból táplálkozott a kisemberek iránti részvéte, s az emberi megaláztatás, az elszabadult ösztönök és indulatok engesztelhetetlen gyűlölete. Kétkezi munkásként — még önnön lehetőségeit tapogatva — kezdte. Aztán összekuporgatott pénzecskéjével Münchenbe, az ottani fes- tőakadémdóra ment. A Stephanie műves z- kávéház forrongó bohémvilága volt igazi egyéteme... Hátat fordítva első litográfia-gyűjteményével aratott sikerének huszonnyolcéves porában kezd írni. Szülővárosának ka- maszhősedvel benépesített regényével A rablóbandával egyesapásma nevet szerez. Megkapja a Fontane-díjat, s harmadik kötetéért, Az ember jó című novellafüzérért hamarosan a legnagyobb német íróknak kijáró kitüntetést, a Kieist-díjat is. De ennek nagy ára van. A novellák megírásakor az expresszionizmus szeretett- vallása nevében a kisemberekkel együttérző, a társadalmi visszásságokat kritikusan 'Szemlélő, a szocializmus eszmevilágává! rokonszenvező pacifista, későbbi antifasiszta író ekkor már Svájciban élt, önkéntes száműzetésben. Az első világháború évei ezek. S bár a huszas években visszatérhetett Berlinbe, Münchenbe; 1933- ban, a hitleri hatalomátvétel után az elsők között emigrál ismét S míg könyveit otthon máglyára vetik, megjárja Svájcot, Angliát, Franciaországot (az utóbbiban internálják, koncentrációs táborba hurcolják), s végül Portugálián át szökik ki — annyi más írótársához hasonlóan — az Egyesült Államokba. CSak 1950-tben térhet vissza ismét. Mégis e termékeny író művészete a csúcsra éppen az otthontalanság éveiben tívelt. Korábbi regényed, elbeszélésed közül már kiemelkedett a líraiságát, érzelmi beállítottságát leghívebben tükröző Kari és Anna, amelyet Thomas Mann „a német irodalom egyik legcsodálatosabb szerelmi történetének” nevezett; most pedig a hontalanság gyökereit keresve igazi remekművet teremt. A Német novella — a Halál Velencében, a Mario és a varázsló e távoli rokona — valóságos látomás arról az erőszakról, amelyet a fasizmus a német népen elkövetett. Josepha bárónő és az inas méltatlan viszonyában minitha valami mitikussá növesztett pók szőtte volna halálos hálóját amelyben a tehetetlenül vergődő, önnön halálát siettető áldozatnak mindenképpen pusztulnia kell... 1950 ultán, végleges hazatelepedését követően, Leonhard Frankot a nagy íróknak kijáró tisztelet övezte. Ekkor, immár hetven évesen készítette el végső számadását a Baloldalt dobog a szivem című önéletrajzi regényében, amelynek hősével, Micháéllel — saját aliteregójával — megfogalmaztatta írói-emberi hitvallását is : „Hisz az emberben, mert hisz az ártatlan gyermek tekintetében”. Makai Tóth Mária Útitársam, a kalapos Már nem emlékszem pontosan, hogy előbb a kését ajánlotta-e fel a kenyérszeléshez, Vagy pohárral kínált, amikor üvegből akartam inni, a lényeg hogy az első adódó alkalommal a s zolgá latkészségével teremtett kontaktust a beszélgetéshez. Elmondta, hogy egy rokonát látogatta meg Szlovákiában, hogy számára mindennapos dolog átlépni az országhatárt, s mert meglehetősen sokat utazik, bizonyos praxisra tett szert az utazáshoz szükséges tárgyak tekintetében, még egy termosz teát is hozott magával, szívesen megkínál, ha megszomjazom. Akkor még nem érzékeltem, hogy egyfajta bírálat, vagy inkább ítélet lappang a pergő mondatok mögött, elnéző ítélet ugyan, de megfellebbezhetetlen ítélet rólam, aki nem hordok magamnál bicskáit, s üvegből iszom a sört. Semmit nem szabad vásárolni a vonaton, figyelmeztetett az útitársam, ami pedig a sört illeti, ő egészen egyszerűen képtelen lenne meginni, talán egy kortyot sem tudna lenyelni belőle, vagy ha igen, ha kényszerítenek rá, hát bizonyosan rosszul tenne tőle, mert szeszesitalt egész életében nem fogyasztott. * Esküszöm, derültem rajta, persze csak magamban, hiszen nem akartam megsérteni, de azért kibukott belőlem^ hogy nekem néha a pálinka is jólesik. Félre ne értsen, kapott a szón, s hosszú perceken át arról beszélt, hogy néki kizárólag az alkoholistákról van meg a véleménye, s egészen természetesnek tartja, hogy mások, akik nem olyanok, minit, ő, egy-egy pohárral alkalomadtán lehajtanak, legyen az bor, sör vagy pálinka, neki magának is van egy nagyon jó barátja, aki bort iszik ebéd utáni, s természetesen semmi kifogása sincs az ellen, hogy például a szlovákiai rokonai szeretik a sört, ami ott ugyebár sokkal olcsóbb, mint nálunk. Ha jól emlékszem, az árakról esett szó ezek után, útitársam a fülke többi utasát is igyekezett bevonni a beszélgetésbe, ami persze jobbára abból állt, hogy ő beszélt. Kezdtem sajnálni a pasast, akiről rövidesen megtudtam, hogy kalapos, hogy a kalaposmesterséget még a háború előtt sajátította él, s hogy ma is kalaposboltja van^ Külsőre egészen jelentéktelen alak volt, s érzékelhetően kedvét lelte abban, hogy figyelnek rá, s arra gondoltam, hogy talán nem is a rokonok kedvéért; utazik oly gyakran Szlovákiába, hanem azért, hogy útitársai tegyenek. Amíg a kalaposmesterség révén szerzett tapasztalatairól beszélt, például arról, hogy szerinte a fejméret mennyiben) függ össze az észbeli képességekkel, vagy a jellembeli tulajdonságokkal, még érdekeltek is a szavai. Pedig az ezzel kapcsolatos történeteit is nagyon unalmasan adta elő, nem tudok mást mondani : ennek a kalaposnak kifejezetten tehetsége volt ahhoz, hogy unalmas legyen. Valamiféle szuggesztív unalom áradt belőle, az egyik semmitmondó mondatot szinte lélegzetvétel nélkül küldte a másik után, miközben hol az egyik, hol a másik útitársára nézett, s bármelyikük is próbálta egy- egy megjegyzéssel félbeszakítani, az egészen más témában is azonnal otthon volt. azonnal volt mondanivalója, véleménye. így van, uram, mondta ilyenkor, de hallgasson ide! És jött a következő történet, amiből rendszerint kiderült, hogy ő a kalapos igazán tisztel és becsül mindenkit, aki rászolgál erre, de el nem tudhatjuk képzelni, hogy milyen emberek élnek ezen a világion, nevezetesen olyanok, akik meg tudnák fojtani egymást egy kanál vízben, aztán olyanok, akiknek semmi sem szent, meg olyanok, akik a csillagot is tehazudnák az égről, és így tovább egészen az olyan emberekig, akik egyszerűen kibírhatatLanok. (Egy idő után az alvást színleltem, de rövidesen azon kaptam magam, hogy a kalapos hangjától csukott szemmel sem tudok elszabadulni, hogy képtelen vagyok a saját gondolataimba, ábrándjaimba menekülni, hogy kínban és tehetetlenül figyelek. Az semmi, uram, mondta a kalapos és úgy éreztem, mintha egyenesen hozzám intézte volna a szavait, holott vélhetően a közvetlen szomszédom volt az áldozat. Az semmi, uram, ezt hallglassa meg, hallottam ismét, és nekem ffigyefaem keltett, mert ha Durkó Gábor rajzai
