Népújság, 1982. szeptember (33. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-04 / 207. szám
Haranghinta, ördögkerék és ugrófa Hagyományőrző játékteret alakítottak ki az úttörők csillebérci táborában. A haranghinták, a libikóka, az ördögkerék és az ugrófa megformálásához és díszítéséhez a játékok megalkotói a népművészet eszközeit és motívum-kincsét használták fel. Az alkotók a Miskolci Városi Művelődési Központ fafaragó stúdiójának mesterei rövidesen Párádra látogatnak, hogy hasonló gyermekjátékok kifaragásához adjanak segítséget a helyi fafaragóknak (Fotó: Pilisy Elemér) T> A történet úgy kezdődött, hogy egy- leányanya ... ... S már itt álljunk meg egy pillanatra: leányanya? Ékes, édes szép magyar nyelvünk, amely árnyalatokban, kifejezésekben oly gazdag, s amelyben a népi nyelv vaskos realitásától a hivatali csűrcsavar nehézkes értelmetlenségéig a nyelv minden kincse és bizony salakja is — ha egyáltalán lehet nyelvi salakról beszélni — megtalálható, ím' nem talál kifejezést jobbat, mint — leányanya. Pedig köznyelvileg, népnyelvileg világos, aki leány, az nem lehet anya, mert az anyasághoz... hogyismondjam ... ama bizonyos leányság feloldása szükséges. Tehát leányanya? És, ha „jogilag” leány és nem férjezett, azazhogy még hajadon, miért e megkülönböztetés? Kinek, mi köze hozzá, hogy a leendő, vagy már beteljesült anyaság mellett, azazhogy mögött jogilag ott áll-e az a bejegyzés: férjezett? De vissza a történethez, amely úgy kezdődött, hogy egy leányanya — nem írhatom másként, így írta az Ország-Világ és így mondta be a rádió is — levelet írt a képes hetilaphoz, segítsenek használt babakelengyét keríteni újszülötte számára. Nyilvánvalóan komoly anyagi gondok késztették arra a mamát, hogy „leányanyaságát”, talán részvétet kelteni aka- róan, anyagi helyzetét segítségkérőén feltárja az Ország-Világ, azazhogy az ország-világ előtt. Képeslapunk nemcsak felkarolta a kérdést, hanem gondolt egy okosat és nemeset, egyfajta mozgalmat eszelt ki: mi lenne, ha valahol, valaki, vagy valakik összegyűjtenék a kisbabaholmikat? Tudván tudva, hogy a hetes, hónapos, sőt a kevés éves kis állampolgár is úgy növi ki ruhái javát, hogy azok megkopni sem képesek. Nemzeti érték megy veszendőbe így, pazarlás történik akarva-aka- ratlan, s ezen ily formában segíteni, hogy az arra rászorulók jelentkezése után közöttük a begyűjtött gyerekholmikat szétosszák, mindenki számára csak hasznot jelent. Erre érzett rá a rádió is a minap, amikor már riportban számolt be arról, hogy egy lakóházi közösség már magára vállalta a „begyűjtés” és a szétosztás nemes és önzetlen feladatát. Sőt, már érkeztek is ruhacsomagok a megadott címre, és már jelentkezett olyan több gyermekes, a családban az egyetlen kereső férj oldalán élő családanya, aki örömmel vitte haza a kinőtt, de nem kopott babaruhákat. Hát eddig a történet. Nem jegyeztem fel a címet, ahová a kisgyermekes családok eljuttathatják a kinőtt, de kifogástalan gyermekholmikat, nem óhajtok e mozgalomhoz — ha egyáltalán ez mozgalom, vagy az lesz — új híveket toborozni. És még azon sem óhajtok most itt meditálni, lám mennyi ötlet, segítőerő, spontán szándék rejtedzik, mint aranyér a föld mélyében, a mi társadalmunkban. Csak meg kell találni, fel kell lelni és hasznosítani ezt az aranyat. Egyetlen szó, egyetlen fogalom késztet az írásra és egyben Valamiféle kéretlen tanulságtétel levonására nagy- mindannyiunk előtt és számára. Spontán. Erről a fogalomról ezt tartja a Magyar Nyelv Értelmező Szótára: „önként, a maga jószántából való, történő, kényszer nélkül, szabad, önkéntes .., Valamely személynek, közösségnek (Kiemelés tőlem) saját elhatározásából, külső beavatkozás, ösztönzés nélkül történő cselekedete ...” Miért, hogy az idézeten belül külön is nyomatékolom a „közösségnek” szót? Merthogy nem valamely társadalmi szerv, nem az állam, mint hatalom ösztönzésére, kívül és felülről ösztönzött cselekedetről, hanem belső jellemi és szellemi készségtől indíttatva tesz valamit valakiért, vagy valakikért a közösség. Azért a kiemelés, mert a közösségeknek ez az informalitása hallatlan és kimeríthetetlen erőt, utánpótlást jelent, felbecsülhetetlen támogatást a mindennapokban az úgynevezett formális szervezetek számára. Pártnak, államnak, szakszervezetnek, tömegszervezeteknek. Utánpótlást és magabiztosságot, sőt: magabiztonságot. Utánpótlást, a szellemi, anyagi, erkölcsi erőket tekintve is, s éppen ezekből eredően megnyugvást és visszajelzést a megtett cselekedeteket és a megteendő tenni- ™ valók minőségét tekintve. Ezek a spontán társadalmi mozgalmak, amelyeknek nincsen más (?) kerete, mint maga a szocialista társadalom, amelyeket nem szabályoznak kívülről és felülről külön intézkedések, szabályzatok, paragrafusok, amelyeket nem irányítanak körlevelek, melyeknek tevékenységét nem legalizálja hivatali pecsét, de törvényesíti a cél, amiért dolgozik, s a társadalom, mint közeg, amelyben tevékenykedik, — nos ezeket és társaikat úgy kellene megőrizni, ahogyan megszülettek. Eredeti hamvassá- gukban. Érintetlenségükben. És azzal a naivitásukkal együtt, amely irritálhatja a hivatalt ugyan és néha, de amely megadja' ízét, színét és egyben belső erejét is az ilyen összefogásnak. Mert megtanultunk szervezni? Sajnos túlságosan is megtanultunk! Mindent és mindig, lett légyen az az udvar tisztaságára szerveződött lakóközösség akár, vagy balatoni vitorlabontó társaság, mind szervezeti keretek közé igyekszünk gyömöszölni. És, ha még csak azért tennénk, mert gyanakvó nép és gyanakvó állam, meg gyanakvó vezetők lettünk, az még magyarázat is lenne. Olyan, amilyen, de magyarázat. Ám mi segítünk. Szervezni. összefogni. Célirányosan dolgozni, hatékonyan. A művelődési ház kebelén belül összegyűlt néhány hobbista lélek, aki — példának csak — gyurmaformázást tartja élete és közösségi léte legfőbb céljának, ám a következő évben már költségkeret, munkaterv „segíti”' a boldog elmúlás felé e lelkeket. Kedves, anekdotabéli mondás a lovára nehezen felkapaszkodni tudó arabról, ki az Allahhoz fohászkodott, hogy segítsen: „Allah segíts, de ne ennyire...” Hogy tudniiíik átesett a lova másik oldalára. Bevallom ettől a segítő készségtől féltem én ezt a babakelengye mozgalmat. (Lám, már én is kezdem: mozgalom. Brrr.) És attól, hogy úgy felkarolja ezt a népfront, a tanács, a szakszervezet, a nőbizottság, hogy mire a segítő, óvó karokból kievickélne e közösség és a nemes szándéka, már csak a tenni akarás csontváza, a szabályok, az előírások, a szervezési formulák maradnának meg. „Játszani is engedd szép, komoly fiadat”, különösen, ha ez a „játék” éppen olyan mélységesen komoly, mint a költői gondolat. S ha a „mondd akarsz-e játszótársam lenni?” kérdésre nem a szavak, hanem a tettek, az elküldött és átvett babakelengyék a válaszok. Rémes vízió villant, fel holnapba meredő tekintetem előtt. Látni vélem, amint ez a babakelengye begyűjtő, szétosztó kis közösség, mármint a MÉH Vállalat egyik osztályaként működik a vállalati nyereséget gyarapítván. Avagy — ó! — távozz tőlem rémlátomás — kisvállalkozás keretében adóznak a rugdalódzók, kis sapkák forgalma után. Apage, satanas!
