Népújság, 1982. szeptember (33. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-04 / 207. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. szeptember 4., szombat 5. Vaddarázsfészek. Kicsi, de veszedelmes Mintha tudná, hogy hamarosan csatát veszít: dühöngő hévvel támad a nyár. A fénylő arcú ég alatt ernyedten, némán fuldoklik a falu. Ezekben a percekben lelket sem látni sehol: délre jár. A nyomasztó hőség és a tiszta csend ellentétes pólusai között szokvány falukép: templom és templomkert a főtéren, azután iskola, tanácsház és néhány további ház még, virágok összevissza, szép egyvelege, s porfogó, öregzöld levelű bokrok a házak előtt. Most csengőszó, vidám csingilingi: srácok kerekeznek, hárman vannak. Óvatosan méregetik, kerülgetik a két idegent. Előre szaladnak, le-lemaradnak, lépést tartanak, ahogy éppen kedvük szottyan. Szó nincs, egyik oldalon mosolygós, másikon kíváncsi várakozás. Kérdés, ki bírja tovább a hallgatást? A kanyargós alvég lassan közelít, ki bírja ki addig ... ? ók, akik itt élnek, a faluban, a vakációtól bringázva búcsúzó srácok. — öcsi, te! A legkisebbik megrebben a váratlan rárobbanó szóra, beletapos a pedálba, aztán kis körrel visszafordul. — Mindig ilyen meleg ez a seholsincs ország? — Télen még melegebb! — veszi a lapot a nekibátorodott gyerek, s támadásban is marad, ha egyszer már ilyen jól sikerült a riposzt: — És mi az, hogy „seholsincs” ország, amikor itt van, e ... ! — A térképen annyi csak, mint egy légypetty. Nevetnek, s megfordulnak velünk, mikor az utolsó háztól a falu felé visszafordulunk. Rövidke csend, egymás közt sutyorognak, aztán megint a legkisebb, mintha egy rég megkezdett gondolatmenetet folytatna: — De nekünk van ám egy titkos járatunk a Malomszöghöz ... — Titkos ... ? — Olyan, hogy azt csak mi tudjuk hárman. Olyan, de olyan titkos, hogy azt elmondani senkinek nem lehet!... És nem is tudna rátalálni senkisem ... Olyan, mint egy igazi dzsungel, sűrű, összenőtt bokrok alatt, vízen és nádason át lehet adojutni, és baglyok vannak ott és denevérek ... Megmutassam ... ? Észre sem veszi a kis srác, hogy majdnem áruló lett. Még jó szerencséje, hogy véletlenül most éppen nincs nálunk dzsungelvágó kés, nélküle meg neih mernénk belevágni. A két másik fiú sem látszik haragudni Zolira — így hívják a kicsit —, aki zavartalanul a legnagyobbra nőtt barátjához fordul: — .ács, nincs véletlenül cérnád vagy egy madzag? Rákötnénk a lötyögős fogamra, én leállnék, te meg, zutty... 7 Még mindig jobb lenne, mint mikor Bárány behúzott egyszer a suliban, én meg nekiestem szájjal a vízcsapnak, s repült a fogam ... Boldogságos, szép gyermekkor, ha csak egy napra visszajönnél! Hogy sajog ma a szívünk...! — mint akkoron kivert fogaink helye sajgóit... Az az igazság, hogy nincs igazság. Mert hogyan is lehetne igazságos dolog az, hogy eme, „titkoktól” sűrű helyen mind kevesebb olyan kis srác akad, mint ezek hárman, akik egy-egy nézet- eltérés megoldásaként barátságból kivernek néhány fölösleges fogat egymás készletéből ... ? Ismét a főtéren vagyunk, ott, ahol az út is elkanyarodik, egy A alakú villany- oszlop tetejéről pókháló- szerűen szaladnak a szélrózsa minden tája felé az elektromos huzalok. A viz- mű előtt Harangi Józsi bácsi támasztja a vaskerítést, mondhatni: halált megvető bátorsággal. A kaputartó oszlop kis sátorteteje alatt ugyanis vaddarazsak fészkelnek. Veszedelmes népség. Az öreg — aki most nyugdíjasként áll a poszton — sokat tud róluk. — Ellepték a falut, ilyenre még nem is emlékszem: vaddarazsak mindenütt. Semmi hasznuk, semmi, csak a pusztítás. Mennyivel mások a méhek ... ! Igaz, télen azok is, a dolgozók, kilökdösik maguk közül a heréket — itt is úgy kellene, a faluban, kilökdösni őket! —, de a vaddarázs az más, az haszontalan és veszedelmes, és a dolgozót pusztítja. Rábólint erre a másik József, aki fogai számát tekintve szintén öreg, s tiszte szerint tanácsi dolgozó, jóllehet, nyugdíjasként. — Van itt baj, éppen elég. Például az én posztom, a Népház. Az most a fiataloké lenne, de nem érdemlik: ajtót ott nemigen nyitnak, vagy ha mégis: abban nincs köszönet, még a konnektort is kiszedik, összetörik, székeket, asztalt, meg a drágább holmikat. Nincs is ott semmi most, csak a szemét a padlón, üres virágcserép, plakát a falon. Nincs itt becsülete semminek, az öreg nem kell a fiatalnak, a fiatal az öregnek. Nehéz ez. Nehéz, igen. Néhány házzal odébb kifényesedett, bütykös kézzel öregasszony kapaszkodik a vénséges háza előtt düledez- ve húzódó kerítés korhadó léceibe. Mögötte gyümölcsös — gyönyörű lehetett valamikor, ma — szövőlepke szövi be, pusztítja a fákat. — Permetezni kellene, Margit néni. — Tudom, fiam, de nincsen, aki csinálja. Én nem bírom már, a gyerekeim elkerültek, idegen pénzért sem vállalja. Sorsunkra maradunk mi öregek, meg a fák ... Nem permetezni, aludni se bírok már, talán csak egy órát, éjszakánként, annyi, ha jut nekem álomra. A többi órákban járkálok, jövök-megyek az emlékeimben, a gondjaimban. Imádkozok, sírdogálok, várom a virradatot. A fiatal, az alszik. A fiatal nem tudja, milyen hosszú egy éjszacsuda, hogy bele nem háborodunk. Egyszer a sírás, máskor az ima vagy valami nóta, amiket fiatalon tanultunk el a régi öregektől. „Bodon van jó lakás, van misehallgatás puha cipó, nagy áldás ...” Aztán megint csak a sírás, meg az ima, mert az éjszaka borzasztó. Legtöbbször azon imádkozom, hogy csak jönne egyszer egy doktor, ... fekete fejkendős öregasszony Titkok tudói kerekeznek fehér köpenyben, és hozna injekciót, nekünk, tehetetlen öregeknek, én meg hívom, azt sem tudom, álmomban-e vagy ébrenlétben, hogy gyere, gyere kedves, szúrd a karomba, hogy legyen már vége ennek ... De int a doktor, hogy nem lehet. ★ Szorgos nép lakik erre egyébként. Még a megye is tudja: annyi a tehene, üszője, Jönnek, valóban, de ezek már megint a mi kis kerekez» barátaink túlvannak a délebéden. — Mizujs, fiúk? ' — Semmi. Egy bácsira a kocsmaudvaron rátámadtak a vaddarazsak. — Valami jobbat nem tudtok ? — De igen: a barátunk nővére egy idegen fiúval csókolódzik a boltnál... — Hány éves a lány? — Nem olyan öreg még — mondják savanyúszőlő- arccal —, most megy második szakközépbe... A toll itt elpihen, s úgyszintén a fotómasina. A falu elmarad, s vele fiatalok, vének, mohó szövőlepkék, vaddarazsak. B. Kun Tibor borjúbikája, hogy három más falunak összesen nincsen annyija. Jól tartják őket, jó a tejhozam is, olyan tehén nincsen, amelyik húsz liter alatt adna naponta, de a 35 liter sem számít nagy szenzációnak. És akkor a sertésről, meg a többi jószágról, jövedelmezőről nem beszéltünk még. A pénz, persze, amit itt az öregek megteremtenek, nem melegszik meg a párnák alatt. Lakások lesznek belőle a városban, drágák, szépen berendezettek, ahonnan aztán autóval nagyritkán hazalátogatnak az öreg szülékhez a gyerekek. Mire pedig a csomagtér megtelik gyümölccsel, hússal, tojással, jófélékkel, a szóból is kifogynak — hazaindulnak a városba származott gyerekek. A mama marad és azon imádkozik: fogyjon el mihamarabb az elemózsia, akkor majd újra jönnek a gyerekek ... ★ Sötét ereszek alatt... t ... nem az én bűnöm, Uram... . (Fotó: Perl Márton! Nincs már, aki megvédje a fákat... V A D D A R A Z s F r E S z E K
