Népújság, 1982. szeptember (33. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-29 / 228. szám

NÉPÚJSÁG, 1982. szeptember 29., szerda 3. A fegyveres erők ünnepén Népünk minden esztendőben szeptember 29-én köszönti szocialista építőmunkánk, bé­kénk védelmezőit, hazánk fegyveres erőinek tagjait. Az ünnep eredete ismeretes. A magyar forradalom és szabadságharc erői, a nép fiai, 134 évvel ezelőtt, 1848. szeptember 29-én Pákozd—Sukoró térségében nagyszerű győ­zelmet arattak. A hiányosan felszerelt, de a forradalmi hazafiságtól lelkesített magyar honvédsereg súlyos vereséget mért a Habs­burgok zsoldjába szegődött, sokkal jobban felszerelt és kiképzett reguláris katonai erők­re. Ez a győzelem fordulópont volt a Habs- burg-elnyomás és feudális elmaradottság el­len, a nemzeti szabadságért folytatott küzde­lemben. A győzelem példát és tanulságot je­lentett akkor Európa népei számára, és ki­vívta a kor leghaladóbb gondolkodóinak — köztük Marxnak és Engelsnek — az elisme­rését is. A szabadság és a haladás eszméjét a törté­nelmi valóság, illetve lehetőség rangjára emelte 1945, hazánk felszabadulása, majd pedig a szocialista forradalom győzelme. 1951-ben a Magyar Népköztársaság kor­mánya szeptember 29-ét a néphadsereg nap­jává nyilvánította, amely időközben tartal­mában is bővült, és a magyar fegyveres erők napjává vált. Ezen a napon dolgozó népünk — köztük megyénk lakossága — köszönti fegyveres fiait: katonáit, határőreit, rendőreit, munkás­őreit — a fegyveres erők és testületek min­den tagját. Napjainkban szocialista hazánk fegyveres oltalmazol méltán tekintik forradalmi elő­deiknek az 1848—49-es vörös sipkás honvé­deket éppen úgy, mint az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság hős vöröskatonáit, akik forradalmi elődeikhez méltóan küzdöttek és sokan életüket áldozták az igaz ügy védel­mében. A fegyveres erők napján felmérjük azokat a feladatokat, amelyek hazánk szabadsága, függetlensége, szocialista vívmányaink, a szo­cialista közösség és a béke ügyének megvé­désében ránk hárulnak. Soha több és szebb védeni való vívmánya nem volt népünknek. Szilárd alapokon nyugszik immár mindaz, amiért évszázadokon át népünk legjobbjai küzdöttek. A hatalom birtokosa, a termelő- eszközök tulajdonosa a dolgozó nép, s meg­leltük helyünket a haladó népek családjá­ban. Nevünket a szocializmust építő népek testvérként említik, ellenségeink pedig kény­telenek tisztelettel szólni rólunk. Országunk a bonyolult nemzetközi helyzetben is töret­lenül fejlődik, erősödik szocialista társadalmi rendünk. Békés építőmunkánk közben azonban fo­kozott éberségre, fegyveres erőink harckész­ségének szüntelen erősítésére késztet, illetve kényszerít a nemzetközi helyzet alakulása. A tőkés világ agresszív köreinek az eny­hülés mint tendencia, a békés alkotó munka időszaka nem kedvez, ezért a nemzetközi helyzet kiélezésére törekszenek. Óriási mé­retű és ütemű fegyverkezési versenybe kezd­tek, katonai kiadásaik csillagászati össze­gekre rúgnak. Az a céljuk, hogy a fegyver­kezési verseny fokozásával katonai erőfö­lényre tegyenek szert a Szovjetunióval és a Varsói Szerződés haderejével szemben, s ennek birtokában az erő pozíciójából diktál­hassanak. Szándékukat nyíltan, gátlástalanul igyekeznek megvalósítani. Az imperializmus azonban továbbra is vágyálmokat kerget. Nem akarja tudomásul venni, hogy ma már nem korlátlan ura a világnak, nem teheti kénye-kedve szerint azt, amit akar. Ez a helyzet parancsolóan írja elő szá­munkra honvédelmünk fejlesztését, fegyve­res erőink állandó konszerűsítését. E haza­fias kötelezettségünk teljesítésében nem va­gyunk egyedül. Tagja vagyunk a szocialista közösségnek és a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek, amelynek internaciona­lista segítségére minden időben bizton szá­míthatunk. Hazánk fegyveres védelmének fő ereje: a Magyar Néphadsereg, amely az utóbbi évti­zedben kiegyensúlyozott fejlődésen ment keresztül. Külső biztonságunktól elválaszthatatlan, azzal szorosan összefügg belső rendünk. En­nek hivatásos védelmezői rendőreink, akik megbízhatóan szavatolják hazánk belső rend­jét, a törvényesség érvényesülését és az ál­lampolgárok jogainak gyakorlását. Védik a népgazdaságot, a társadalmi tulajdont, az ál­lampolgárok élet- és vagyonbiztonságát, nyu­galmát, biztosítják a közrendet. A párt jogpolitikai elveivel összhangban eredményesen dolgoznak a bűnözés meg­előzéséért, visszaszorításáért. Munkájuk ered­ményeként megyénkben szilárd a közrend és közbiztonság. A bűnözés elleni eredményes harc érdekében továbbra is szükség van, megfelelő társadalmi háttérre, a lakosság aktív támogatására. Ennek szép példája az önkéntes rendőrök és önkéntes határőrök el­ismerésre méltó tevékenysége. Külön kell szólnunk a néphatalom önkén­tes védelmezőiről, a munkásőrökről, akik a gazdaságban, a hivatalokban végzett mun­kájuk mellett szervezetten vesznek részt szo­cialista rendünk, a munkásosztály. hatalmá­nak védelmében. Feladataik ellátásáért kiér­demelték az egész társadalom megbecsülését Bebizonyították, hogy acélkék egyenruhájuk alatt a párt, a munkásosztály, a nép ügyéért fáradhatatlan szív dobog, hogy méltók a nép és a párt általi megbecsülésre, elismerésre. Általános az a felfogás, hogy hazánk, po­litikai rendszerünk védelme a társadalom egészét átfogó feladat amelyet a párt irá­nyításával az állami, társadalmi és gazdál­kodó szervek széles körű együttműködésével valósítunk meg. Dolgozó népünk munkájával megteremti a haza védelmének, a közrendnek és közbiz­tonságnak az anyagi feltételeit, a fegyveres erők és testületek pedig biztosítják az alkotó munka külső és belső feltételeit — a békét és a nyugalmat. Megyénk lakossága ma tisztelettel és elis­meréssel köszönti a fegyveres erők és testü­letek tagjait és önkéntes segítőiket. dr. Molnár Gyula, a megyei pártbizottság osztályvezetője HA EGY NŐ KATONA LESZ... Valika alhadnagy Portrévázlat több tételben — Szülés két tiszti vizsga között — Ünnepi költözködés Katikával A szőke hajtincsekre ka­tonásan simul a kerek sap­ka. Mielőtt kattan a fényké­pezőgép, az alhadnagynő gyorsan igazít egyet frizurá­ján. Ez a mozdulat arról árulkodik, hogy egy nő ka­tonaruhában is — „örök Éva” marad ... A Sopron ’82 nevet viselő gyakorlat próbára tesz em­bert, gépet egyaránt. Nehéz terepen vánszorog a gépko­csink, hogy elérje a feny­vest, ahol a magasabb egy­ség ellátói települtek. Akit keresünk — Czuppon Gábor- né alhadnagy — éppen szol­gálatban van. — Alhadnagy elvtársnő, hálásan köszönöm — mond­ta egy katona, amikor az egészségügyi szolgálatvezető megszabadította a makacsul ragaszkodó kullancstól. Ez­után ülhettünk le beszélget­ni a szolgálatról, hivatásról, a katonanők életéről. — Ma még talán szokat­lan, de egyre több nő telje­sít szolgálatot a néphadse­regben — büszkélkedik, majd hozzáteszi, hogy nem is a számszerűségen van a lé­nyeg. Inkább azon, hogy a nők katonaruhában egyen­rangú partnerekké váltak: amit letesznek az asztalra, arra a munkára nem lehet panasz. Mint ahogy a gya­korlat idején sem volt... Valika alhadnagy — mert kedvesen csak így emlege­tik — kilenc éve került a hadseregbe. Korábban labor- asszisztensként dolgozott, de egy csábító ajánlat a katona­sághoz kötötte az életét. A szorgalmas tiszthelyettest is­kolára küldték, ahol jó eredménnyel végzett. Érde­kessége a dolognak, hogy a tiszti vizsga két beszámoló­ja között szült, a kis Katika már a két ujját tartja a magasba, ha megkérdezik tőle, hogy hány éves. — Olyan családi háttérrel rendelkezem, hogy nem okoz gondot a távollétem — mondja, amikor az otthono­san berendezett sátorban beszélgetünk. — Otthon tud­ják, hogy szeretem a mun­kámat, az ellátó gyógyszerész tiszti beosztásomat. A csa­ládban ilyenkor, amikor tá­vol vagyok, ..'ordított a te­herviselés: a férjem látja el a kislányunkat. Az akkori beszélgetésünk a késő estébe nyúlt. Az al­hadnagynő — mint mondta — még átnézi a másnapi te­endőit tartalmazó jegyzete­ket, s csak utána, körülbe­lül élféjtájt tér aludni. De előtte még kiteszi a tábori ágy mellett lévő málhazsák­ra kislánya fényképét, s megcirógatja, mint otthon Katikát szokta... — A hosszú távoliét után hogyan jogadta a kislánya? — Kissé szomorú lettem, mert alig ismert meg — idé­zi fel a fél esztendővel ez­előtti pillanatot Valika. — De aztán gyorsan összeba­rátkoztunk, ma már olyan távolinak tűnik az egész. A szolgálat azonban foly­tatódik, s bár az alhadnagy­nő nem dicsekedik Vfjte, tud­juk: a gyakorlaton tanúsított helytállásáért dicséretben ré­szesült. Az. elméleti tudása hasznos gyakorlati teendők­kel gyarapodott, ma már — említi — sokkal többnek, jártasabbnak érzi magát a katonai munkában. De nem­csak ennyi újságolni valója van az elegáns egyenruhában feszítő, csinos katonanőnek. A mindenkit próbára tevő gyakorlat óta sok minden történt Gyöngyösön. — Újból tanulok... — só­hajtja el magát, mint egy kisdiák. Pedig sok-sok könyvet forgatott már a ke­zében, de mint bárki, ő is izgulva kezd az új ismeretek megszerzéséhez. — Marxista egyetemre járok, szükségét éreztem, hogy lépést tartsak a tiszt-társaimmal. így hát, belevágtam a gyerek, a mun­ka, a háztartás mellett. No­vemberben lesz az első vizs­gám... De ez még nem minden! Napok óta nem alszom, mert új lakást kaptunk — kétszo­básat, összkomfortost —, s állandóan tanakodunk a fér­jemmel, hogy miként rendez­zük be. Most már lesz a kis Katikának is egy csendes zu­ga, ahol kedvére rámolhat, nekünk meg egy kényelmes nappalink, ahová egy szép, láncon függő polcot tervez a férjem. — Mikor költöznek? — Ünnepi költözködés, de legalábbis készülődés lesz ez — tervezgeti örömmel —, mert 29-én, a fegyveres erők napján szabad leszek. Kati­kát nem viszem el a bölcsi- be, s mivel a férjem dolgo­zik, ketten rendezkedünk majd a lányommal. Hát, nem csodálatos lesz.,. ? Lám-lám, az egyenruha alatt is ott dobog az otthont teremtő női szív. Az a szív, amelyik ha kell, igazi kato­naszívként lüktet. — Hazudnék, ha azt mon­danám, hogy világéletemben katona akartam lenni — zökkenünk vissza a lakta­nyai légkörbe. — Amikor je­lentkeztem, főként a jobb kereset csábított. Aztán meg­szerettem ezt a nem könnyű szolgálatot, hivatásommá vált. Ezernyi kötöttséget, ne­hézséget vállaltam, s meg­szoktam, hogy időnként rámcsodálkoznak az utcán, ha egyenruhában vagyok. Hogy sokszor távol kell len­nem a családtól, hogy rend­kívül fegyelmezetten, példa­mutatóan kell élnem ... — Nem sok ez egy kissé? — Nem! Ha egy nő igazi katona akar lenni... Szilvás István — békében A mai napon szabadságharcos elődeink hagyományainak folytatóit, fegyve­res Nőink tagjait kőszőntjük. Akik, ha kell, eredményeinket biztosítják, ha kell, segítik erőfeszítéseinket, és akik emellett — mind emberibbek (Kőhidi Imre képriportja)

Next

/
Thumbnails
Contents